A mi utcánk 31.

           Sálikó csak nézett meredt szemmel az egyre távolódó lány után, aki egyre beljebb merészkedett az erdőbe, anélkül , hogy a legkisebb jelét is mutatta volna a félelemnek. A mókusok viszont riadtan kapaszkodtak egyre fennebb az évszázados fákon.Ekkor már világosan látta,  hogy a lány mindenre képes, hogy magáének tudhassa a fíút. Utána indult. Darabos léptekkel haladt a lány nyomában, mert egyáltalán nem akarta megközeliteni , mert nem tudhatta , hogy melyik pillanatban huzza le bugyiját és guggol le.De erre egyelőre nem került sor, a lány csak játékosan futkorászott egyik  fától a másik fa mögé. Már abban sem volt biztos a fiú, hogy a lánynak valóban  pisilnie kell , vagy valami egész másra vágyik-- amit éppen itt és most szeretne megejteni.A lány rendkivűl  bátornak és elszántnak látszott, amint egy-egy fa mögül előbujt ,mutatóujjával hivó mozdulatot tett a fiú felé. Sálikó még engedett a csábitásnak, de amikor utólérte,  és a lány a karjaiba omolt,  piros ajkát csókra nyújtva-- mintegy óriás kivetitőn megjelent  Nagyné levele, amiből a nagy  távolság ellenére legalább  úgy sugárzott,a szerelem, mint a  most éppen szoknyáját felkapó Maruszjából, és aki fíú szeme láttára  pisilni kezdett, egyúttal elárulva azt is, hogy  ezuttal mellőzi a bugyi viselését.  Pisilnie is csak most -- minden valószinűség szerint--csak az átélt izgalmak miatt kellett.

         Sálikó átölelte a lányt és egy puszit nyomott a homlokára. Ő tudta és Maruszja is megérezte , hogy ez a puszi nem az,  amit várt, ez nem szól egyébbről , csak arról, hogy esetleg szereti , de egyáltalán nem érez iránta egy olyan elsöprő vágyat, mint amilyet ő a fíú iránt.

         Maruszja már sajnálni kezdte , hogy ennyire kitárulkozott, de másrészt örült , hogy a fíú nem vetette rá magát meggondolatlanul , minden szerelem és érzelem nélkül-- bár az sem lett volna ellenére, mertcselkedeteit most az érzelmek irányitották , és nem az észérvek.

          Lassan sétálni kezdtek visszafelé a szekérhez. Sálikó átölelte  Maruszja vállát, és érezte , hogy  a lány remeg teljes mivoltában.  Sálikót is megviselte az eset-- olyan elemi erőt érzett az  önmegtartóztatáshoz, ami semmivel sem hasonlitható össze. Agyán az futott át , ha esetleg csak néhány nap késéssel kapja meg a levelet  akkor most minden gondolkodás nélkül magáévá tette volna ezt a fülig szerelmes lányt, aki teljesen érett volt az igazi szerelemre, csak még nem érkezett meg  az a lovag akit megérdemel, és aki őt is megérdemli.Maruszja-- igy menet közben, átkarolta Sálikó derekát és hozzábújt, mert még remélt , bár már tudta , hogy minden ütőkártyáját kijátszotta fíú előtt. 

         Sálikó megérezte ezt , és kötelességének tartotta , hogy kellőképpen megvigasztalja a lányt.

-- Én nem vehetlek el feleségül , mert én már elköteleztem magam valakivel, valahol messze, de igérem , hogy gondoskodom rólad és  sokkal szebb párt szerzek neked , mint amilyen én vagyok.

-- És ki lesz az?-- kiváncsiskodott a lány.

 --Azt, még nem mondhatom meg, de biztos fog tetszeni neked, és nem is olyan sokára be is mutatom. A lányon a kétely és boldogság érzése hatalmasodott el és még jobban szoritotta Sálikó derekát. Igy összebújva barátságban lépkedtek kifelé az erdőből, és az esetleges szemlélődő ebből csak annyi következtést vonhatott le hogy : Ime egy boldog pár akik szeretik egymást, és éppen ezen érzelmeiknek engedtek szabad utat, itt ennek kedves évszázados  erdőnek az árnyékában. Pedig messze nem erről volt szó , hanem egy nagy drámáról amit mindketten próbáltak elfogadni , még akkor is ha érzelmeik, vérük, fiatalságok tiltakozott ez ellen.

         Miközben Maruszja találgatta, hogy ki lehet az illető akit neki ajánlani mer Sálikó-- és biztosra veszi, hogy tetszeni fog neki, addig a fíú gondolata átugrotta a Kárpátokat és megakarta ölelni azt az egész vidéket, ami az ő  Ánjáját  jelen pillanatban rejtegeti előle. De képzelete nem ragadt le itt , hanem tovább szárnyalt völgyeken, folyókon keresztül, egészen egy kis város kanyargós utcáira. Annak is egy kicsi de rendbetartott házikójához, ahol Nagyné lakott,  aki néha jó volt hozzá, aki enni adott neki, akkor is amikor nem kért, és aki áttudta érezni azt , hogy mit jelent a hazától az otthontól , a családtól a barátoktól távol komiszkenyeren, háborús idökben élni, vagy akár meghalni. Ezért szeretem azt a nőt , azért megyek hozzá vissza mert akkor segitett, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. És hiszem , hogy ő is hű maradt hozzám, mert ha nem olyan lenne a természete, akkor már régen velem is lefeküdt volna, hiszen minden lehetősége meg volt hozzá,és ő mindezek ellenére gyakorolni tudta az önmegtartóztatást. És ime, én is. Valószínű hogy egymásnak teremtett bennünket az Isten. Ó csak jönne már haza felé a testvérem!