A mi utcánk 48.

           Sálikó biztos volt benne , hogy már hallotta ezeket a megnevezéseket , sőt abban is , hogy mindenképpen kapcsolatba hozható utazásának céljával. Nem mintha a földrajzi ismeretei,  a tanulmányai alatt fejlődtek volna ekkorát, de azért nem múlt el az a néhány év frontszolgálat sem tanulmányok,  pontosabban tanulságok nélkül. Mert abban a fiatal korban ragad az emberre az információ, amit talán nem is felejt el soha. Nem is akart ő felejteni ,sőt minduntalan ébresztgette emlékező képességét és emlékezni próbált a Nagynéval eltöltött idő  minden pillanatára. Apró filmkockákként rakta össze emlékeinek  mozaik darabjait,óvatosan vigyázva arra , hogy egyben maradjanak, és ne hiányozzon belőle egyetlen egy kocka sem. Emlékezése közben  elnyomta az álom -- hátizsákját a feje alá tette és elnyult, a kihalt apró váróterem , egyetlen kopott padján.

          Órák múlva arra ébredt , hogy megindult az élet, emberek jöttek mentek , csomagokkal, utazó táskákkal, és pillanatok alatt tele lett a kicsi váróterem, és egy kis ablak mögött megjelent egy tenyeres talpas asszonyság, aki a jegyeket volt hivatott árusitani. Sálikó fülelt, az embereket hallgatta,és kiváncsian várt arra , hogy valaki az ő nyelvén szólaljon meg. Azt várhatta, mert, senki az ég világon még véletlenül sem szólalt meg ukránul.

          Várakozása közben egy orosz katonatiszt lépett be. Az emberek helyett adtak neki és a tiszt egyenesen a jegyárusitó asszony ablakához lépett és oroszul kérdezte, hogy mikor megy a vonat Kolozsvárra.Sálikó felkapta a fejét mert ezt a nevet is hallotta már , és biztos volt benne, hogy az Erdélyben van és nem is nagy távolságra  Szatmárnémetitől. A kasszásnő kézzel lábbal magyarázta,majd egy térképen is mutatta  a tisztnek Kolozsvárt, és azt is elmutogatta , hogy estére várható a vonat indulása, de ahhoz még előbb megkell érkezzen , és mutatott az üres kihalt peronra. A tiszt megérthetett valamit, mert visszavonult , sőt elhagyta a várótermet, és kint a peronon cigarettára gyújtott.

          Kis idő múltán Sálikó kiment  az orosz tiszthez, katonásan üdvözölte, és elmesélte , hogy ő is Erdélybe szeretne menni , de nem ismeri a latin betüket, és ez komoly gondot okoz neki.

-- Hova akarsz menni?-- kérdezte a középkorú tiszt.

-- Szatmárnémetiben.

-- Aha, jártam ott-- szeptemberben-- de akkor éppen bombáztak.

-- Kik bombáztak?

-- Mi is, meg  az ellenség is, mert a németek befészkelték magukat a város környékére a Szamos völgyébe.

-- És város is kapott bombákat?

-- Csak néhányat, mert időközben a németek visszavonulót fújtak.

-- Emberéletet követelt-e a bombázás?

-- Sajnos igen-- de nem túl sokat, viszont néhány épület a földdel lett egyenlő-- egyébként , miért érdekel ez téged annyira?

-- Én is voltam ott korábban,  nekem ott van a mennyasszonyom!

-- És most hozzá akarsz menni?

-- Igen.

-- Furcsa állapot,-- nem találtál magadnak otthon egy lányt?

-- Olyat nem.

-- Mi volt benne , olyan különös?

-- Nem volt különös , de amikor nálunk gyenge volt az élelmezés, és beengedtek bennünket a városban, akkor én segitettem neki a gazdaságban, és ő enni adott nekem. És ezek a látogatások egyre gyakoribbak lettek. Legszivesebben már akkor ott maradtam volna, de haza kellett mennem anyámhoz , mert apám  és testvérem is fronton voltak. Szerencsére, én hamarabb szabadultam, és kötelességemnek tartottam, hogy legelőször hazamenjek és megvigasztaljam anyámat. Nem sokára  haza érkezett a bátyám -- ezért én most visszamegyek a menyasszonyomhoz.

-- Ezek szerint te is frontszolgálatos voltál?

-- Igen, de engem nem soroltak be azok közzé, akik tovább indultak Berlin felé.

-- Szerencséd volt-- mert az oda vezető uton számtalan emberünk vesztette életét. Egyébként Kolozsvárig velem tarthatsz, onnan meg már eligazodsz valahogy-- remélem a papirjaid, a leszerelő leveled rendben vannak.

--Természetesen, akár megis mutathatom.