A mi utcánk 46.

          Már közel lehettek a Pruthoz, mert néha már a viz csobogását is lehetett hallani. Sálikó számára csendes hivogató volt ez a hang, mert érezte , hogy az utólsó akadály ami még elválasztja őt, a már több  hónapja nem látott szerelmétől.

          A vezető, megálljt intett, és visszalépett a kis csapathoz, hogy összegyüjtse a pénzt. Ez nem okozott senkinek gondot , mert már előre kikészítették  az előre megállapitott árat. A vezető előrement és alig hallható füttyszó hallatszott. Utána rövid, párbeszéd-- ami nem tartott tovább egy percnél és máris szabad volt az út a folyó írányába. Továbbra is csendben haladtak, senki nem szólt egy szót sem-- a megegyezés szerint, mert mindenki érezte ennek a néhány percnek  a fontosságát, életbevágóan súlyos értékét.

         A vizpartra értek--a vezető hatolt be legelőször a vizbe. A Prut vize itt széles volt , de annaál  sekéllyebb, a legmélyebb részeken, is alig ért térden felül a viz. A halvány holdvilágnál már látni lehetett mozgolódó embereket a túlparton. Később az is látszott , hogy egyenruhások és a viz felé fordulnak, mint akik várnak valakit. Őket várták. A vezető a partra lépett lekezelt a két román határőrrel, pénzt adott nekik,  és intett a fiúknak, hogy mehetnek. Még néhány szót váltottak, majd a vezető azt is elmondta, hogyha pontosan a hold irányába mennek akkor , akkor egy -másfél óra mulva elérnek az első helységbe ahol vasúti közlekedés van. A fíúk, csak kéz felemléssel köszöntek el a csempésztől, pedig legszivesebben táncraperdültek volna és boldogan kurjongattak volna. De mivelhogy még mondig érezték az esemény súllyosságát-- nem szólaltak meg hanem elindultak a megadott írányba.

          Talán még száz métert sem haladtak, amikor az ukrán oldalról éktelen "sztoj" kiabálás hallatszott, és egy lövés is eldördült. De ez csak egy figyelmeztető lövés volt, azért, mert egy másik csoport tagjai megpróbáltak fizetés nélkül áttörni a határon--sikertelenül! Mindenesetre a  puskalövés hatására mindannyian a földre vetették magukat és néhány percig úgy is maradtak, mert átélték a helyzetet, hogy ez a dolog akár velük is megtörténhetett volna ha nem jó vezetőt választanak maguknak. És ezt kizárólag csak a szerncsének köszönhetik.

          A part a román oldalon, legalább olyan bozontos volt mint odaát. Nagyon nehéz volt közlekedni benne ,bár voltak olyan helyek ahol a világháborús tankok egész szép utakat vágtak , de ezek nagyobb részt, a folyóval párhuzamos irányba vittek , és nekik egyáltalán nem a parti séta volt a céljuk. Hanem az , hogy mielőbb, szétszéledjenek , még mielőtt valaki felfedezné őket, és kérdezösködni kezdene. Nem akartak találkozni senkivel, egyetlen  vágyuk az volt , hogy mielőbb eljussanak arra a helyre, ahol már eltudnak vegyülni a tömegben, ahol nem érzik már a veszélyt , ahol már nem cseng a fülükben a sztoj kiáltás. Csak nagyon nehezen tudtak megnyugodni, mert már eltelt egy óra, és még semmi arra utalót nem találtak, ami azt jelezte volna , hogy a közelben lakott terület van. Igazán nem is voltak tisztába azzal, mennyi időt jöttek , csak a fantáziájuk dolgozott egy kicsit gyorsabban mint kellett volna,mert azt sem tudták felmérni , hogy amikor a lövést hallották a túlpartról akkor mennyi ídőt vesztegettek el a várakozással -- egyáltalán mennyi időbe telt, ameddig bátorságuk helyre állt annyira , hogy elmerjenek indulni.

         Néhány perc múlva-- a bozótból kiérve-- müvelt földterületre és  óriási szőlőültetvényekhez értek. A szőlő érett volt, abból alaposan jól is laktak, mert amit az előző nap ettek -- azt is delelőtti órákban-- már régen megemésztették ezért gyomruk  erősen  igenyelt valami ennivalót. A saját  élelmüket tartogatták, a szőlő meg úgy kinálta magát , hogy annak ellenállni nem lehetett. Ennek az evésnek meg is volt az eredménye, mert egymással versengve tüntek el  a  sűrűbe -- megkönyebbülés végett, amit egyáltalán nem tudtak kordában tartani, és aminek  akusztikus mellékhangzása is volt.

         A müvelt földterület, a szőlő ültetvény, megerősitette bennuk azt a hitet , hogy valóban lakott terület közelébe értek . Már beszélgetni is mertek , de még mindig halkan visszafogottan. Alig várták , hogy keljen a hajnal és megmutassa nekik azt az utat amelyiket keresik , de még egyáltalán nem tudják, hogy az hova vezet. Nem késlekedett a hajnal, vörösen bátoritóan jelent meg a keleti ég alján.Innen már jobban tudták , hogy merre kell menniük. Sálikó tudta , hogy nyugatra kell menni, és át kell kelni a Kárpátokon.