A mi utcánk 29.

           Nagy volt az öröm Sálikóéknál, a levelek miatt, hiszen  évek óta nem kaptak levelet , sem hirt sem üzenetet, a család többi tagjáról. Az egyik levél Sálikó fivérétől jött , és tele volt jobbnál jobb hirekkel. A testvér beszámolt, hogy a végső győzelem felé haladnak, és minden esélyük meg van , hogy egy -két hónapon belül haza érkezzenek. Az apjáról nem tud semmit-- bár reméli , hogy ő is meg van valahol, és mire eljön az ősz ő is hazaérkezik. Az asszony sokszor egymásután elolvasta a levelet, és minden betűt , szót külön izlelgetett , hogy értelmezze , hogy igaz az amit a fia ír, hogy  újra iitthon lesz mindkét  fia,  és neki újra férje lesz! Nem jött , hogy elhigyje, mert hosszú évek teltek el  úgy, hogy a szeretteit nélkülöznie kellett. Úgy elboritotta boldogság egész lényét, hogy észre sem vette , hogy Sálikó a másik levél büvöletében él, és nem lát és nem hall , csak mosolyog , és ujra meg újra olvassa a neki szóló levelet. Hosszú percek teltek el , amig egyáltalán megtudtak szólalni, és kérdezgetni kezdték egymást.

         Egy idő után levelet cseréltek,  Sálikó mama boldogan nyújtotta át a levelét , ám  Sálikó előbb vonakodott egy kicsit, mert nem tudta eldönteni, hogy odaadja -e vagy sem a neki szóló levelet. Végül úgy döntött , hogy előbb -utóbb úgyis meg kell tudja az édesanyja, hogy kitől jött a levél-- ezért azt választotta, hogy átadja levelet, és időközben  ráér  azon gondolkodni , hogy milyen válaszokat adjon az édesanyja által feltett kérdésekre. Nem csalódott, mert ahogy a szülő elolvasta a levelet, azonnal nekifogott kifaggatni a fiát. Hogy ki az a lány vagy nő?-- Hogyan került vele kapcsolatba?-- Szép-e? Tisztességes? És hogy hazahozza-e?-- És mikor?

        Sálikó igyekezett megválaszolni a kérdéseket szépen  , de amikor oda érkezett  a válaszokkal , hogy hazahozza -e?-- akkor egy kissé elbizonytalanodott, de úgyanakkor erőt is nyert , mert arra gondolt, hogy semmi értelme a mellébeszélésnek, mert az igazság előbb-utóbb kiderül, és akkor talán még fájdalmasabb lesz!-- Anyám-- én visszamegyek hozzá, mert nagyon szeretem--és érzem , hogy ő is szeret engem.

        Sálikó mama elszomorodott egy kicsit-- mert erre a húzásra egyáltalán nem számitott, mert a falu népétől úgy értesült , hogy Maruszjának csapja a szelet.  Ő ennek igazán örült , mert ha fía Maruszjával köti össze az életét , az mégis csak egy kis előrelépés lenne az ő életébe is, mert a többihez képes a kocsmáros módos embernek számitott.

        A mama sokszor elolvasta a Sálikónak cimzett levelet is, majd bölcsen csak annyit mondott: Szeret téged az a lány!-- de volna egyetlen kérésem!Addig ne menj el!-- nem menj vissza!-- ne hagyj egyedül!-- amig vagy az apád, vagy a testvérbátyád haza nem jön. Sálikó számára beláthatatlan volt  az az idő, de megigérte, hogy feltétlenűl megvárja bátyját , vagy apját! Válaszát elsősorban az  édesanyja megnyugatására  szánta, mert valójában, máris indult volna --akár gyalog is -- vissza az ő szerelméhez  Nagynéhoz.

       Másnap reggel idejében elindult a kocsmároshoz , hogy igéretének eleget tegyen, és elmenjen bevásárolni a városba Maruszjával. Maruszja, és a kocsmáros sokat várt ettől az "utazástól"-- arra gondoltak , hogy egy ilyen néhány órás együttlét, felpezsditi annyira fiatal vérüket , hogy egymásba szeressenek annyira , hogy Sálikó gondolkodás nélkül megesküdjön a lánnyal.

      Az öszvéreket Maruszja hajtotta, és reménykedett abban , hogy előbb- utóbb kedvet kap hozzá Sálikó, és keményen átöleli, és talán meg is csókolja. A lány bizsergett minden ízébe, és csak arra várt , hogy Sálikó a legkisebb "lépést" tegye meg szerelme kinyilvánitásának irányába. De sajnos ez nem történt meg , mert Sálikó mintha ott sem lett volna, messze elbámult, és nézte a nyugatra szálló fellegeket, vagy csak szó nélkül nézett a semmibe. Semmi jelét nem adta annak, hogy  érdeklődik, vagy a legkisebb vonzalmat is mutatna Maruszja irányába. Nem tetszett ez Maruszjának, ezért elővette veleszületett prakatikáját, és megkérte Sálikót , hogy hajtaná ő az öszvéreket, addig ő pihen egy kicsit. Sálikó átvette a gyeplőt, és szépen kocogtak tovább a poros uton a város felé. Senkivel sem találkoztak, és senki sem előzte meg őket. Az út olyan kihalt volt, mintha ezen a vidéken kihalt volna az emberiség. 

      Maruszja-- előbb csak Sálikónak támaszkodott, a bakon, de amikor látta, hogy fíúba ez nem indit meg semmit,  akkor fejét a fíú ölebe hajtotta és úgy tett mint aki alszik,miközben arra várt , hogy Sálikó megérintse, bárhol , a teste bármelyik pontján , hogy  akkor ő azonnal felhatalmazást érezzen arra, hogy sirig tartó szerelmét bebizonyitsa a fíúnak.

      Az öszvérszekér, az erdőszélen haladt tovább, ahonnan madarak, és tücskök komponálta szerelmes szimfóniák dallama visszhangzott.