A mi utcánk 45.

            Hosszúra nyúlt a beszélgetésük , mert az újonnan felfedezett szökevény jelölt, igyekezett minél többet megtudni a Pruton való átkelés lehetőségeiről-- ami egyben  Ukrajna elhagyását is jelentette. Közben megittak vagy két pohár bort is , már csak azért is hogy a szép kocsmárosné ne nézze ki őket a kocsmából. Alig várták , hogy délutánra forduljon az idő , hogy megindulhassanak vissza az állomásra, ahol  Sálikónak találkája volt , az őt átsegitő fíúval .

           Délután indultak visszafelé, és az uton azt vették észre , hogy a mezőn innen onnan emberek kerülnek elő, és mindannyian úgyanabba az irányba haladnak. Még jó két kilóméterre voltak az állomástól, és onnan még hét kilóméter volt a határvonal. Az embercsempész-- még a megbeszélésük alakalmával-- szigorúan megtiltotta Sálikónak, hogy egyedül közelitse meg a határt, akár öt kilóméterre  is, mert ott már cirkálnak a határőrök-- szinte mindegyiknek meg van a kliense, és ha előre nem egyeztetett egyént találnak , azt könyörtelenül beviszik a pikétre , ahonnan, csak a jó Isten tudja , hogy hova kerülnek.Ezzel bizonyitották éberségüket a határőrök, az átengedettekkel meg a jövedelmüket biztositották. Sálikó igyekezett betartani minden tanácsot, bár már égett a talaj a talpa alatt. A hozzácsapódott fíú,nyugtalanul  jött ment, és igyekezett más emberekkel is megismerkedni. Egy valakivel viszont gyakrabban, megállt beszélgetni-- egy nagydarab emberrel, aki  nagyon otthonosan mozgott a környéken, és úgy nézett ki, hogy ő is tanácsokat osztogat, a kevésbé jártas idegeneknek, és ő is embercsempészettel foglalkozik.

           Már enyhén barnult, és Sálikót idegsiteni kezdte , hogy az ő embere nem jelentkezik. A szökni szándékozók bizonyos, négy öt tagú csoportokba kezdtek igazodni, de volt három srác akik a látottak alapján, nem tartoztak sehova-- de azok is elég nyugtalanul jöttek mentek. A nagydarab ukrán egyszer csak eltünt, de mindig magával vitt egy-egy embert -- aki rövid idő után visszajött, és egy másikat küldött maga helyett, egészen addig ameddig a négy tagú csoport lepengette az átvivésért járó dijat. Sálikó ezt mind tudta, mert amikor visszajöttek a kivádorolni készűlő emberek, akkor egymásközt beszélgetni kezdtek , hogy ki mennyit fizetett.

           Már teljesen besötétedett, amikor megjelent a Sálikó embercsempésze, aki elmondása szerint már a határ túloldaláról jött, ezért le is ült egy kicsit , hogy pihenjen, mert két óra alatt megjárta  a kétszer hét kilómétert és úgyanezt még kétszer megkell tegye az éjszaka folyamán, a nem is túl könnyű terepen. Leült és magához intette a másik három fíút akik legalább úgy várták már őt, mint Sálikó. Bemutatkoztak egymásnak és az embercsempész elmondta a teendőket mégegyszer-- ami abból állt , hogy semmi beszéd semmi egyéni akció, kézfelemelésre megállás,  lefekvés , és várakozás, ujabb kézfelemelés, indulás. Ha holdvilág van, ezek az érvényes, jelzések. Ha felleg takarja el a holdat, és nem látják egymást, akkor egy kakukk hang megállás,és fekvés, két kakukk hang tovább indulás.Ezt be is mutatta a fíúknak.

           A csempész tovább mondta mondókáját: én megyek elől, és ti, nyolc-tiz méterre követtek. Ne próbáljatok letérni az utról, mert a bozótosban eltévedtek , és akkor én nem felelek semmiért,  ha elkapnak benneteket, egyhamar nem látjátok, meg a napot.

          A kiképzés megtörtént, és a csempész az órájára nézett és csak annyit mondott:Egy félóra múlva indulás , és most már ne széledjetek szét, hanem maradjatok egy csoportban.

          A másik csapat is készülődött, és nem sokára  el is indultak. A Sálikóék csapata még várakozott egy darabig. A fiatalember aki  délelőtt Sálikóval beszélgetett a kocsmába, a másik csapattal elment.

          Holdas volt az éj, felhőknek nyoma sem volt az égen, és a félhold csak annyira világitotta meg a földet, amelyik pontosan elégséges volt a szökevények uttalan utjának megvilágitására.Eleinte gyorsan haladtak, de ahogy közeledtek a Pruthoz, egyre lassabban voltak kénytelenek menni, mert a sűrü,bokrok tüskéi minduntalan beleakadtak ruházatukba. Mintha marasztalták volna őket a kökénybokor tövisei.

         Egyre közelebb értek a határhoz, és minél közelebb kerültek annál óvatosabbak lettek, mert a vezető egyre gyakrabban emelte fel a kezét, ezért aztán mindannyian hasravágták magukat,a vezetővel együtt, várva az újabb jelre. Az elején-- a gyors haladással nyert időt hamar elvesztették, és most már kezdett sürgős lenni a dolog! Ugyancsak zavaró tényező volt az is, hogy néha surranás féle, és emberi hangokat sodort feléjük a szél.  Minden valószinűség szerint a másik csoport tagjai nem tudtak kellőképpen csendben maradni.