A mi utcánk 34.

          Sálikó futólépésben tette meg az utat hazáig mert nem tudta, hogy miért hivatják. Futás közben agya villámgyorsan pörgött, és minden elképzelhető dolog megfordult a fejében-- de ezek a dolgok egytől -egyig negativ előjelüek voltak. Gondolt arra , hogy esetleg édesanyját érte valami baj,hogy rossz hir érkezett testvére vagy édesapja felől, sőt azt is eltudta képzelni , hogy netán Nagyné irt neki újból , és abban valami kellemetlen dolgot, akar a tudomására hozni. Ez utóbbi  gondolatot igyekezett elhessegetni magától, mert az nem fért bele a legrémesebb álmaiba sem.

          Minden ízében valami rosszra készült, ezért annál nagyobb volt az öröm, amikor belépett az ajtón, ahol daliás bátyja fogadta , és keményen átölelte. Jó néhány éve nem látták már egymást--és az eltelt idő alatt mindketten megférfiasodtak, úgy testben mint lélekben. Nagyon örültek a találkozásnak-- úgy, ahogy csak, a nagyon  régen  nem látott testvérek tudnak. Percekig ölelgették  veregették egymás vállát, és hátát , és nézegettek úgy , mint akik nem hiszik el , hogy annyi év után eljött az a pillanat , amikor megölelhetik megszorongathatják egymást, éppen úgy mint rövidre szabott gyermekkorukban. Mert rövid volt a gondtalan gyerekkor-- és boldog sem nagyon , mert korán munkára lettek fogva, iskolába sem kellett több mint négy évet járni,  ami éppen csak csak arra volt elég,   a lustábbjának, hogy a nevét letudja írni és elboldoguljon az abakusszal. Viszont, a szorgalmasabbja többre tudta vinni , ujságot tudott olvasni, és értelmezni is tudta azt, és ha még szorgalmasabb volt, akkor elolvashatta  a paptanitó  néhány tucat könyvét is. Igaz akkor a paptanitó már csak tanitó volt mert a papi hivatás nem kapott életteret azokban az iskolákban.

          De a legboldogabb az édesanyjuk volt, aki csak nézte -- minduntalan  könnybelábadó szemmekkel, két remek fíát. Alig hitt a szemének, hogy újra otthon látja, rég nem látott gyermekeit . Boldogságából már csak egy valami hiányzott-- a férj , aki szintén már nagyon régen nem adott életjelt magárol. Azon az éjszakán nem aludtak sokat, hanem megpróbálták szavakba önteni annak a néhány évnek, az eseményeit, történéseit,  amit egymás társasága nélkül kellett eltölteniük. Az édesanya csak hallgatta gyermekeit, néha bele aludt a beszélgetésbe , és amikor felébredt , azt hitte , hogy csak álom az egész, egy szép álom ami előbb , vagy utóbb elfog múlni. Fíai vigasztalták meg , hogy ez már maga a valóság, ami már örökre igy marad és nem lesz hatalom, parancs, ami elszakithataja az apát az anyától , vagy a gyermeket az édesanyától. Csak nehezen vette tudomásul, hogy ime, itthon van mindkét gyermeke.

         Vászja , csak egy évvel volt idősebb Sálikónál, és egy félfejjel magasabb is, de ez csak az utóbbi időben alakult igy , mert amikor bevonultak katonának, akkor még egyforma magasak voltak. Vászjának, kitüntetései is voltak, és altiszti rangban szerelt le. Sálikónak meg nem, igaz, ő nem került olyan közel a halálhoz mint bátyja  aki az első vonalakban harcolt, és ott is kitünt bátorságával.

        Édesanyjuk elalvása után az otthoni dolgokról kezdtek beszélgetni. Beszélgettek a kolhozról, ami van ugyan , de nincs férfi kéz, aki dolgozzon benne , nincs állat és nincs gép, de ha van gép nincs üzemanyag. Aztán témát váltottak. Sálikó mesélt Nagynéről, és ott eltöltött időről-- aprólékosan, minden részletre kitérve magyarázta testvérbátyjának , hogy mennyire megszerette azt a nőt, és elárulta azt is hogy vissza megy hozzá. Vászja nagyot nézett és nem igazán értette meg Sálikót, már csak azért sem ,mert az ő falujukban az volt a szokás , hogy ott helyben nősülnek, legfennebb egy két faluval odébb. Sálikó ,még részletesebben ecsetelte  a Nagynéhoz való vonzódását, amit a testvérbáty -- nem szivesen úgyan -- de kénytelen volt elfogadni, már csak azért is, mert édesanyja már áldását adta rájuk.

       Aztán Vászja vette át a szót, sajnálattal mesélte , hogy neki nem volt olyan szerencséje, mert több esetben kellett szembenézni a veszéllyel , vagy akár a halállal mint ahány nőt látott. Szoknyát csak akkor látott , amikor őrségben volt ,és a katonalányok nagy sietve hagyták el a tisztek barakkjait sátrait. Aztán azt is megállapitották , hogy  lassan már a házasodásra is gondolni kéne, mert abba a férfikorban vannak , amikor ezt már illik megejteni , még mielőtt meg nem szólja őket a falu szája. 

        Sálikó megvigasztalta bátyját , hogy ne aggódjon ,mert van éppen elég szép lány a faluba, aki éppen arra vár , hogy valaki kiválassza magának.