A mi utcánk 15.

            Úgy pattogtam apám és anyám között mint egy pingponglabda és egyre jobban éreztem , hogy óriási léptekkel közeledek a megoldás felé. Apám megnézett jobban, végigmért tetőtől talpig, mint aki mérlegeli, hogy ez a száztiz centis lurkó feltudja fogni a lényegét a dolgoknak vagy nem tudja, és akkor magyarázhat akár holnap reggelig is -- és még akkor is kétséges , hogy megértettem vagy sem. Nagy lélegzetet vett, aztán mintha átvette volna anyám stilusát, belekezdett a meséjébe. Szóval --az volt a kérdés , hogy ki az a Salikó?

--Igen.

--Salikó egy jóvágású derék ukrán katona volt, aki az orosz hadseregben szolgált, ezért mindenki úgy tudta hogy orosz. Nem jószántából  szolgált az  orosz hadseregbe --hanem parancsra. Századjával épp itt a Szamos vidékén portyáztak, és  többed magával be-be jártak a városba. Azidőtájt nagy hiány volt a férfiakban , nem volt ki dolgozzon a mezőn, a kertekben, és az sem aki ellássa az állatokat. Mert azoknak enni, inni kell adni, és ki is kell takaritani alattuk az istállót.  Mert az állatoknak nem lehet azt mondani , most nem esztek , nem isztok mert háború van.Nagynéninek meg az úra a háborúba volt ,és már legalább egy éve nem tudott róla semmit. Másfél év múlva  értesitést kapott, hogy a férje elesett a háborúba!

--Na és, ha elesett felállt, és ment tovább--mondtam  én nagy okosan , mert nem ismertem ennek a szónak az átvitt értelmét. A szomorú történet ellenére apám elmosolyodott, és megmagyarázta , hogy a harctéri elesés az nem olyan mint mikor én elesek az utca  kövén és összetöröm a térdem. Aki a harctéren elesik az nem  kel többet fel.

        A történet ezen részétől én is elszomorodtam egy kicsit, de nem annyira,hogy  ne tudjak visszatérni Salikóhoz.-- Igen, Salikó-- folytatta apám. Nagyéknak akkor több tehenűk, disznójuk  majorságuk volt, annak előtte  még szép lovaik is -- de azokkal ellovagoltak az első szériába érkező orosz katonák és tisztek. De azóta ujabbak jöttek, talán szelidebbek és talán műveltebbek is.

         Nagyné, egyszer megkérdezte az arrajáró katonákat , nem lenne kedvűk segiteni neki a gazdaságban. A fíuk nem értettek egy kukkot sem, de amikor bementek az udvarra, majd az istállóba, és utána  a  kertbe, majd ismét az istállóba-- miközben Nagyné állandóan magyarázott és mutogatott-- többek között a szénapadlásra , meg a szénahányó villára -- Salikó vette a villát és felmászott a szénapadlásra és kezdte ledobni a szénát a jószágoknak a jászolba. Mikor elég volt, Nagyné intett , hogy ne dobjon le több szénát. Ekkor Salikó hanyat vetette magát a szénába, majd mutatta   Nagynénak , hogy jöjjön fel hozzá. A többi katona meg kacagott, és a maguk nyelvén  biztatták a menyecskét  hogy menjen csak fel.

        Való igaz, az ukrán fíunak jól állt a villa kezébe , látszott rajta , hogy nem először munkálkodik efféle szerszámmal. Nagyné meg mondta neki magyarul --úgye szeretnéd. Aztán a fíuk elindultak, az istállóból az udvarra onnan meg tovább az utcán lefelé a Szamos irányába. Salikó maradt utóljára, és minden lépésnél visszanézett Nagynéra. Ő meg azt mondta neki--Gyere holnap is, mert az istállót is kikell takaritani. Az ukrán fíú ebből csak annyit  értett, hogy jöjjön-- mert azt mutatta is--  és intett a fejével hogy igen,  meg azt is mondta: Dá.

       A katonák látogatása  megmozditotta a szomszédok fantáziáját, és máris indult a szó beszéd: Tudták azok hova kell menni!-- és mindjárt hárman. Persze olyan asszony is volt aki puszta irigységből fente a nyelvét, pontosan azért mert , neki is szüksége lett volna egy kis segitségre ,és nem csak az istállóba, hanem a lakásba is , és szivesen kipróbálta volna velük az ágyát, hogy nem korhadt el még annyira , hogy két embert megbirjon . Mert már nagyon régen nem feküdtek benne ketten, ezért még mindig púpos volt a szalmazsák, mert   egyáltalán nem volt megterhelve. Persze a katonák másfelé is betekintgettek,  és a fogadás függvényében máskor is visszatértek , vagy elmaradtak és máshol próbáltak szerencsét. Nem minden ok nélkül jöttek a városban -- mivel hogy élelmezésük elég silány volt, segitségükért szivesen elfogadtak ennivalót , mert a még szegényesen gazdálkodó családoknál is a mindennapi betevő kikerült. De az is előfordult, hogy a katonák hoztak cukrot, ha nekik éppen az volt. Mert az meg pontosan itt volt hiánycikk. Ezért az asszonyok nagyon hálásak tudtak lenni.

         Salikó másnap nem , de két nap múlva megjelent Nagynénál és elmutogatta , hogy szivesen segit a ház körüli teendőkben.