A mi utcánk 44.

         A reggeli napfény csak lassan tudott áttörni a vastag ködön, alig  negyven -ötven métert lehetett előre látni, de percről percre érezni lehetett , hogy a napsugarak győzedelmeskedni fognak a köd fölött, és alig egy félóra múlva már  fényárban usztatják az egész látóhatárt.Sálikó, figyelte , hogy a köd leszáll , vagy felszáll-- mert az egyáltalán nem mindegy-- mert ha leszáll ,harmattal vonja be a satnya füszálakat és némi életet lehel beléjük , ám ha felszáll akkor bizony nagyon könnyen eső lesz belőle, ami egyáltalán nem lenne kedvező számára.

         Sálikó, magabiztosan haladt a kocsma irányába, amit egyáltalán nem tudott, hogy hol van, csak az irányt ismerte, de ez is éppen elég volt mert  egyetlen földesút vezetett a faluba, amelyik a harmattól , most egy kicsit nedves,és csúszós volt. Ahogy közeledett a falu felé, embereket látott már messziről, szembe jönni vele, akik , egyik pillanatról a másikra eltüntek  a szeme elől. Először azt hitte , délibábot lát, de azonnal kinevette magát mert eszébe jutott , hogy délibábot, még senki sem látott a reggeli napsütésben.

        Nem is volt ott semmiféle temészeti tünemény, hanem a kocsma volt ott, amelyik pillanatok alatt "bekapta" az embereket. A reggeli idő ellenére ,már elég sokan voltak a kocsmában. Volt aki csak bekapott egy pohárkával, és máris tovább indult,és volt aki egy pohár pálinka mellett elbeszélgetett barátjával, szomszédjával. A harmadik csoport az idegenek csoportja volt akit nem a pálinka szeretete, a kocsma hangulata , de még csak nem is a szemrevaló kocsmárosné vonzott ide, hanem az idejük bősége, amit elkellett tölteni valahol. Mivelhogy a kocsma lényegesen vendégszeretőbb volt mint a kihalt állomás ezért aztán mindenki  ide húzódott. Sálikó többekben is felismerte, az előző este még az állomáson várakozó alakokat , akik itt most egy kicsit , felszabadultabban , de azért elég visszafogottan viselkedtek , mert már egy asztalnál űltek, és pontosan a fájdalmaikat mesélték , hogy melyik hova és miért akar menni. Sálikó az újdonsült ismerősét, nem látta közöttük. Ez nem zavarta különösebben , mert az, meg mondta világosan, indulás csak a román határőrrel való egyeztetés után képzelhető el, és az is csak sötétedés után.

        Üres asztal nem volt, ezért Sálikó leült egy fiatalember asztalához-- aki egyedül volt, és nem tudta besorolni sem a helybéliek sem a kiszökni készülők közé. Ezért óvatosan kérdezte , meg, hogy helybéli-e, vagy ő is csak "átutazó". Átútazó volt mert egyből elértette az átutazó szót.

--Kivel akarsz átmenni?-- kérdezte Sálikó

--Még nem tudom, de megpróbálom egyedül.

--Azt nem ajánlom, ha a túloldalt nem beszélted meg valamelyik határőrrel!

--Már hogy beszéltem volna meg, amikor most vagyok itt először?

--Akkor nem ajánlom, mert aki egyedül megy, és nincs kapcsolata, azt százszázalék , hogy lekapcsolják. Beszéltem valakivel-- aki engem is átvisz-- az mesélte , hogy egyedül nem érdemes próbálkozni,mert biztos lebukás.

--Hol van az az ember?

--Most nincs itt de estére ott lesz az állomás környékén.

        A konyha felől, sülttojás illatát hozta a húzat , minden ajtónyilásra. Sálikó megkivánta és kért négy tojásból rántottát. Meg is kapta hamar, és azt is  megállapitotta , hogy a kocsmárosné alakja, arca, haja, szeme , és annak fénye , valóban kimeriti a szépség fogalmát , de még igy is messze áll Nagyné szépségétől. A fiatalember is kért egy adag rántottát, minekútána látta ,hogy milyen mutatós a pléhtányéron és milyen jóizűen falatozza Sálikó. Aztán tovább folyt a beszélgetés. Sálikó kezdett kérdezni.

--Aztán miért akarsz kiszökni, talán itthon bánt valaki?

--Nem, erről szó sincs!-- de apám oda maradt a háborúba, és anyám nem is olyan rég belehalt a várakozásba, meg a nyomorúságba. Románok között nőttem fel , beszélem a nyelvűket, és úgy hallottam , hogy ott könnyebb az élet.