Negyedik rész

Az erdő lombja közt aranyló fénypászmák szűrődtek át, árnyból szőtt csipkét vetve a porral lepett ösvényre; s a korai szél nyíló virágok fűszeres-édes illatát sodorta. Reynaldo álmodozó mosollyal adta át magát a vidék varázsának; gondolatban már a szép Béatríznél járt – a fiatal kalmárné tárt karokkal fogadta minden alkalommal, valahányszor ura messzi járt. Őszintén remélte, hogy ezúttal több szerencséje lesz, mint legutóbb: akkor ugyanis a hites férj is otthon volt. Őt mint távoli unokafivért gazdagon terített asztallal vendégelték meg. Sajnos, csak azzal; és ő csalódottságában, hogy nem részesülhetett a merőben másfajta gyönyörökből, még az egyébként ízletes fogásokat sem élvezte igazán.

Unokaöccsével már nem jártak messze az öreg don földjétől; s ahogy közeledtek, Reynaldo úgy emlékezett vissza egyre többre… amelyekről már úgy hitte: rég’ elfeledte őket. Vagy legalábbis nagyon szerette volna. Béátrízzal gyakran töltöttek együtt egy-két éjt korábban; s a férfi úgy gondolta: megérdemel egy kis mulatságot, mielőtt ismét kénytelen lesz az öreg don elé állni. Nem tart soká, legkésőbb másnap délre ismét a fogadóban lesz, Bastian addig csak meglesz nélküle.

Kissé kényelmetlennek ígérkezett ugyan az út gyalogszerrel; de amikor reggel belépett az istállóba, hogy felnyergelje Nochét, Bastiant is ott találta. A fiú neki háttal ült egy kupac szalmán, és szabályosan társalgott a lóval. A hatalmas fekete mén rá nem jellemzően birkatürelemmel fogadta a gyerek nyüzsgését, sőt: időről időre barátságosan Bastian vállához dörgölte puha orrát. Reynaldo némileg meghatottan nézte a furcsa párost; unokaöccse lovak iránti rajongásában ismét csak magára ismert. S halkan, meg ne zavarja őket, kihátrált az istállóból.

„Meg aztán… úgyse marad már velem sokáig. Legalább addig hadd örüljön” – elmélkedett, míg az erdei ösvényen baktatott. Várakozásával ellentétben még jól is esett a séta – túl sok gond-baj szorongatta mostanában, felüdülés volt, hogy addig sem kell a megoldásukon tépelődnie.

- Megállni!

A semmiből felharsanó kiáltás meglepte ugyan, de csupán egy pillanatra torpantotta meg. A közvetlenül a lába elé csapódó nyílvessző azonban már elég nyomós érv volt.

- Maradj, ahol vagy! – hangzott a figyelmeztetés – És tedd szépen le a földre a fegyvered, boglárt, gyűrűt, pénzt.

- Vedd el! – fakadt ki Reynaldo; válogatás nélkül szitkozódva; egyelőre nem is annyira félelmében, mintsem dühében. Hogy őt, aki annyi csatában volt diadalmas – egy közönséges tolvaj zsebelje ki? Halálveszedelembe kerülni, mert az igaz uralkodóért… na jó, eredetileg „teljesen mindegy, csak ne apja pártja legyen” megfontolásból; de akkor is…. Ez rendben van. Bajba jutni, mert meggondolatlan volt egy kocsmai szóváltásban? Istenem, előfordul. Minden bizonnyal törvényt szegni és túl sokat kockáztatni, mert nagyon is szépen csillognak egy morisca mutatványosnő szemei? Miért ne. Az ő élete, az ő választása.

De meghalni csak azért, mert nőt akart az ágyában tudni; ráadásul olyan nőt, akit még csak nem is szeretett? Azt nem. Így nem lehet vége.

- Diego, lődd már le! – harsant egy türelmetlen női hang, amit újabb nyílvessző követett. Csak kevéssel vétette el a karját; mire rögvest felharsant a megnevezett tempós káromkodása.

- Maradj veszteg, Teresa!

- Fejezzétek be, mindketten! – csattant fel egy újabb hang. A bokrok felzizegtek, és egy öregedő, szikár, de izmos férfi lépett elő. Alaposan végimérte Reynaldót, és elégedett mosolyra húzta a száját.

- Nemesúrnak tűnik. De nem túl rangosnak; úgyhogy nem hinném, hogy tartanunk kéne a családjától. Mit gondolsz, mennyit érhetsz nekik?

Reynaldo zsigereibe egyszerre belemart a félelem. Az az ősi, kiszolgáltatott rettegés, melyet csatában, súlyos sebbel földre hullva érzett utoljára. És amit soha többé nem akart átélni.

És a vad gyűlölet. Ezeknek mondja meg, hogy még saját apjának… annak, akit éveken át apjának hitt, még neki sem kellett?!

- Nem leszek a foglyotok! – rántotta ki a kardját, mire az öregedő férfi, nyilván a vezetőjük, felnevetett.

- Máris az vagy! És ne bolondozz azzal a gyíklesővel; mert még egy, csak egyetlenegy mozdulat, és az embereim tűpárnát csinálnak belőled. Nos? Mennyi?

„Csak képzelődöm… vagy valóban felhúzták az íjakat? Ismét?” – fülelt Reynaldo. Nem mintha túl sokat hallott volna a fülében doboló vértől…

- Abbahagyni! Megállni! Mindannyian! – harsant egy éles kis hang a sűrűből. Egy nagyon ismerős hang; melyet dobbanó léptek követtek, mintha az a valaki nem rá szabott csizmában igyekezne futni. Kíméletlen próbálkozását a cserjék nyögése kísérte, ahogy áttörte magát rajtuk. Pillanatokkal később kirobbant a sűrűből…

Amparo.

Mindkét férfi felkiáltott; Reynaldo meglepett fájdalommal; az útonálló pedig ugyancsak cifrán.

- Amparo, ebbe te ne avatkozz bele! Takarodj innen, ezt neked nem kell végignézned.

- Láttam én már halált! Rosszabbat, mint amit neki szántok!

- Akkor sem kell most…

- Persze, hogy nem kell – lihegte a lány; a futástól és az izgalomtól egyaránt kipirulva – És nem is fogom látni. Mert szépen elengeditek.

- Amparo, te megőrültél!

- … Elengeditek – folytatta a lány –, és a kedves senor hálából nyilván tartja majd a száját, igaz?!

Reynaldóval meglehetősen ritkán esett meg, hogy nem találta a szavakat. Most azonban hiába nyitotta ki immár másodjára a száját – képtelen volt megszólalni.

- Kedves Martínez – mosolygott a lány, épp Reynaldo előtt állva, nehogy véletlenül egy nyílvessző el találjon tévedni – Kérlek, a kedvemért…

A parancsnok felhorkant.

- Szükségünk van a pénzére! Most különösen!

- De… – Amparónak elég volt elkapnia a pillantását, és tudta: ezt a csatát elvesztette. És hagynia is kell veszni, ha a háborút meg akarja nyerni.

- Akkor vegyétek el tőle, amit akartok. De ne bántsátok.

A haramiavezér elkáromkodta magát, s kivont pengével a fogolyhoz lépett.

- Vagy hagyod, hogy megkötözzünk, vagy meghalsz. Akárhogy is könyörög érted Amparo. Csak tudnám, mit lát benned!

- Hát, nekem volnának ötleteim! – rikkantott egy újabb hang a sűrűből, és a tisztásra lépett egy másik lány. Bizonyosan nem az, aki a Diego nevűt lövésre biztatta az imént… Alacsony volt, formás, és mintha nevetésre és tréfára született volna. Most is rámosolyogott a feszült várakozásba dermedt társaságra.

- Ugyan már, fiúk! Minek ebből tragédiát csinálni? Elvesszük, amit akarunk, sajnálom, senor, de nekünk is csak élnünk kell – nevetett –, aztán senor futhat biztosabb vidékre, mink meg továbbállunk, a jóisten se talál ránk… Nem mintha olyan nagyon keresett volna akkor, amikor még hő imákkal hívtuk!

- Sandra, kötözd ahhoz a fához – vetett véget a szóáradatnak Martínez – És maradj végre csöndben!

Reynaldónak már tiltakozni sem maradt ereje. Túl gyorsan történt minden, belekábult… és hát valóban nem lett volna esélye. Egymagában… legfeljebb Amparo állt volna mellé; de most már maga sem tudta, mit tartson a lányról.

Sötét ködökbe burkolta az erdőt a közelgő éjjel; s a fogoly még mindig kétségek közt vergődött a vén fatörzshöz kötözve. Az útonállócsapat vacsorához gyülekezett az elhagyott vadászkunyhóban, a frissen pirult halak kellemes illata szertekúszott az apró helyiségben.

Épp Amparo beszélt. Higgadtan, mint aki évtizedeken át tanulta színlelni, hogy mit sem számít neki az, amiért akár bármit kockára vetne… Csupán a kupát szorító, elfehéredő ujjai tanúsították izgatottságát. Sőt: rettegését.

- Engedjétek el.

- Amparo, ne bolondozz! Nyilván vaskos váltságdíjat kaphatnánk érte.

- Nem hiszem.

- Hidd el, kedves, megvannak a magunk módszerei… először csak koplaltatnánk egy-két napig, van, akinél ennyi is elég… Bár erős fickónak tűnik, úgyhogy talán nála nem működne. Nem baj, akad itt korbács is… éles tőrök… és más egyebek.

- Nem.

A lány hangja hűvös volt és halk; de hatásosabb, mintha kiáltott volna.

- Nem hiszem, hogy bárki is fizetne érte – „bocsáss meg, Uram; hogy épp nekik hazudok… de nem akarom, hogy baja essen!” – Ami nála volt, azt már úgyis elszedtétek tőle. És nem akarom, hogy bántsátok.

Martín sandán pillantott rá.

- Fontos neked?

- Igen – ismerte el. Az öreg előtt nem volt értelme színlelni, hiába is próbálta idáig.

- Hah! – horkant fel – Talán szeretők vagytok?

- Nem vagyunk – bár az a tény, hogy a gondolatra is tűzbe borult az arca, olyannyira, hogy még olajbarna bőrén is tisztán kivehető volt, nem sokat lendített a tagadás hitelességén – Nemrég bajba kerültem egy városban. Ő menekített ki. És semmit nem várt cserébe.

José halkan füttyentett.

- Ritka eset… túl szép, Amparo kedves!

- Márpedig elhiheted. És nagyon nem akarom azzal „meghálálni”, hogy hagyom megkínozni szép köszönetképpen. Bőven elég, hogy kifosztottátok.

- Nem ebben fog tönkremenni – jegyezte meg fanyarul Martín – Szóval nincs köztetek semmi. Elhiszem. De azt már nem, hogy nem is akarod, hogy legyen.

- Ehhez viszont már semmi közöd. Engedelmeddel.

Vezérük szemöldöke kissé összeszaladt; de uralkodott magán.

- Nem sokan úsznák meg ezeket a szavakat ép bőrrel; de neked elnézem. Jól van, mondd meg neki, hogy mehet, amerre jólesik. De melegen ajánlom, hogy kerülje a mi vidékünket. Másodjára már nem biztos, hogy ismét ilyen szerencséje lesz.

- Köszönöm, Martínez – ölelte meg hálásan az öreget, s már futott is volna, amikor Sandra megállította.

- Várj! Vidd neki ezt is.

Az „ez” két, finoman illatozó, fanyársra húzott keszeg volt.

- Talán csak nem habarodtál bele a foglyunkba? – érdeklődött Diego.

- Hát annyi biztos, hogy jóképűbb, mint te!

A felharsanó hahota hallatán a férfi rögvest megbánta meggondolatlan kérdését.

Amparo csendes, vágyakozó mosollyal nézte őket. Mikor morisco szüleit kicsi korában megölték a feldühödött spanyolok, úgy hitte: soha többé nem lesz már, aki szeresse. Az akkori mutatványoscsapatban azonban végül második családra lelt. Hogy azóta miképp vedlettek útonállóvá, azt Amparo nem tudta. De elképzelni alaposan el tudta.

- Akkor… vele mégy, igaz?

José volt a kérdező; tőle tanulta mutatványai jó részét. Akkor régen neki nagyon tetszett a fiatal férfi, de sajnos Diego öccse őróla máshogy vélekedett.

A senorral tartani…?

Hiszen ő úgysem kellene neki. Miféle útitárs lenne egy morisca?

„De maradni sem akarok. Így már nem. Nem kárhoztatlak benneteket, még meg is értelek talán… de én nem leszek útonálló.”

- Elmegyek, barátaim.

- Vele?

- Talán – vette fel a fatálat a halakkal – Talán nem. És… köszönöm nektek.

Odakinn Reynaldo, aki persze mit sem hallott sorsának jóra fordulásából, még mindig kétségek közt vergődött. „Mi lesz Bastiannal? Ha nem térek vissza hozzá… még csak rá se találnak majd. És… mi lesz velem? Ennyire meg akarsz büntetni, Uram, a parázna terveimért? Nem akarok… nem így akarok elmenni. Amparo… neki köszönhetem, hogy egyáltalán még élek; de vajon meddig? Tud-e… akar-e egyáltalán még segíteni, és…”

Léptek surrantak a fűben; s ő – hősiesen legyűrve a késztetést, hogy megnézze, ki érkezett – csak még szorosabban hunyta le szemét.

- Tudom, hogy nem alszol – csendült mellette Amparo hangja.

A férfi szemei rögvest kipattantak. Ösztöneire hallgatva legszívesebben alaposan lehordaná; de legalábbis kérdőre vonná: mi a fészkes istencsudáját keres az útonállók között?

Mégsem tette. „Ha akkor, amikor apám megtagadott, nem tör ki a háború… talán én se lettem volna jobb nála” – ismerte be magában. No meg hát… nem volna túl okos dolog megharagítani a kompánia egyetlen tagját, aki nem akar ártani neki. Legalábbis egyelőre.

Vad reménnyel fürkészte a lány arcát; hátha… Hiába. A mutatványos vonásait jól rejtette az éjjeli sötét. A kezében tartott tál ellenben egészen jól látszott; s ami pedig esetleg mégis rejtve maradt volna rajta, azt elárulta a belőle terjengő íncsiklandozó illatfelhő. Reynaldo gyomra minden félelme ellenére is belekordult.

Amparo leplezetlenül felkacagott.

- Ennyire nem érdekel, mi lesz veled; vagy éppen a rettegés hozta meg az étvágyadat?

„Talán nincs baj” – erősödött meg a férfi reménye – „Ha enni hozott, meg tréfál is hozzá, akkor talán nem a halálos ítéletemet hozza. Annyira azért nem lehet kegyetlen.”

Maradék félelmét legyűrve belement a játékba.

- Ha téged nézhetlek, nekem már az is elég, ha a szemem jóllakik.

Semmi kétség: a lány határozottan élvezte a helyzetet.

- Miért érzem úgy, hogy nem feltétlenül az én személyem az, ami felszítja az ékesszólását, senor… hanem sokkal inkább a veszély közelsége?

- Rágalom! – Reynaldónak, most már biztonságban érezve magát, egyre inkább megjött a szava – Hát nem voltam én kedves hozzád korábban is? Teljesen önzetlenül.

- Mégis, pontosan melyik alkalomra gondol senor? Amikor csaknem felborított, kis híja, hogy csak az almát ejtettem el, és nem mindent egyszerre? Vagy arra, amikor csaknem megfojtott, úgy a falnak szorított a sikátorban?

A férfi szemöldöke magasra szaladt meglepetésében.

- Meglehetősen sajátos tálalása a történteknek – jegyezte meg – De én már a salamancai universitason is pártoltam a nézőpontok sokféleségét. Mindenesetre, arra a falas kérdésre visszatérve, tettem volna én ott egyebeket is, de valahogy épp nem volt kedvem összetalálkozni cserébe a tőröddel.

Amparo mosolya határozottan lágyabbra váltott.

- Hát ilyen szúrós természetűnek látszom?

- Az bizonyos, hogy te vagy a legbátrabb nő, akivel valaha is találkoztam. Szinte a vakmerőségig az, és nem igazán tudok elképzelni olyan esetet, amitől te ne tudnád megvédeni magad. Persze, első találkozásunkkor még – gyúlt évődő mosoly az ajkán – nem tudhattad, hogy tőlem nem kell tartanod.

- És honnan veszed, hogy most már tudom?

- Így megkötözve legalábbis nem sokat tehetek…

- Akkor talán jobb is lenne, ha így maradna – úgy tett, mint aki készül elmenni, mire Reynaldo ismét kezdett megrettenni.

- Várj! – jajdult fel – Volna szíved itthagyni?

- Nagy gond elé állítottál, remélem, tudod?

- Ők vagy én…? – kockáztatta meg a kérdést.

- Jól ismerem őket. Ők neveltek egy darabig… egy jó darabig. Akkor még nem útonállásból éltek… és nem akarom elárulni őket.

Ezúttal komolyan beszélt; s ezt a férfi is megérezte.

- Tőlem nem kell tartaniuk – ígérte – Esküszöm, nem üldöztetem a barátaidat, nem adom fel őket a törvény előtt. Csak hagyj futni.

Amparo az ajkába harapott.

„Most kellene elmondani, hogy maguktól elengedték” – gondolta – „De akkor fogja magát, elmegy, és… Legalább még egy kis ideig tartson a játék.”

- Legyen. Jöjjön velem, senor, én kisegítem innen.

Tőrével gyorsan átvágta a köteleket, s talpra segítette a némileg elgémberedett férfit. Együtt hagyták el a kompánia táborát, meglehetősen sebes iramban vágva át az erdőn.

Már jócskán ritkulni kezdtek a fák, amikor Amparo megállt.

- Innen már, gondolom, senor egymaga is hazatalál.

- Remélhetőleg menni fog – mosolyodott el a férfi; de azonmód el is komorodott – Hogy’ tarthatsz velük? Én értem, hogy régen segítettek rajtad, de…

- Nem tartok – hangzott a fagyos felelet – Útra kelek én is. Egyedül.

- Akkor hát… – „Isten veled”; akarta volna mondani; de utolsó búcsúzásuk emléke visszatartotta – Köszönöm, Amparo – fejezte be végül.

- Csak törlesztettem.

- Azért a kettő nem ugyanaz. Én akkor nem kevertem magam érted különösebb veszedelembe, de veled vajon mit tennének ezek, ha…

- Semmit – a lány kedve egyszerre elment a tréfa árnyékától is – Megmondtam, hogy régóta ismerem őket. Eleinte ugyan valóban nem túl kellemes terveik voltak senorral, de sikerült meggyőznöm őket. Elengedték.

- Akkor is hálás… Várj csak egy cseppet! – jutottak el a tudatáig a lány iménti szavai – El-en-ged-tek?

Amparo vállat vont.

- El. És aztán? Senor szabad, nemdebár?

A férfi képtelen volt választani a káromkodás és a nevetés között.

- De ha elengedtek… akkor felesleges volt rohanva menekülni.

A sajátos panaszra azért mégiscsak mosolyra rándult Amparo ajka.

- Jó észrevétel. De hát mondtam én egyetlen szóval is, hogy nagyon siessen? Amennyire láttam, önként szedte a lábát, de nagyon sebesen.

- Ha nem kellett menekülni… akkor azokat a halakat is megehettem volna – panaszolta savanyúan Reynaldo, mire a lányból kirobbant a kacagás.

- Mi az, drága senor? Egyszerre már nem elég, ha a látványommal jóllakhat?

A férfi – jobb híján – vele nevetett.

- Egyébként – komolyodott el ismét Amparo; mintha csupán délibáb lett volna iménti derűje – volt, amihez valóban nem kértem a beleegyezésüket. Nevezetesen… visszahoztam senornak ezt.

Ezüstmedál csillant a tenyerében. A megejtő gondossággal metszett, apró Phoenixet egykor az andalúz énekes ajándékozta Reynaldo anyjának, a leveleik tanúsága szerint; s ő éppolyan gondosan őrizte, mint a kendőt.

- A többit nem tudtam visszalopni… nem is akartam; Martínékat sem árulhattam el. De úgy hittem: ez a medál különösen kedves lehet senornak.

- Köszönöm, Amparo! – vette át hálásan, s nyakába akasztotta. Gondosan az inge alá rejtve, ahol eredetileg is volt – De honnan tudtad?

- Épp ebből – mutatott rá a lány – Az ember az ékességeket éppúgy hordja a világnak, mint magának. De ha valamit rejtve visel, akkor az neki magának fontos.

Nem várta meg Reynaldo válaszát, csendben eliramodott a fák között.

***

Mély csend burkolta be az erdőszéli falut. A pirkadat messze járt; senkinek nem tűnt fel a keskeny utcákon végigsiető, köpenybe burkolózó alak. Ő azonban mégis meg-megtorpant, úgy tekintgetve hátrafelé válla felett, mint az űzött vad; míg elérte az egyik sarki házat.

Felmarkolt egypár kavicsot, és egyesével elkezdte megdobálni vele a betett ablaktáblákat. Eredménytelenül; már épp készült feladni – meglepően kevés csalódottsággal, ahhoz képest, hogy nyilván hiába érkezett. Sőt… mintha egyenesen megkönnyebbült volna.

Azért megeresztette az utolsó kavicsot is; senki ne mondhassa rá: nem kellően alapos…

Nem kellett volna.

Odabenn végre mozgolódás támadt, s kinyíltak az ablaktáblák.

- José, te vagy…? – szólt ki egy meglehetősen álmos és ingerült hang – Minek ébresztettél fel ilyenkor?!

- Híreim vannak!

- Gyere. Csak halkan, semmi szükség rá, hogy felverd a háziakat. Sose kedveltem a feltűnést.

Kattant a retesz, s a hosszú köpenybe burkolt alak besurrant az ajtórésen.

- Remélem, ezúttal nem fogtál mellé – vetette le magát Alonso a karszékbe. Nemrég találkozott ismét egykori sorstársával, s kapott az alkalmon, hogy kémnek tegye meg. José útonállóként sokféle utazót láthat; talán Reynaldóra is sikerül rátalálnia, reménykedett. Mert abban biztos volt: a környéken kell lennie – Pár napja csak, hogy egy közönséges utazó kereskedőt néztél Reynaldónak… csak azt tudnám, hová tetted a szemed!

- Jól van – védekezett amaz sértődötten – Megfeledkezel róla, hogy én nem ismerem! De ezúttal nem tévedek. Tegnap foglyul ejtettük. Biztosan őt, egyik társunk felismerte, említette a nevét…

Az addig unottan elnyúló Alonso egyszerre felélénkülve egyenesedett fel.

- Mondd még egyszer!

José feszengve hümmögött.

- Annyira azért ne örülj. Ez a társunk nemcsak ismerte, hanem kedvelte is; és addig beszélt, amíg rá nem vette a vezérünket, hogy futni hagyja. Úgy tűnik, a többiek is hajlottak rá… talán még velem is végeznének, ha megtudnák, hogy, végtére is, elárultam. Mellesleg, rólad se voltak túl jó véleménnyel, amikor elhagytál minket…

- Hogy a ragya verne ki benneteket! Miféle útonállók vagytok ti?! Ezer szerencsém, hogy annak idején csupán röpke pár hónapot töltöttünk veletek Matteóval… Az is hiba volt, hogy egyáltalán csatlakoztunk hozzátok! Életem legjobb döntése volt, hogy megléptünk, és beálltunk urunk zászlaja alá.

„Azért annyira nem volt jó döntés” – fűzte hozzá gondolatban – „De ki hitte volna még akkor, hogy Izabella valaha is hatalomra kerül? Igaz, az utolsó pillanatban az én uram is szépen átállt Izabella oldalára. Egészen pontosan, az utolsó utániban; mert a kérdéses időben jobban lapított a legóvatosabb üregi pajtásnál is, majd rohant üdvözölni a frissen megkoronázott uralkodónőt… Csak sajnos, túl későn, hogy teljesen hiteles legyen. Engem és Matteót meg kezdte felesleges tehernek érezni, félt, hogy a magunkfajta egykor útonállók pártolása őt is még nagyobb bajba sodorhatja… A vesztésbe is, sose hittem volna, hogy az a haszontalan marha Matteo még valaha hiányozni fog; csak ő lehetett olyan bolond, hogy hagyja, hogy egy morisca szajha végezzen vele... De most azért segítségemre lehetne… egyedül hogy’ végezzek Reynaldóval és Trevino gróffal? Pedig az urunk nagyon fél tőlük… bizonyára túl sokat tudnak róla. Ez a parancs az egyetlen esélyem, ha ezt teljesítem neki, talán nem űz el… bár… ki tudja; talán úgy lenne a jobb. Már magam sem tudom, kihez érdemes állni… nem mintha túl nagy választék maradt volna. És ezek az ökrök hogy’ a vesztésbe engedhették el Reynaldót?! Egyáltalán, ki lehet az a lány…”

José szorgos mentegetőzése rángatta ki elkalandozó gondolataiból.

- De titkon követtem a nyomukat… tudom, merre ment. Egy kis szerencsével megtalálom, és végzek vele.

- Azt ne – szűrte a fogai közt Alonso –; azt én akarom. Nem engedhetek meg egy újabb tévedést; látni akarom, hogy már nem él! Csak… többé ne veszítsd el a nyomát. Vezess el hozzá. Amikor majd úgy kívánom.