A mi utcánk 3.

            Van az úgy , hogy az ember gondolatai hajlamosak az elkalandozásra csapongásra, még arra is, hogy mindenféle  történeteket jegyezzen le arra gondolva, hogy jó  lesz az még valamire. Ez éppen úgy müködik , mint a pincében a rengeteg  lom felhalmozódása ,amit soha nem használtam, és nem is fogok, és ha valaki rákérdez , hogy ez minek , akkor nyugodtam rá mondom: Jó lesz az még valamire! Csak azt ne kérdezzék , hogy mikor?-- mert akkor leblokkolok. Igaz , hogy ha valaki megkérdezi a feleségemtől, hogy ezzel mit csináljak ?- már jön is válasz gondolkodás nélkül --Vidd le pincébe! 

           Agyi devianciám-- most-- születésem útcájába röpit vissza , egy olyan jó hatvan évvel korábbra, és megjelenik előttem  , két  gyönyörű szőke lány buzavirág kék szemekkel, akik úgy hasonlitottak egymásra , mint két tojás. A lányok ikrek voltak , ezért nem mondhatom , hogy az egyik szebb volt mint a másik, mert mindkettő gyönyörű volt. Viszont ezeket a lányokat és anyukájukat valami titokzatosság lengte körül-- nekünk gyerekeknek  még a nevűket  sem volt szabad kimondani, pedig már első osztályba jártak--a velem párhuzamos első osztályba. Nem fogják elhinni , de akkor három párhuzamos nagyar osztály indult 27-28 tanulóval, és csak a mi utcánkból volt legalább öt gyerek. De nem ezt akartam elmondani , hanem azt, hogy engemet rettenetesen kiváncsivá tudott tenni az a tény , hogy miért hivják az egyik lányt Kátjának, vagy Kátyának, a másikat meg Okszánának, amikor az egész utca nőnemű személyeit Erzsinek, Mancinak, Sárinak és Jucinak hivják.  El is indultam -- mint a legkisebbik fíú a mesében, könnyű volt nekem -- mert az is voltam , igaz nem a mesében hanem a családunkban. Anyámnál próbálkoztam, de az leszerelt azzal , hogy még kicsi vagy , de ha majd nagyobb leszel, akkor elfogom mondani, mert ez nem egy olyan dolog , amit a gyerekek orrára szabad kötni, mert még kifecsegik valahol, és az bizony nem illő dolog , pláne egy fíú esetében.Annyit azért elárult , hogy nem rég volt vége a háborúnak és akkor egészen más volt a világ.  Sokat úgyan nem értettem az egészből, de úgy éreztem , hogy egy kicsit mégis beljebb vagyok, és most már tovább tudok kérdezni, és ha szilánkokként is de én összefogon rakni ezeket a szilánkokat, mert én megakarom tudni , hogy a Toldi utcán mit keres egy  Kátya , meg egy Okszána.

            Apámhoz fordultam kérdésemmel -- hogy mi az a háború? Apám szokásától eltérően nagyon csúnyán nézett rám, és kijelentette, hogy hagyjak békét a butaságaimmal, van neki éppen elég dolga, és én ne fárasszam őt a buta kérdéseimmel, és ha majd nagyobb leszek , fog nekem mesélni egyet és mást. Nem volt egy szószátyár ember, ráadásul alig néhány évvel korábban tért vissza, a háborúból. Hát tőle se sokat tudtam meg, sőt semmit. De nem adtam fel mert tudtam hogy mindent meglehet tudni , meg tanulni, mert  úgyancsak nem rég tudtam  meg , hogy kenyeret buzalisztből is lehet sütni, mert azt meg előző években az aszály, meg a háború miatt a málé kenyér járta. Azt ette a lakosság olyan  hetven százaléka-- mert az volt, egyébb meg nem. És azt mondták, hogy ennek is a háború az oka. Még most sem tudtam , hogy mi az de máris haragudtam a háborura. A buzaliszből sütött kenyeret , meg túl sápadtnak tartottam, a málé kenyérhez képest, és az ize sem smakkolt, mert kevésbé volt édes , vagy egyáltalán, mint a málé kenyér , de mondták málé édeskének is , csak akkor több cukrot pocsékoltak bele.Már pedig pocsékolni akkor sem volt szabad , éppen úgy mint most. Te jó ég , miket mondok -- hatvan évvel később. Bizisten--nem én vagyok!

           A baloldali szomszédokat , ugyanúgy hivták mint minket , csak ők voltak a fiakeres Baloghok , mi meg a suszter Baloghok voltunk-- apáink foglalkozásából származtatva  megkülönböztető  nevünket.