A mi utcánk19.

           Tavasz volt, minden csupa zöld, és virág.  Még az emberek hangulata is megváltozott  amikor hallották , hogy most már elmennek az oroszok. de a dolog nem volt teljesen egyértelmű, mert Sálikóék valóban készültek elmenni, ám a város másik végén az úgynevezett csődörös kaszárnyába , még néhány száz katona jó ideig ott maradt. De Sálikónak menni kellett. Azon a néhány napon , amig még itt voltak Sálikó , ha szerét ejthette azonnal rohant Nagynéhoz-- elbúcsúzni. Nagyon sokszor elbucsúztak, és egyre fájdalmasabban.

          Végűl eljött a nap amikor az orosz katonák tisztjeik kiséretében, végig vonultak utcánkon, az állomásra tartva. Az emberek, de inkább az asszonyok kiáramlottak az utcára , és néhányan integettek a kivonuló katonáknak. közöttük volt Nagyné is aki egy cseppet titkolta , hogy sajnálja  Sálikóját, mert zsebkendőjével hosszasan integetett , egészen addig, ameddig be nem fordultak az állomásra vezető utcára. Majd zsebkendőjével néhány könnycseppet törölt ki szeméből.

          Nem úgy a férfiak, alig lehetett egyet-kettőt látni közülök, azok is olyanok voltak akiknek szinte semmi tudomása nem volt a világról. Ám este a kocsmában már lénygesen többen voltak-- mert annak előtte a kocsma is zárva tartott, mert nem volt árú , és ha volt, akkor a kocsmáros azért nem nyitott ki mert  attól tartott , hogy készletét az orosz katonák rövid idő alatt kimeritik, és a fizetségről meg elfeledkeznek. Mert arra is volt példa.

          Aztán amikor elmentek a katonák, és a Jóisten lenézett a városra, foghijas utcákat, lebombázott házakat,   özvegyen maradt   vagy férjeiket gyermeiket hazaváró  asszonyokat látott, néhány kóborló árván maradt gyerekkel kiegészülve.

          Ez a kép még sokáig megmaradt , mert ezekre a  képekre már magam is emlékszem. Azt hiszem , hogy ezek a képek is hozzájárultak, kiváncsiságom felkeltésében.

          Az emberek a kocsmában megosztották egymással emlékeiket a háborúról, kitárgyalták a félrelépő asszonyokat, vagy éppen a fronton megejtett , vagy kitalált hóditásaikról beszéltek. Mások a jövőt próbálták elképzelni a fényes békés jövőt-- és volt olyan is aki hitt abban , hogy proletárdiktatura az egyetlen kivezető út a boldogság felé. Az ílyeneket hamar lehurrogták azok a frontharcos katonák akik szerencsétlenségük folytán volt alkalmuk megtapasztalni a sztalini szovjethatalom szomorú valóságát.

          Nagyné, a katonák elvonulása után bement udvarára , majd kertjébe, csipőre tette a kezét és nézte a szépen  zöldelő kertet, a magból szárba szökkent nővényeket, amiket ketten Sálikóval  varázsoltak széppé gazmentessé, ami éppen úgy nézett  ki, mint  amikor az férjével Nagy Jánossal ketten kertészkedtek.

Szomorú volt, és arra gondolt , hogy fogja  ő ezt egyedül mindet rendbe tartani, sőt,  egyáltalán fenntartani. Aztán gondolatai tovább szálltak , vajon visszajön -e  Sálikó?-- és ha visszajön a férje. Vagy mind a kettő! Vagy egyik sem! Neki mi lenne a jó  ha csak az egyik jönne vissza , de melyik? Teljesen elúralkodott rajta a bizonytalanság a kétely, és csak nézte a hatalmas kertet. Aztán felmászott a szénapadlásra, és szomorúan vette tudomásul , hogy fogytán a széna és tiszta szerencse , hogy jószág már kijárhat a legelőre, mert ameddig dörögtek a fegyverek , és ott voltak az oroszok, addig a csorda sem járt ki, mert naponta bemondta rádió: Nyirség ,figyelem!- légi veszély! És amikor már nem is mondta rádió még azután is napokig nem merték kihajtani a csordát. Most, mikor újra megnyilt a legelő--  a város végében--az egykoron, a háború előtt hatvan hetven tehén járt ki az utcából -- most huszonöt harmincat lehetett összeszámolni. A legszomorúbb az volt, hogy akinek annak előtte tehene volt, és piacra hordta a tejet, az most a szomszédtól vásárolta, pénzért--amiből nagyon kevés volt.  

         Nagyné bevonult a házba, és nagyon egyedül érezte magát.Előjöttek az emlékek,amikor még béke volt, , férje volt és szerelmes volt a férjébe. Most újra béke van-- állapitotta meg, de a szerelem elszegődött mellőle.