A mi utcánk 18.

           Amikor megérkezett Sálikó, Nagynénak észre kellett vennie , hogy a férfi ruházata-- kopottsága ellenére--most egy kicsit rendezettebb, talán tisztább is , és szeme , úgy ragyog , mint még soha. Valami biztos történt vele, gondolta magába, mert, bár egyáltalán nem szomorú természetű , de most biztosan kellő oka van arra  , hogy ennyire vidáman érkezett. Volt is,  mert Sálikó boldogan jelentette be-- úgy tudja  , hogy vége a háborunak-- Hitler kaput-- és ők mehetnek haza. Ennél a szónál Nagynén hideg borzongás futott végig, és valami olyasmit érzett , hogy most, pont most,  amikor már olyan közel voltak az egyesüléshez, amikor már halaszthatatlan volt az egymásra találásuk , pont most  kell elválniuk. Szomorú pillnatást vetett Sálikóra , amikből Sálikó is megértette , hogy Nagyné valóban sajnálja , a fíú távozását.

          Sálikó, egész idő alatt a zsebébe matatott miközben elmondott mindent amit magyarúl tudott--  ami már nem is volt olyan kevés. A szeretlek szót különösen kiakarta hangsúlyozni, és a nyomaték kedvéért a nőhöz lépett, át ölelte és csókolni kezdte. A nő szabadulni szeretett volna de a Sálikó erős karjai erre nem adtak neki esélyt, ezért aztán egy idő után ő is visszacsókolt, és akkor megérezte a fíú forró csókján keresztűl , hogy erre az emberre lehet számitani.

           A férfi, újra zsebébe nyúlt és két darab rézkarikát vett elő-- elég durván megmunkálva de ragyogó fényesen. Megfogta a Nagyné úját és felhúzta rá a "gyűrüt",és ujabb csókokkal árasztotta el Nagynét. Az asszonynak volt gyürüje, de amikor a férje halálhirét hozták-- és megérkeztek az oroszok akkor szomszédok tanácsára lehúzta, és jól eldugta, hogy még véletelnül se kerülhessenek illetéktelen kezekben, netán ujjakra, mert az első sorokban érkező orosz katonák nem csak a nőket tették magukévá , hanem az értéktárgyaikat is, és azontul, kiüritettek spájzot és istállót is.Mindezeket Nagyné tudta és ezért aztán sokáig nem akart szerelmi kapcsolatba  bonyolódni Sálikóval. Most is óriási önmegtartoztatásról tett tanubizonyságot amikor a fíú (réz)gyűrüt húzott az ujjára és kérve, kérte , hogy menjenek fel a szénapadlásra.

           Nagyné erőt vett magán és kerek perec kijelentette , hogy nincs szénapadlás, mert te most elmégy, és soha többet nem jössz vissza, és én itt maradok egyedűl, vagy talán nem is egyedűl.

           Sálikó sértve érezte magát és megesküdött , hogy ő valóban hazamegy de ahogy túd azonnal visszajön mert neki senki más nem kell csak Nagyné.

Nagyné, rövid gondolkodás útán meg azt mondta Sálikónak, ha visszajössz akkor lesz szénapadlás és egy puszit nyomott a Sálikó frissen borotvált szomorú arcára.Ez volt a néhány hónapos kapcsolatukban az első olyan tett, amit Nagyné inditványozott. Sálikó,ha nem is jókedvvel, de tudomásul vette , hogy

még nem jött el az ő ideje, de abban is biztos volt , hogy ha ő hazamegy akkor a legsürgősebben visszatér , ahhoz az assznyhoz amelyik, számtalanszor látta el  őt  ennivalóval , néha még mosott is rá,de az is igaz , ő is nagy segitség volt az asszony háztartásában, az állatok gondozásában, favágásban és mindenben , amiben egy férfi segiteni tud a szeretet nőnek.Már semmi nem hiányzott a kapcsolatukból  a szerelem kiteljesedésén kivűl. Talán ha jobban értették volna egymás nyelvét akkor az is összejön , de  ez a tény, hogy nem ismerték eléggé,  meg az előzmények , a kelleténél is óvatosabbá tették az asszonyt. És ezt Nagyné kézzel lábbal elmagyarázta  Sálikónak. A férfinak meg nem lehetett semmi kifogása, mert akkor már nagyon szerelmes volt az  asszonyba.

         Asztalhoz ültek-- Nagyné mindent az asztalrapakolt ami a házban fellelhető volt  és ehető, hogy igazolja , hogy az ő szándéka is komoly, és hajlandó mindenre , ha  a férfi visszatér. Még egy kis bor is került az asztalra amit szépen lassan elkortyolgattak. Sálikó még tett néhány célzást a szénapadlásra , de Nagyné ezt a dolgot azonnal lefujta , és kijelentette, hogy a szénapadlás csak a visszérkezése után jöhet számitásba.

         Sálikó, zsebéből egy szájharmónikát vett elő, és bús édes ukrán dallamokat kezdett kicsalni belőle, ami tele volt fájdaommal, szomorusággal és keserűséggel. Nagyné nem ismerte úgyan a nótákat , de teljesen ráhangolódott, és csak akkor mosolyodott el amikor egymásra  tették  (réz)gyűrüs kezeiket. Később aztán Sálikó még énekelt is, ugyanazokat  a bús édes dalokat  amit korábban szájharmónikázott.