A Linea tekercsek megtalálása

     Már hónapok óta úton voltam. A Tenkordya fedélzetén, a mindennapok monotonitása már-már elviselhetetlenül unalmassá vált. Ha kinéztem a hajóm puritán kémlelőnyílásain, csak az örvény sötétsége, pesszimista eleganciája fogadott. Egyedül voltam, leszámítva Tenkordyát, magamban beszéltem, félőrült litániákat duruzsoltam újra és újra. Nagyon vártam, hogy végre elérjem a célomat, egy peremvidéki bányabolygót, ahová élelmiszert szállítottam a lakosoknak. Vártam, elvégeztem a rutinfeladataimat, majd megint vártam.

     Az utazásom száznegyvenharmadik napján, az automatikus jelkereső szenzorok felvillantak. Valaki jelet sugárzott, birodalmi csatornán. Nagyot dobbant a szívem, mert a Kataklizma óta, senki sem használja ezeket kommunikációra.

     Halk szóval megkértem a hajó lelkét, hogy dekódolja a bejövő információt. Hamar kiderült, hogy a jel ismétlődő, tehát nem élő sugárzásról van szó, hanem valamiféle felvétel lehet. Valaki a semmi közepén, adást sugároz a tér minden irányába, ráadásul az Örvény közepén? Számomra felfoghatatlan volt, hogy vajon mi a célja ennek az üzenetnek, amit lefordítani még Tenkordya sem volt képes. Választás előtt álltam. Folytassam az utamat, mintha semmi sem történt volna, vagy hallgassak a kalandor énemre, aki bentről üvöltött nekem, hogy járjak utána a különleges adásnak? Az utóbbi győzött.

     Megkértem Tenkordyát, hogy kövesse a jelet, s alig pár nappal később megtaláltam a forrást. Egy roncs volt, egy apró mentőkapszula, még a birodalmi korból, amely már évezredek óta sodródhat az Örvényben.

     Pár órával később csatlakozott Tenkordya a kapszulához, és én, űrruhámban átléptem annak fedélzetére. Alig férhetett el benne öt embernél több személy, ám ebben nyoma sem volt senkinek. Az egyik ülésen azonban egy apró ébenfekete doboz ült. Közelebb léptem, és óvatosan a kezembe vettem. Ez a dobozka volt a jel forrása. Mit sem törődve a veszélyekkel kinyitottam.

     Amit magában rejtett, felülmúlta minden fantáziámat. Egy ősi lélekesszencia, amelynek sejtelmes vörös ragyogása betöltötte a mentőkapszulát. Hirtelen örömöm szinte azonnal szomorúságba torkollott, hiszen csak egy haldokló lélekkristálynak vörös a színe. Semmi sem tarthat örökké a világon, még így sem. 

     Őrült módon rohantam vissza a hajóm fedélzetére, ahol azonnal munkához láttam. Át kellett írnom néhány biztonsági protokollt, Tenkordya nagy örömére, majd megkértem, hogy aludjon egy keveset, ezt sok-sok bocsánatkérés eredményeképpen meg is tette. Miután elvesztette az eszméletét, eltávolítottam a kékes fényben ragyogó kristályát a vezérlőből, és a helyébe a beteg szerzeményt helyeztem.

     Remegés futott végig a hajón, ahogy az új lélek átvette az irányítást. Nem volt szabályos amit cselekedtem, ezzel a cserével azt a kockázatot vállaltam, hogy a hajó a darabjaira hullik szét. Nem volt késlekedésre való időm, reménykedtem, hogy a kristály kibírja legalább pár percig. Vészjelző lámpák villogtak a konzolon, a létfenntartó berendezéseken kívül szinte minden leállt a hajón. Sötétség lett úrrá a mindenen, amit csak a vészfények villogása tört meg olykor.

      Hirtelen, egy kellemes hang szólalt meg a hajón.

     - Üdvözöllek! A nevem Linea Deanyoria. Már régóta vártam valakire, aki megtalál. Kevés az időm, ám sok dolgot kell tennem.

     Gyermeteg kíváncsiság lett úrrá rajtam. Ma már nem készítek kristályokat, hiszen a Celd birodalommal együtt, sok-sok titok is megsemmisült, köztük a lélekkristályok készítésének technológiája. Gyorsan én is bemutatkoztam.

     - Lylei Lanar! A Tenkordya kereskedelmi hajó kapitánya, a megmaradt Celd nemzet polgára.

     - Lylei! Halgass rám! Sok mindent szeretnél hallani, ám a tok, amelyben élek, túl öreg. Elfáradt, és nem sokáig képes már itt tartani. Hamarosan visszatérek az Örvénybe, ahonnan mindannyian származunk, ám előbb el kell mondanom néhány dolgot. Kérlek, ne vágj a szavamba! Rendben?

     Biccentettem, majd vártam, hogy  folytassa.

     - Celd vagyok. Nem pedig arenyi. A lelkemet magam távolítottam el, és zárattam ebbe a kristályba.

     Döbbenet! Erre is képesek voltak? Azonban nem volt időm töprengeni, mert Linea azonnal folytatta.

     - Amíg sodródtam az örvényben, oly közel a mindenség magjához, de mégis oly távol, elkészítettem egy dokumentumot, amit átmásoltam a hajó adattároló kristályaiba. Ebben minden benne van, amit most kérdezni szeretnél, ezért kérlek most a hallgatásra. Ebből megtudhatja a fennmaradt celd nép, hogy honnan jött, és hogy mi történt a civilizációjával. A halál és a pusztulás olyan gyorsan jött, hogy az emlékeket is kimosta a népemből. A celdek számára ez a legfontosabb dokumentum, ami valaha is létezett. Fordítsd le! Hiszen amit mondok, az csak a kristályhangom. Nem ezen a nyelven beszéltünk valaha. Terjeszd ezt a dokumentumot az celdek között!

     Milyen igaz. Semmire sem emlékezünk, semmiféle írás nem maradt fent az eredetünkről, s ha ez a lélek igazat mond, akkor valóban ez a legnagyobb felfedezés, amit népünk az elmúlt évezredek alatt tett.

     Egy hangtalan remegés futott végig a hajón. Linea felsóhajtott és még egyszer, utoljára beszélni kezdett.

     - Ne nézd le az arenyit, s ne hagyd, hogy mások is azt tegyék! Onnan jöttek ahonnan mi! Ne kövessétek el ugyan azt a hibát amit az őseitek! Légy boldog, és segítsd a néped felemelkedését! Egyszer talán találkozunk az Örvényben, de most vegyél ki, mielőtt kárt okoznék a hajóban.

     Önkéntelenül is közelebb léptem a kristályhoz, és kétségbeesett hangon felkiáltottam.

     - Népünk vezetői megsemmisítenék ezt a dokumentumot! Mit tegyek? Álljak neki egyedül, úgy, hogy nem ismerem a nyelvet?

     Válasz azonban nem jött. Linea elaludt, s tudtam, talán már sosem ébredhet fel. Megérintettem a lelkét, és elbúcsúztam tőle.

     - Isten veled Linea!

     Pár perccel később már Tenkordya méltatlankodását kellett hallgatnom, a felelőtlenségemmel kapcsolatban. Mindig mosolyt csal az arcomra a viselkedésével, de megfogadtam neki, hogy ilyet nem csinálok újra.

     Nemsokkal később, olvasni kezdtem az áttöltött dokumentumot, ami teljesen lenyűgözött. Az utam hátralévő részét, az óceld nyelv megtanulásával töltöttem, majd  pár hét után megérkezve az Aideranra, rögtön nekikezdtem a fordításnak.