Miután megtudakoltam a recepcióstól, hogy merre található az Ambrózia klub, visszatértem a szobámba. Néhány éppen belépő vendég döbbent pillantásaitól kísérve, de nem törődtem velük. Újra és újra lejátszottam a fejemben a történteket, de Anna viselkedésére nem találtam magyarázatot. Hacsak nem játszott már velem Hydra szigete óta. Hiszen meglehetősen rámenősnek bizonyult, mikor megismerkedtünk. Kár volt megbíznom benne. Mindenesetre nem engedhettem meg azt a luxust, hogy a múlton rágódjak. Gyorsan felöltöztem és indultam volna, hogy béreljek egy kocsit. A recepciós arról is tájékoztatott, hogy egy utcával arrébb tudok bérelni olcsón járművet. Természetesen kapva-kaptam a lehetőségen. Csakhogy visszatérve a hallba egy váratlan vendég állta utamat. Görög férfi volt, aki barna zakót és fehér inget viselt. Markáns arcában állandóan mosolygó szemek ültek, melyek bizalmat sugároztak.

– Mr. Wyatt?

– Személyesen, de ki maga?

– Barát – felelt egyszerűen. – Beszélnünk kell!

– Nézze… igencsak sietek és…

– Nem rabolom sokáig az idejét, de úgy vélem, a Sicard festmény megéri a rám vesztegetett idejét.

Tágra meredt szemekkel néztem rá, de ezzel a kijelentéssel nem vitatkozhattam. Körülbelül negyedóráig beszéltünk elvonultan, s miután elhagytam a szállodát, sokkal pozitívabban tekintettem az elkövetkező órákra. Kiléptem az utcára.

Útközben Barton is felhívott végre. A tőle kapott információkkal már összeállt a kép. Eddig csupán báb voltam másnak a kezében, hála Annának, azonban ennek ideje volt véget vetni. Alig fél óra múlva már egy kék Fiatban ültem és a kikötő felé tartottam. Magam is meglepődtem, hogy mennyien bandukoltak az esti utcákon. Kavala éjszakai élete mozgásba lendült.

Viszonylag hamar rábukkantam a mulatóra, mely a kikötő egyik csendesebb mólójának közelében helyezkedett el. Egy kisebb raktárházból alakították ki, s ha a pirosan villogó tábla nem jelzi, akár még el is mehettem volna mellette. Kiszálltam és a parkoló kocsik között az épület irányába tartottam. Kellemesen langyos, bár időnként hűvös szél érkezett a tenger felől, melyen vidáman táncoltak a hegyoldalban alázuhanó város part menti fényei, pazar látványt nyújtva az éjszakában. A csillagos égen egy alacsonyan szálló helikopter húzott el. A mólónál néhány csónak és egy ütött-kopott halászhajó ringatózott, fedélzetéről halk zene és nevetés hallatszódott. A tulajdonos és barátai vidáman iszogatva beszélgettek. Kicsivel arrébb egy részeg hajléktalan feküdt a padon, magában motyogva.

A klub ajtaján belépve szinte falként ütött meg a hangos zene. Hozzá kellett szoknom, hogy a saját gondolatomat sem hallom. Rég jártam ilyen helyen. Szerencsére elég sokan tartózkodtak odabent, így feltűnés nélkül a pulthoz sétálhattam és rendeltem egy italt, miközben a környezetem vizsgáltam. Dekoratív lányok és vagány fiúk járták a táncot a villogó fényekben. A falak mentén asztalok sorakoztak, melyeket vékony falú bokszok választottak el egymástól, de alig páran ültek a székeken.

Hosszú percek teltek el várakozással és már kezdtem attól tartani, hogy hiába jöttem, mikor pillantásom ismerős arcra esett a tömegben: a szőke hajú férfi bukkant fel Annát kísérve, kinek kezében ott lógott a festményt tartalmazó henger. Ugyanazt a ruhát viselte, amiben utoljára láttam. Gyorsan elfordultam, nehogy észrevegyenek, de fél szemmel követtem őket. Egyenesen a sarokban álló bokszba mentek, hol helyet foglaltak. Nem voltak egyedül. Velük szemben fehér öltönyt és kalapot viselő öregúr üldögélt. Mellette két megtermett fickó álldogált. Kétségkívül a testőrök szerepét töltötték be. Marcona arcukkal - mindketten kopaszok voltak, de egyikük vastag szakállt viselt - nem tűntek túlságosan bizalomgerjesztőnek.

Rövid beszélgetés következett, majd a társaság felállt és a kijárat felé indultak. Óvatosan a nyomukba szegődtem. Nem volt könnyű átvergődni az embereken, de sikerrel jártam. Kilépve az ajtón azonnal beugrottam egy kocsi mögé, s onnan figyeltem tovább. Az öregúr és társai végül megálltak egy hófehér Audinál, mely a parkoló szélén vesztegelt a közeli fák suhogó lombja alatt. Valamin, azonban alaposan meglepődtem. A szőke hajú durván megragadva húzta maga után Annát, akitől el is vette a képet. Eközben sikerült közelebb kerülnöm annyira, hogy hallhassam beszélgetésüket.

A kikötőt vihar előtti csend ülte meg. Legalábbis én így éreztem, mialatt feszülten figyeltem.

– Jó munkát végzett, Miss Tanakisz – biccentett az öregúr.

– Mintha lett volna más választásom, maga szemét! – lépett egyet előre Anna, de a szőke hajú vasmarka visszarántotta. – Szólhatna a gorillájának, hogy engedjen el végre!

– Attól tartok, hogy nem tehetem! – sajnálkozott széttárt karokkal a férfi. – Úgy vélem megérti, ha a kényes helyzetre vonatkozóan magunkkal visszük. Ön túl sokat tud, hölgyem.

– Hol akarja, hogy megtegyük, Herr Ganz? – kérdezte a szőke hajú, aki ezzel megerősítette, amit már gyanítottam. Az öreg nem más, mint a német régiségkereskedő, aki annak idején mindenáron meg akarta szerezni a festményt Francois Sicardtól: Heinrich Ganz.

– A klub miatt ez a hely nem túl alkalmas rá. Majd a külvárosban végső búcsút veszünk, Miss Tanakisztól – nevetett rekedtes hangján Ganz, s intett, hogy szálljanak be.

Anna hevesen tiltakozott és már sikoltani akart, de fogva tartója a szájára tapasztotta kezét. A bérenc szorításában olyan volt, akár védtelen légy a pók hálójában. Cselekednem kellett. Amíg a testőrök kinyitották az Audi ajtaját, hogy főnökük beszálljon, megkerültem a kocsit, ami mögött lapultam. Izmaim megfeszültek és készültem, hogy lerohanjam őket. Tudtam, hogy nem sok esélyem van, ám bíztam a szerencsémben, bármilyen őrülten hangozzék is.

A következő pillanatban lövés dörrent és a szőke hajú teste görcsbe rándult, majd térdre rogyott és felakadt szemekkel hanyatt vágódott, eleresztve Annát, aki rémülten lapult a kocsinak. A festmény a betonon landolt. Heinrich Ganz és gorillái ugyancsak megdermedtek. Egy másodperc múlva erős hang zendült és két férfi lépett elő az árnyékokból.

– Senki ne mozduljon!

A szakállas bérgyilkos volt a látogató, aki délután ránk lőtt a BMW-ből. Mellette vékony, magas alak lépkedett, aki szintén fegyvert szegezett a többiekre. Arcát bajusz és szemüveg takarta, de valahogy nem illettek hozzá. Kétségkívül álcázásnak használta őket. Csakhogy én már tudtam, kicsoda valójában, hála Barton információinak.

Úgy tűnik, eljött a leszámolás ideje.