Harmadik rész

Reynaldo semmi kedvet nem érzett a régi ismertség felelevenítésére; s őszintén remélte: az egykori bajtárs nem fog felnézni a kupájából. Talán sikerült is volna baj nélkül elérnie a lépcsőt, ha meg nem botlik egy áruló göröngyben. A neszezésre azonban már Carlos is felkapta a fejét… és természetesen felismerte.

- Reynaldo! – a kiáltásban mélységes megvetés erjedt.

- Carlos – viszonozta beletörődve a köszöntést. Menekülni már nem tud; de nem is baj talán. Ki tudja, esetleg még megmagyarázhatja: nem úgy történt, ahogyan hiszik.

Az egykori bajtárs fogadjistene azonban rögvest széttépte minden reményét.

- Hát téged is lehet látni, te nyomorult kis áruló? – szűrte a fogai közt – Tudod te, hányan akartak téged kézre keríteni?! Trevino gróf jó volt hozzád! Csak tudnám, miért lettél hűtlen hozzá. És vele Isabella királynőnkhöz is.

- Nem árultam el egyikőjüket sem – Reynaldo egyszerre nagyon kezdte bánni, hogy nem sikerült meginnia azt a kupa bort; kiszáradt ajkaival alig tudta formálni a szavakat – Legalább hallgass meg.

- Sose szerettem a meséket.

Jeges surranás, fém csókol fémet, ahogy meglazította hüvelyében a kardot. Csak meglazította… nem vonta ki. „Nem akar igazán harcolni”, futott át Reynaldo fején a képtelen gondolat. Nem akar… de valószínűleg nem térhetnek ki előle. „Ha a szavak nem használnak, a pengének kell beszélnie; el honor, a mi saját külön hispán istenünk parancsára.”

- Miért nem tértél vissza, ha egyszer ártatlan voltál…? – szegezte neki a kérdést Carlos; de rögvest le is intette a felelni készülő Reynaldót – Ne! Ne fáraszd magad, úgyis tudom. Féltél, hogy majd úgy bánunk veled, ahogyan megérdemelnéd.

- Valóban hibát követtem el, de nem lettem hűtlen hozzátok.

- A szóbeszéd máshogy tartja. Nem is hinnéd, milyen tarka meséket mondanak arról, hogy’ adtad el a levelet Henrik embereinek. Meg azonfelül más egyéb terveinket.

- És Henrik vajon adta bármi jelét is, hogy ezek tudatában cselekedne? Nem árultam el senkinek semmit, Carlos. Igen, ittam, amikor nem kellett volna, és igen, ellopták tőlem a levelet. De üldözőbe vettem, akit tolvajnak gyanítottam. Utol is értem, és megöltem. Az a levél nem került rossz kezekbe. És igaz, hogy nem tértem vissza Trevinóhoz, mert valóban féltem, hogy árulónak tartotok majd. Mert…

- De hisz’ én azt is tudom! – Carlos káröröme már leplezetlenül csapot fel – Ramón volt, igaz? Amikor állítólag betegen feküdtél, ő talált rád; a drága jó barát… Figyelmeztetett, gyanakszunk rád…

Carlos amúgy nemes vonalú arcát egészen eltorzította az indulat, és Reynaldót jeges rettegés fogta el. Elfutni; horgadt fel az ősi ösztön; rohanni, sebesen, mielőtt végigmondaná.

Mert akármi is, azt ő bizonyosan nem akarná hallani.

- És te hallgattál rá – folytatta Carlos könyörtelen lassúsággal –, ő pedig sietett vissza hozzánk. Balszerencséjére először velem találkozott, és nekem vallotta meg ezt a ti szép meséteket… Rohant volna Trevinóhoz, persze; tisztázni téged… de én nem hittem neki. Trevino jó ember… és nem elég óvatos. Pedig nemrég merényletet is kíséreltek meg ellene, de nem lett gyanakvóbb. Márpedig nekem gyanúsak voltatok ti ketten, te és a te Ramón cimborád; hátha nemcsak a levelet játszottátok rossz kézre (mert azt ne várd, hogy elhiggyem, hogy ellopták tőled, majd pedig visszaszerezted, csak akkorra olvashatatlan lett); nagyon is valószínűnek tartottam: akár ti is merénylettel próbálkozhatnátok. A képébe vágtam, hogy áruló; mire kardot rántott. Én hasonlóképp feleltem meg neki. Nem tartott soká – keresztüldöftem. Pedig nem akartam; élve talán kivallathattuk volna. Trevino erre engem büntetett meg; és el is űzött udvarából. Szép hála, mondhatom… no de nem baj. Sokkal többel tartozom én a jó grófnak, védelmébe vett, mikor én voltam üldözött. Aztán később visszafogadott, egyébként; most már ismét hű katonája vagyok. Áldom érte az Eget, mert nem tudok másfajta életet elképzelni, mint hogy őt szolgáljam.

- Mi az? – mérte végig már inkább hidegen, mint gúnyosan Reynaldót – Nem hiányzik a barátod? Nincs is szavad?

- Csak annyi, mint neki volt.

Idegennek érezte saját hangját; mintha valami csoda folytán csak a hangja öregedett volna századokat. Nem… ez a lélektelen, üres hang… ez nem lehet az övé. Mióta apja megtagadta, mindig egymaga volt, és élvezte is ezt a fajta életet; túl önzőnek tudta magát a barátsághoz. Olykor mégis megsajdult a magány… És áldás volt, amikor egyszer együtt részegedtek le Ramónnal. Ő ugyan máig nem emlékszik, mikről vallhatott ittasságában, de bajtársa bizonyára emlékezett, mert azóta különösen jó szívvel volt iránta. Ramón volt az egyetlen, akit barátjának nevezhetett. Hogy’ ígérte, míg őt ágyhoz szegezte a hidegrázás és a láz: várjon rá, visszatér; de amíg ne üzen, ne kerüljön a tajtékzó Trevino szeme elé.

De nem tért vissza; és Reynaldo tudomásul vette: benne is csalódnia kellett.

Akkor hát mégsem.

A nehéz kard csak kevéssel vétette el a vállát; Reynaldo épphogy kitért előle egy félfordulattal. A zeke amúgy is foszladozó díszítése azonban végleg levált a kopott bársonyról.

A következő csapást már elhárította; az ütközés fájdalma azonban végiglüktetett karján: Carlos fegyvere jóval súlyosabb volt az övénél. Egy dermesztő pillanatig attól rettegett: össze talál akadni a két markolat… „Milyen alávaló is az ember: nincs miért, de azért élni akarok”, suhant át az agyán. Bastian!, villant eszébe hirtelen unokaöccse; vele vajon…

A további filozofálást elvágta a fém szisszenése, sikeresen kiszabadította kardját, s még azzal a lendülettel ugrott hátra. Majd ismét előre, igen, talált a vágás, mélyen megsebezve Carlos balját… ha a másiakt érte volna, véget is érne a harc. Ha most nála volna a tőre, megsebezhetné a combját… Közelharc, nyomorult közelharc; a védések és visszavágások gyors egymásutánjában nem sokat használhatta az egykor tanultakat.

Igen: kocsmai verekedés, csatában támadó harc volt ez inkább, alig hasonlított azokra a párbajocskákra, melyeket gyakorlásképp vívtak egykor Trevino udvarában. „Talán szegény Ramón se számolt igazán rá, hogy komolyan védenie kell magát…”

A felizzó gyűlölet elemei erővel lökte előre; minden különösebb célzás nélkül szúrt. Carlost akkorra már úgy elvakította az indulat, hogy csak a gyilkolás vágya hajtotta; s Reynaldo kardja könnyedén eltalálta védtelenül maradt vállát. Kevéssel a szíve felett. Az élesre fent penge émelyítő cuppanással mélyedt a húsba…

Carlos fegyverét elejtve hátrazuhant, és felnyögve szorította sebére a kezét. Ujjai közül baljós rózsa bontotta szirmait, bíborra színezve a világos zekét.

Reynaldo megállt fölötte. A hirtelen csendben elviselhetetlenül hangosnak tetszett a vércseppek tompa csobbanása, ahogy leeresztett kardjáról a földre hulltak.

- Mire vársz? – nyögte a sebesült összeharapott fogai közül – Legalább gyorsan végezz…

Reynaldo szinte meg sem hallotta. Csak az üresség… akkor, a harc izzásában, gondolkodás nélkül keresztülszúrta volna, úgy, ahogy szegény Ramón is bevégezte világát… De így?

Még csak elégtételt sem érez. Megkönnyebbülést sem. Csak keserűséget.

És undort.

Undort Carlos örök gyanakvása ellen, Trevino ellen, saját gyengesége ellen... Minden, hatalmi s vagyni koncokért folyó cselszövés ellen. 

- Nem öllek meg. De azt az egyet igazán elmondhatnád Trevinónak, hogy nem voltunk árulók. Se szegény Ramón, se én. Hidd el… hozzád hasonlóan én sem nagyon tudok jelenleg másfajta életet elképzelni.

Furcsa kis fintor rándult végig Carlos arcán; éppúgy okozhatta a kín, mint a megbánás. Apró elgyengülés csupán: a szavak ismét kemények; ha a hangban nincs is már erő.

- Nem terjesztek olyan híreket, amelyek igazáról nem vagyok meggyőződve.

Reynaldo ajka keserűen megrándult, s a lépcső indult.

- Most hová mégy?! – szólt utána a sebesült; még mindig nem hitte, hogy valóban életben maradhat.

- Innen el. Nem alszom egy fedél alatt olyasvalakivel, aki árulónak tart.

- A fiú… aki még előtted sietett fel az emeletre, iszákokkal… hozzád tartozik?

- Igen – ismerte be értetlenül; fogalma sem volt, ez miért érdekli Carlost. Annyira ismerte már egykori bajtársát, hogy tudja: gyereket nem használna fel. Soha, semmi cél érdekében. „Bár, mint tudjuk, az emberek változnak…”

Carlost köhögés rázta meg; alig lehetett érteni tőle az erőtlen kérdést.

- A… tiéd? Nem is tudtam… hogy van… fiad.

Mire Reynaldo erős késztetést érzett, hogy fejbe kólintsa a kardmarkolatával. Amúgy istenesen. Attól talán végre méltóztatna elhallgatni.

- Nincs – közölte lakonikusan. A sápadt-meredten álló fogadóst csak akkor vette észre; nyilván a párbaj alatt óvakodhatott be. S mivel kimenni nem mert, szorosan a falhoz simulva várt: hátha anélkül múlik el a vihar, hogy őt is magával sodorná.

Reynaldo már a lépcsőn állt, mikor odavetette neki:

- Most már felesleges támasztanod a falat. El is láthatod felőlem, de mindenesetre vidd innen az ivóteremből el. És gyorsan.

A nagydarab férfi látványos helyeslése más körülmények között még meg is mosolyogtatta volna; ezúttal azonban a mosoly volt az utolsó, amire képesnek érezte magát.

Öklével elkeseredetten a szúette korlátra vágott. A ráfüggesztett összeszáradt hagymafüzér tompán puffant a földön.

Az emeleti szobában Bastian kényelmesen ült az egyik iszákon, míg a másik feltúrva hevert mellette. A kezében pedig az anyja által csomagolt hideg sültet tartotta, és jóízűen nagyokat harapott belőle.

Amint meglátta nagybátyját, bűntudatosan leengedte.

- Bocsásson meg, Reynaldo… Éhes voltam.

Szinte meg sem hallja, érdekli is most, hogy miből csent a gyerek… Azért vet egy röpke pillantást az iszák tartalmára; érdekes, a jerezes kulacs érintetlen… Persze. A fiú még csak hétéves, érthető, hogy jobban csábítja az ízes étel, mint a bor. Ráér még; majd, pár év múlva, már az itókát dézsmálná meg; és meg is fogja, és…

„Ökör. Persze, hogy fogja, de nem a tiédet, és nem is téged fog utána engesztelni, és nem ellened kel majd ki az ifjonti kor minden hevességével. Majd az öreg don részesül mindebből, és az övé lesz a harag is, de a sok derű és hála is, de ő talán egyiket sem fogja értékelni, és megvesszőzi majd a csínytevőt, jobban is, mint talán megérdemelné, és… Marha. Mit törődsz te azzal, amin úgysem lehet változtatni? Bastian természetesen nem a te fiad. Nem is álmodozhatsz arról, hogy… Nem. Ökör. Címeres. Hogy lenne átkozott a nyelved, Carlos!”

- Reynaldo? – a fiú már kezdett komolyan megrettenni – Nagyon haragszik?

- Igen – morogta – De nem rád. Egyelőre legalábbis. Mert ha még egyszer bármit, akár ehetőt, akár ihatót, akár bármi egyebet elcsensz tőlem, akkor már rád fogok nagyon haragudni. Ha kell valami, kérjed. Azt meg ott a kezedben, ha már úgyis belekezdtél, edd meg. De gyorsan; ha nem akarod a nyeregben ülve befejezni.

- De csak most érkeztünk! – lepődött meg Bastian.

- Tudok róla. Most meg elmegyünk – szedte sebtében össze kevéske útimálhájukat – Indulj – taszította gyengéden a fiút az ajtó felé.

- De mi történt? És miért kell ilyen gyorsan?

„Mert minél tovább maradunk, annál nagyobb az esélye, hogy tudomást szerzel a párbajról. De én nem akarom, hogy bármit is megtudj róla. Mert akkor megkérdeznéd, hogy miért törtem egy régi bajtársam életére. És nincs erőm elmesélni neked mindezt, kis Bastian.”

- Az én dolgom. És azt mondtam: menj. Méghozzá gyorsan. Véletlenül sem azt, hogy araszolj.

A fiú lemondóan felsóhajtott, és ezúttal valóban gyorsabbra fogta a lépteit. Idejében; akkor értek le az ivóterembe. Reynaldo megkönnyebbülten felsóhajtott: a sebesült már nem volt ott; a fogadós nyilván bevitte valamelyik szobába, talán épp a sajátjába. Az nyílt az ivóteremből.

Carlos helyett azonban ott volt maga a fogadós, és egy meglehetősen kétes tisztaságú ronggyal törülgette az egyik asztalt, úgyhogy nehéz lett volna eldönteni: melyik a koszosabb a kettő közül. Amint észrevette Reynaldóékat, szóra nyitotta a száját; a senor éles pillantását elkapva azonban hirtelen máshogy határozott, és fütyörészni kezdett. Borzalmasan hamisan.

Bastian ugyan semmit sem értett, de a feszültséget, azt tisztán érzékelte. Volt benne része elég, míg élt az apja… „Mi baja lehetett szegény papával mamának? Miért veszekedtek mindig, ha útra kelt? Hát hiszen katona volt, mennie kellett…” A fiú szemében az ő apja volt a legjobb ember a világon. Mióta meghalt, minden fényét veszítette… csak Reynaldo mellett kezd végre ismét színt nyerni a világ.

De most valami akkor sem volt rendben.

- Félnek nagybátyámtól – eszmélt rá hirtelen.

- Az olykor kifejezetten egészséges tud lenni. Mármint nekem. De ettől még, hidd el, nem élvezem – fűzte hozzá, s nyeregbe kapta a fiút – Most azonban már valóban induljunk. Nem akarok szabad ég alatt éjszakázni.

Rögvest ráébredt, hogy hiba volt ötletet adni a gyereknek. Mert Bastian szeme úgy szikrázott fel, mintha valami különösen vágyott ajándékot ígértek volna neki.

- Az biztos izgalmas lehet!

„Aha, nagyon, édes gyermekem. Főleg, ha igazak a kerengő szóbeszédek, és valóban haramiák költöztek a környékbeli erdőségekbe.”

- Nekem már túl sok részem volt benne, úgyhogy nem lobbant különösebb izgalomra. De ha annyira szeretnéd, majd te kinn alszol a soron következő fogadó udvarán, míg én a kényelmesen vetett ágyban. És most hálás lennék, ha megpróbálnál csendben maradni. Legalább egy teljes percig, ha lehet.

***

Végül mégiscsak az erdőben vertek tábort. Jóízűen belakmároztak Inés útravalójából, s kényelmesen elnyúltak a dúsan növő fűben. Reynaldo a maga részéről ugyancsak szerette volna befejezettnek tudni a napot. Miután végre alkalma nyílott újrakötözni a sebet, már nem sajgott annyira; s csak aludni szeretett volna.

Unokaöccsének azonban más tervei voltak; az úrficska ugyanis megállás nélkül fecsegett:

- Nagyszerű utunk volt idáig, igaz?

- Az – hangzott a kurta felelet. „Remek út, igazán… leszámítva, hogy épp csak most tudtam meg: miattam végeztek az egyetlen barátommal. Arról az apróságágról meg említést tenni is felesleges, hogy, ha én estem volna a földre, Carlos ugyan nem hagyott volna életben. Bár… ő se valószínű, hogy túléli.”

- Milyen ember a nagyapám, Reynaldo?

A férfi elfojtott egy káromkodást. Ahogy őt megtagadta és kidobta, azt legfeljebb az ellenségének kívánná; de azelőtt jó volt hozzá. Amíg a saját vérének hitte.

- Nagyon… szereti a családját – felelte végül vontatottan.

- Jó lesz nekem nála?

- Biztosan szeretni fogja az unokáját, Bastian. – „Legalábbis remélem.” – De most hagyj aludni. Álmos vagyok.

- Én nem – állapította meg a fiú – És nincs kedvem aludni.

- Nekem viszont van. És értékelném, ha hagynád.

Bastian megpróbálta. De nem bírta sokáig.

- Reynaldo…

A férfi eljátszott a gondolattal, hogy alvónak tetteti magát. Aztán letett róla. A fiú úgysem hagyná békén.

- Mondd – mormogta.

- Messzi lakik innen nagyapa?

- Elég messzi. Szeretnél már ott lenni?

- Annyira azért nem sürgős. Az utat is élvezem… még sose jártam távol otthonról. Tényleg, Reynaldónak merre van az otthona?

A férfi lehunyta a szemét.

Ott, a rejtelmes sötétben tűzkarikák gyúltak, összefonódva-kibomolva, mint azok az utak, melyeket választott és melyeknek hátat fordított mindörökre.

- Mindenütt – felelte nagy sokára. Volt ugyan egy kicsiny birtoka, az olmedói csata után tüntették ki vele; csakúgy, mint ahogy a nemesi címmel is. Merthogy névtelen közemberként állt be a zászlók alá. A saját jogán megszerzett nemesség diadallal töltötte el – mégis, keserű íze maradt a babérkoszorúnak; és azóta sem múlt el. Mintha ezzel az új keresztséggel másodjára is elveszítette volna azt, akit oly sokáig apjának hitt.

- Van egy kis villám meg földem, oda mehetnék, ha belefáradnék a kóborlásba. De egyelőre jobb nekem így.

Bastian álmodozva nézte a csillagokat.

- Szép élet lehet.

- Az – hagyta rá nagybátyja – De most már igazán aludj.

A fiú csendben is maradt. Teljes egy percig.

- Reynaldo…

„Miért, hogy már meg sem lepődöm…”

- Igen?

- Jó éjszakát.

A férfi akkor mosolyodott el először őszintén a párbaj óta.

- Neked is, Bastian.

Unokaöccse most már valóban nem szólalt meg többet, de Reynaldót így is elkerülte az álom. Mindegyre Carlos szavai kerengetek a fejében; tébolyult táncban hajszolva egymást: áruló… Ramón… megöltem… Trevino… áruló… Ramón halott… áruló… áruló…

Feladta. Semmi értelme, csak annál élesebben látja a rémképeket, minél inkább próbálna aludni. Inkább előkereste az útimálha mélyéről a fuvoláját; s próbálgatni kezdett rajta egy madrigált.

Ujjai hamar rátaláltak a számtalanszor hallott dallamra: édesanyja kedves énekére, melyet az andalúz énekestől tanulhatott egykoron. Messze vitte a szellő a hangot, és a lágyan kerengő, édesbús dallam lassan kibomlott, kivirágzott… mintha az egész éjjel, az egész levegő nem volna más, csak megtestesült dal. S a dal befonta az erdőt, és védelmezőn borult a két vándor fölé.