Első rész

A hatalmas fekete csatamén előtt máskor olyan engedelmesen vált volna ketté a tömeg, mint sok száz évvel korábban ama tenger; de most jóformán észre sem vették. Porlepte lovasa nem győzött eleget füstölögni lassú haladása miatt.

- Mégis, mi folyik itt? – fordult a hozzá legközelebb álló szájtátihoz – Még végül tovább tart majd keresztüljutnom ezen a nyomorúságos porfészken, mint amíg eltartott az idevezető utam!

- Amparo – mutatott a kérdezett a tér közepe felé.

A férfi már kifakadt volna a kurta és számára érthetetlen válaszon; de ahogy pillantásával követte a jelzett irányt, végre ő is észrevette, akit az egész tömeg nézett. Egy mutatványosnő volt, nyilván őt hívták Amparónak. A lovasnak igazán nem volt vidám napja, kimerült volt és éhes; ráadásul régóta nem szabadulhatott az érzéstől, hogy követik. Azt éppen nem lehetett volna állítani, hogy fogalma sem volt, kik lehetnek a kéretlen árnyékok. Ellenkezőleg: elég vaskos listát tudott volna felsorolni – és sajnos a jelöltek egyike sem éppen jó egészséget kívánna neki, ha összetalálkoznának. A fiatal zsonglőrnő tehetsége azonban még őt is megérintette; s egypár percre megállt gyönyörködni a látványban.

Amparo mór lehetett, legalábbis erre vallottak kuszán kígyózó hollófürtjei és olajbarna bőre. Öltözékét merőben felesleges lett volna vizslatni, ugyanis a magára tekert tarka rongyok és kendők egyetlen ismert nép viseletére sem hasonlítottak. Éppen azzal foglalatoskodott, hogy különféle gyümölcsöket, agyaggolyókat és apró karikákat pörgetett körbe a levegőben.

Az esti harangszó alig ritkította meg a bámész nép sorait, a lovast azonban ráébresztette kötelességére. Nagyon is határozott céllal érkezett a városba; az már merőben más kérdés, hogy nemes elhatározása mostanra már ugyancsak megfogyatkozott. „Mennyivel kellemesebb lenne itt maradni nézelődni, mintsem Inés tanácsait hallgatni. Milyen kényelmes megoldás lenne, ha ő is megtagadott volna… Kár, hogy belé több lelkiismeret szorult, mint az apjába.”

Ahogy igyekezett kikerülni a forgatagból, véletlenül meglökte Amparót, mire a nő elejtette az egyik almát. A szájtátiak már gúnyos mosollyal várták, mikor landol a földön az összes tarkabarka holmi… Azonban csalatkozniuk kellett: a lány bámulatra méltó ügyességgel folytatta mutatványát. Még arra is maradt ereje, hogy az immár ismét sebesen pergő gyümölcs – és csecsebecse-koszorú mögül anyanyelvén válogatott szitkokat szórjon a figyelmetlen bajkeverőre. A férfi a lényeget ugyan kihámozta belőlük; de nem látszott, hogy különösebben a szívére vette volna. Mélyen kihajolt a nyeregből, s felkapta a ló patái közé gurult almát.

- Azt hiszem, ez a tiéd – intett vele a mutatványos felé.

- Adja ide… senor!

- Ha akarod: kapd el! – mosolyodott el. Egy pillanatra összevillant a tekintetük… csak ő képzelődik, futott át a nő fején, vagy ez az ember valóban meg akart bizonyosodni, hogy készen áll a mutatvány folytatására? … és feléje lendítette az almát.

Amparo ügyesen elkapta, mire a tömeg tetszéssel felrivallt, s ő érezte, amint diadalmas mosoly ül ki az arcára. Amely azonmód lehervadt, amikor észrevette: a férfi képén is hasonlóképpen elégedett kifejezés terül szét.

Az előadás végeztével lekapta kopott, széles karimájú fövegét, s némi fizetség reményében körbejárt vele. Szerencsés napja volt: bőségesen záporoztak az olcsóbb érmék; s mikor eliszkolt a sikátorok útvesztőjében szállása felé, elégedetten méricskélte a kalap súlyát. Ma többet sikerült összegyűjtenie, mint általában; talán a bámészkodók értékelték a közjátékot is. „Még a végén hálás leszek annak a bajkeverő senornak.”

- Várj egy cseppet!

„Hálás? Azért ennyire nem” – gondolta, s meggyorsította lépteit; megismerve a férfi hangját. „Talán mégsem olyan jószándékú… bár… talán ért a szóból is; kevesen, de vannak, akik elfogadják a nemet…”

- Várj már! Ma valahogy nincs kedvem futni a nők után.

- És ki kérte rá senort, hogy szaladgáljon? – vetette oda hátra sem tekintve, de azért lopva megmarkolta a tőrét.

- Tedd azt le.

Ezek szerint mégsem eléggé lopva.

- És ne félj; nem akarlak bántani.

Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Bár tudta jól: ostobaság ilyen könnyedén hinni a szónak, a férfi hangja mégis megnyugtatta.

- Akkor mit akar, senor?

- Visszakérni a kendőmet. A zekém ujjából eshetett ki, de túl gyorsan vitted tovább a kalapot, és nyilván nem vetted észre – mosolygott lefegyverzően. Akkor már kantárszáron vezette maga mellett a lovát. Amparo mindkettőjüket végigmérte, s a szemle végeztével durcásan elfintorodott. Az apró mozdulattól sokkal élesebben rajzolódott ki az arca bal felét átszelő keskeny, sötéten vöröslő heg.

- Azt hittem, az is fizetség.

A férfi tenyerében megcsillant egypár maravédi.

- Cserélünk?

Minden józan megfontolás szerint oda kellene adnia neki azt a nyomorult keszkenőt, zsebre vágni az újabb pénzérméket, és nagyon sebesen távozni. Csakhogy kötekedő kedve támadt – és mint annyiszor már, ezúttal is a legrosszabbkor.

- Egyáltalán, minek efféle holmi senornak? Nem tűnik piperkőcnek!

A férfi elfojtott egy mosolyt.

- Nem vagy kissé szemtelen ahhoz képest, hogy csak egy védtelen nő vagy?

- Védtelen? – ismételte a lány, felmutatva a tőrét.

- Tudod egyáltalán használni?

- Kipróbáljuk?

- Talán egy másik alkalommal. És most – nyújtotta a kezét – Szeretném visszakapni. Anyámtól maradt utolsó emlékem – fűzte hozzá.

Amparo gyanakodva méregette; ez volt az utolsó, amit elképzelt volna a finom holmi eredetéről. Azonban őszintének tűnt.

- Vigye – nyomta hirtelen a kezébe a csipkekendőt; és elszaladt, mielőtt még további kérdések juthattak volna eszébe ennek a különös embernek. Azonkívül még alkonyat előtt szeretett volna szállására érni; lehetőleg elkerülve az őrjáratot. Legutóbb is alig tudott kicsúszni a kezükből… az őrségparancsnok tolvajnak nézi, pedig abban az esetben kivételesen ártatlan volt, de persze nem hitt neki… A helyettese pedig erőszakot akart tenni rajta; s bár végül sikerült elmenekülnie, a férfi szitkaitól a hideg rázta. „Mór boszorkány…” Amíg csak szavak, addig nem zavarja, mondtak már rá csúfabbakat is… de ha egyszer testet ölt az ige…

Vádnak már súlyos lenne.

A taberna ajtaján vastagon dőlt ki a zsír- és füstszag, de ez a legkevésbé sem látszott zavarni az utcán nagy hévvel vitatkozó két férfit. Jóformán észre sem vették, annyira lekötötte őket vitájuk. Amparo ugyan még sose látta őket, de nem tűntek bizalomgerjesztőnek. Őszintén remélte hát, hogy ő maga is láthatatlan maradhat számukra, s halk léptekkel iramodott előre. Nem volt már messze a kis zug, ahol éjjelente meghúzta magát, csak pár lépés, az utca túlfelén… A felharsanó füttyszó csalódott könnyeket mart a szemébe. Most már úgyis mindegy, eredt futásnak, fürgébb amazoknál, talán lehet esélye… Hiába. A testesebb vitázó utolérte, s durván megszorította a karját.

- Velünk mulatsz.

- Sietek, senor – kockáztatta meg a szerencsétlen; de rögvest elhallgatott, amint megérezte a torkának feszülő kést.

- Jössz.

- Igenis – suttogta, a félelemtől éppúgy reszketve, mint a gyűlölettől; és engedelmesen követte a férfit a taberna egyik asztalához.

- Sietünk, Matteo! – dörrent társára a magasabbik – Nem érünk rá a te kis szórakozásaidra!

A lányban egy pillanatra feléledt a remény; de azonmód ki is hunyt. A megszólított ugyanis mit sem zavartatta magát, durván ölébe vonta, és borért, sültért kiáltott. Amparo megfeszítette magát a kutató kezek érintésére. „Már csak abban reménykedem, hogy ez a disznó hamarabb elalszik, mintsem, hogy magáévá tegyen… Istenem, add, hogy lerészegedjen!”

A magasabbik megvetően elhúzta a száját.

- Erre nem érünk rá!

- Nekem is jár egy kis szórakozás.

- Épp egy ilyennel?!

- Nem ugrálhatnak körbe mindenkit gazdag, unatkozó kalmárnék.

- Téged elnézve nem is csodálom… Félórát kapsz, Matteo! Meg kell találnunk Reynaldót! Egyáltalán, hogy téveszthetted szem elől?! Amikor a városba bejött, még csaknem a nyomában voltunk!

- Mit izgulsz? Azzal a nagy fekete lovával biztosan látta valaki, aki hajlandó lesz beszélni is… Akkor aztán végre megöljük.

Amparo csaknem felkiáltott. „Akkor hát Reynaldo a neve. Figyelmeztetnem kell!” „Ugyan – torkolta le rögvest önmagát – „Dehogyis kell; nem ismerem, nem az én bajom, van nekem is elég; egyébként is, én se találnám meg, és még az is lehet, hogy épp ezeknek van igazuk…”

Bár elnézve a durva párost, ezt tartotta a legkevésbé valószínűnek.

A magasabbik cifrán szitkozódva támadt társára.

- Megölni?! Bolond vagy, hogy mindenkinek kikiabálod?!

- Ugyan, Alonso, csak ez a kis szajha hallja, de ez meg nem törődik vele, hiszen már reszket is a vágytól – röhögött fel.

„Azt te csak ne akard tudni, hogy én mitől reszketek!"

Elfogta az undor a tapogatózó kezek között, de már alig érzékelte. Csak túl akart lenni rajta… minél előbb.

- Akkor tehát egy óra – vigyorgott társára Matteo, s felrántotta a lányt – Elszórakoztatsz kissé odafenn az emeleten.

Időközben Reynaldo mind bosszúsabban rótta a várost. A szűk utcák számára ismeretlen labirintussá szövődtek, és sehogy sem lelte bennük a helyes irányt. Már harmadjára tévedt el; ugyancsak megérezte a nyeregben töltött napot is, oldalán újjáéledő kínnal kezdett sajogni a régi seb… és változatlanul éhes volt. „De legalább kéretlen árnyékaim elmaradtak mellőlem” – állapította meg – „Bár meglehet, csak rémképek üldöznek. Megártottak az elmúlt idők…” Végül, miután csaknem bevégezte a negyedik sikertelen kört is, egy boltja előtt nézelődő fazekas útbaigazította. A ház, amelyet keresett, nem volt túl nagy, legalábbis ahhoz képest, hogy nemesi család lakta; de elég szépnek tűnt. „Legalább nem megy rosszul a soruk.”

Két éve is megvolt, hogy utoljára járt itt.

Tétován felemelte a kezét, hogy bekopogjon. „Talán mégsem kellene” – torpant meg – „Megvan nekem a magam baja, most Inés megjegyzései hiányoznak a legkevésbé. De… ki tudja, mikor térhetek vissza legközelebb. Ha egyáltalán.” Bezörgetett.

Bentről kissé érdes, mégis elég kedves női hang kérdte:

- Ki az?

- A fivéred.

Halk, elfojtott kiáltás… és kattant a retesz. A gyászruhás fiatalasszony döbbenten mérte végig hívatlan vendégét.

- Reynaldo… Mi történt? Mi hozott erre?

- Mifelénk valahogy máshogy szokott hangzani az adjonisten, de én is örülök, hogy viszontlátlak, Inés.

Az asszony elpirult, s elfordította a fejét.

- Bocsáss meg, csak… rég’ nem láttalak.

- Sajnálom, hogy nem voltam ott a férjed temetésén.

- Meg jóval korábban sem… Mindegy, ne is törődj vele. Nem számít. Ott, az ajtó mellett van egy vaskarika… igen, az. Oda kikötheted a lovad – megvárta, amíg fivére elrendezi a Nochét, majd betessékelte a házba – Ha már eddig nem kerestél fel… Éppen most mi hozott?

Reynaldo egyre kényelmetlenebbül érezte magát a bőrében, s már kezdte átkozni a percet, amikor eszébe jutott meglátogatni nővérét.

- Egyszerűen csak errefelé jártam, és látni akartalak. Meg Bastiant is.

- Ha még emlékszik rád – morgott az asszony; de elharapta a mondat végét. Végül is kedvelte fivérét. Gyermekként nagyon közel álltak egymáshoz, de Inést azután messzi rokonokhoz küldték nevelődni, majd pedig férjhez adták; s végül arra ébredt: ha találkoztak is – nagy ritkán –, már nincsenek szavaik egymás számára.

Azért az fájt, amikor megtudta: apjuk megtagadta Reynaldót.

Visszafordult az asztalhoz, melyen már gőzölgött a sűrű leves; s új terítéket tett az asztalra.

- Ne haragudj, fáradt vagyok és türelmetlen; de attól még szívesen látlak. Gyere, egyél – merte teli fivére tálját – Régebben ízlett neked, ha jól emlékszem. Nemsokára behívom Bastiant is.

Elfogytak a szavak; Reynaldo – bár nem minden feszengés nélkül – leült, s jó étvággyal kezdte kanalazni a gőzölgő cocidót. A levesben bőségesen akadt zöldség és hús is; és a férfi végül derűsen adta át magát az ízek élvezetének. „Inés még mindig remekül főz”, állapította meg magában. „Talán nem lesz semmi baj”, reménykedett, „Végül is… jobban fogadott, mint vártam. Üdvözlöm a kis Bastiant, elviszem a vásárra, vagy ki a határba lovagolni, vagy amit akar… holnapután… legkésőbb a hét végén indulok tovább.”

Egyszerre megállt a kanál a kezében, ahogy megérezte nővére kutató pillantását.

- Mi az? – nézett fel; mire a nő vállat vont.

- Örülök, hogy meglátogattál. Meg hogy nem esett bajod annyi kódorgás közepette… Jól nézel ki.

Reynaldo kétkedő-gunyorosan vonta fel a fél szemöldökét.

- Ilyesmit olyankor szoktak bizonygatni, amikor éppenhogy az ellenkezőjét gondolják.

- Néha pedig egyszerűen csak azért, mert valóban úgy látják – csapta le a boroskantát az asztalra. Talán túlontúl is határozottan, a kiömlő nedű alkotta tócsa méretéből ítélve; de a fivére szavaiban vibráló gúny megbántotta. Részben, mert találva érezte magát.

- Valóban örülök neked… de van itt még valami más is.

- Mit kívánsz tőlem?

- Honnan…? – pislogott meglepetten a nő; mire Reynaldo lemondóan elfintorodott.

- Csak ismerem az embereket. Segítek, ha tudok; bár el sem tudom képzelni, miben lehetek éppen én a segítségedre.

- A fiam – nézett rá Inés – Szeretném, ha Bastiant papá nevelné fel. Én próbáltam… én vártam, hátha… mindegy. Nem megy. Én egymagam nem nevelhetem azzá, aki lehetne. Akinek született.

- Nem.

A válasz halk volt; de félelmesen határozott.

- Üzenni akartál neki, igaz, Inés? De hírvivőt találni nehéz… és sokáig tart. Kapóra jött az idetévedő fivéred, az majd az izenethez rögvest mellékelheti magát a gyereket is. A fegyveréből él a nyomorult, mióta elűzték hazulról, az ősei földjéről; hát majd megvédi a fiadat az úton, ha esetleg arra kerülne a sor… Szép terv, Inés. Okos terv. De nem. Ezt nem teszem meg. Én még egyszer nem állok apád elé.

- Apánk!

- A tiéd. Az enyém már nem. Ő akarta, hogy így legyen.

- Akkor mégis kit méltóztatsz apádként tisztelni?! – csattant fel a nő – Azt a csavargó énekest, aki anyánkkal…

- Elég! Ő legalább boldoggá tette!

- És az talán mentség?!

A pillanatnyi csendet halk szipogás törte meg. Az ajtóhoz simulva egy hétéves-forma kisfiú állt; könnymaszatos arccal szorongatott egy megviselt gyakorlókardot. Nyilván az udvaron vívhatott a fákkal, szénaboglyával vagy az ég tudja, mivel; míg a veszekedés hangjaira be nem óvakodott. Amint azonban rájött, hogy észrevették, rögvest kihúzta magát, s tisztelgésre emelte kardját.

- Fogadja üdvözletem, senor!

Reynaldo elfojtott egy káromkodást. Ezt a vitát aztán végképp nem a fiú fülének szánta… és azt sem akarta, hogy megtudja: mire akarja őt rávenni az anyja. Még a végén azt hinné: őmiatta nem hajlandó… hogy nem törődik vele…

De neki most más dolga van. Nem is beszélve azokról az árnyakról, melyek észrevétlenül követik. Nem vihet magával egy gyereket! Arról nem is beszélve, hogy eszében sincs találkozni ebben az életben az apjával. Lehetőleg még a másikban se; ha az ég fura tréfájából az öreg don esetleg üdvözülni találna, akkor ő maga inkább készséggel átköltözik a másvilág alfelébe.

Persze minderről Bastian nem tehet.

„Bátor kis legényke” – gondolta, ahogy a büszkén felszegett állat nézte… és a szempárban csillogó elfojtott könnyeket. Bizonyára vonzhatják a katonaálmok; melyek talán még sosem izzították így át a hispán földet, mint most, a tizenötödik század derekán, az elmúlt polgárháborús évek alatt. Változó idők… változó világ; és bár ő maga keserűen tapasztalta, hogy a szép meséknek már rég’ csak a máza arany – nem az ő tiszte, hogy lerángassa a gyereket álmaiból. Majd’ ráébred magától… ha pedig nem, a szerencsés kevesek egyike lesz.

Itt azonban valóban nem sok esélye van, hogy valaha is sikeres fegyverforgató váljon belőle. „Legfeljebb beáll az első felbukkanó zászló alá… és megfelelő kiképzés híján el is esik az első harcban.”

- Mamá, kimenjek…?

- Eredj. Be se kellett volna jönnöd – vetette oda a nő mogorván; ujjai idegesen doboltak az asztallapon. Reynaldo egyszerre felfigyelt a ruhájára – gyászban volt, igaz; de azért távolról sem volt ez már az a „nehéz gyász”, mint az első hetekben szokás… és mintha túlságosan is gyorsan oldódott volna a viselet komorsága.

„Talán akadt valakije?” – futott át a fején – „Talán ezért is lett olyan sürgős Bastian dolga? Nem akarja az új férjjel neveltetni a régi fiát…? Inés… Inés, ugye, nem erről szól valójában ez a történet?”

- Maradj! – szólt hirtelen a fiú után, s melléje térdelt a földre – Megismersz, kislegény?

Sebastian bizonytalanul bólintott. Igaz, két éve is megvolt már, hogy utoljára látta rokonát, akkor is csak egy-két hétre. Csak homályos kép élt benne egy magas, karcsú férfiról, akinek hullámos fekete haj keretezte simára borotvált, napbarnított arcát, és aki gyakran nevetett, ha vele volt. Elvitte lovagolni; a hatalmas csataménen száguldani sokkal nagyszerűbb élmény volt, mint a városon túli major öreg lován; és a szél az arcukba csapott, s mintha repültek volna a lankás dombok felett… Tőle kapta legkedvesebb játékát, egy fából faragott lovat s dali lovasát is. Azóta is gondosan őrzi.

- Senor édesanya fivére.

- Úgy van – mosolygott rá bátorítón – A nevem Reynaldo. Szeretnél bátor kardforgató lenni?

Bastian lelkesen bólogatott.

- Elviszlek valakihez, aki talán hozzásegíthet.

Inés furcsa kis kiáltást hallatott; nyilván nem értette, mi okozta a hirtelen pálfordulást. Fivére felállt, s mintegy mellékesen fordult hozzá:

- Magammal vihetem?

- Papához? – kérdezte gyanakodva a nő; attól tartva: fivére talán valami váratlan hóborttól vezérelve saját maga akarja nevelni a gyereket. „Más se hiányozna… egy ilyen ország csavargója!”

- Igen. Holnap visszajövök érte; addig készítsd fel az útra. Jó kaland lesz, meglásd, Bastian – borzolta össze a fiú göndör fürtjeit.

- Van éjjeli szállásod? – kérdezte Inés – Mert ha nincs…

- Van.

„Pontosabban lesz”; gondolta, „de ugyebár ez részletkérdés. Jólesne ugyan a kényelmes szállás; de semmi kedvem tovább társalogni Inésszel… Édes Uram, hogy’ jutottunk el idáig?”