Miután megszabadultunk a taxitól, visszatértünk a szállodába, ahol kipihenhettük az izgalmakat. Anna fáradtnak érezte magát, ezért behúzódott a szobájába, de azt mondta, egy óra múlva csatlakozik hozzám. Tudtam, ha akarnék, én is képes lennék elaludni, ám csapongó gondolataim ezt nem engedték. Inkább elővettem a képet és leterítettem az ágyra, hogy tüzetesebben is szemügyre vehessem. Biztos voltam benne, hogy Francois Sicard hagyott valamilyen nyomot vagy utalást végső művében. Nem lehetett véletlen, hogy nem sokkal elkészítése után meghalt.

Sokáig ültem a festmény fölött és meredten bámultam az alkotást, mígnem egy apróság szemet is szúrt rajta. Ahogy jobban megnéztem felvontam a szemöldököm, mert valami olyat fedeztem fel, ami alapjaiban rengette meg az eseményekkel kapcsolatos elméletemet. Elhatároztam, hogy ideje felhívnom régi barátomat, Barton Campbellt, Londonban. Bartonnal közösen alapítottuk a nyomozóirodát, s bár ő megmaradt csendestársnak, időnként kisegített néhány információval, amire ezúttal is nagy szükségem volt.

– Ron! Hogy érzed magad, te vén kujon? Biztos kergeted a csajokat a tengerparton minden nap, igaz? – nevetett, miután fogadta a hívást.

– Sajnos homokszem került a gépezetbe, Bart – feleltem, majd röviden beszámoltam neki a történtekről.

– Nem irigyellek, Ron. Egyébként most, hogy nálad a festmény talán elvihetnéd a zsaruknak.

– Aztán még nagyobb bajba kerülnék, Bart. Most, hogy a birtokomba került legalább nálam az ütőkártya. Arról nem is szólva, hogy semmi bizonyítékom sincs, hogy nem én lőttem le Bergman professzort Tolóban. Nem szívesen tölteném hátralévő éveimet egy görög börtönben.

– Talán igazad van. Nos… mit tehetek érted?

– Szerezz adatokat Heinrich Ganz német régiségkereskedőről! Valamint tudd meg, hogy abban az évben, mikor Hydra szigetén járt, esetleg történt-e valami rendkívüli eset Sicard halálán kívül! Mellesleg, utánanézhetnél annak is, hogy kinek a birtokában találhatók Sicard művek.

– Rendben. Hívlak, amint rendelkezem hírekkel.

Ezzel elköszöntünk és kinyomtam a telefont. Összehajtottam a festményt, majd visszatettem a tokjába, amit bedugtam az ágy alá. Végül kiültem az erkélyre, és töprengeni kezdtem. Lehetséges, hogy választ találtam néhány dologra? Nagyon reméltem, bár kénytelen voltam megvárni Bart hívását, hogy bizonyosságot nyerjek. Mialatt hallgattam a város forgalmának zaját, a langyos szél süvítését valamint a kikötőbe befutó hajók kürtjét, a nap lassan a horizont felé közeledett.

Két óra múlva kopogtak az ajtómon, amit kinyitva Annát pillantottam meg a folyosón. Szemeit törölgetve mosolygott rám.

– Kicsit elaludtam, ne haragudj! – lépett közel hozzám, hogy arcunk szinte összeért. Ebben a percben rendkívül bájosnak találtam.

Rövid sortot és lila pólót viselt, mely kiemelte domborulatait. Zöld szemei csábító gyémántokként csillogtak és én képtelen voltam türtőztetni magam. Forrón megcsókoltam. Féltem, hogy esetleg elhúzódik tőlem, azonban semmi ilyesmit nem tett, hanem viszonozta a csókot. Ölelkezve zuhantunk az ágyra, ahol kapkodó mozdulatokkal hámoztuk ki magunkat ruháinkból. Selymes bőrének érintése csak felszította vágyamat, miközben hullámos haja formás kebleire hullott.

A gyönyör himalájai magasságokban lévő csúcsait egészen az éj leszálltáig másztuk újra és újra, mígnem kifogytunk a szuszból. Testünk verejtékben fürdött és felhevült, amit a nyitott erkélyajtón behatoló szél enyhített csupán. Bart még mindig nem hívott vissza, de nem is bántam egyelőre. Miután kimentem a mosdóba, felhúztam a rövidnadrágomat és kimentem az erkélyre levegőzni. Egy-egy hűvös fuvallattól libabőrössé váltam, de mégis jól esett, mert olyan frissnek éreztem magam, mint még soha. Az alattunk lévő szobából egy fiatal pár romantikázásának hangjai szűrődtek fel hozzánk. Biztos náluk is nyitva volt az erkélyajtó. Kavala fényei hangulatos köntösbe öltöztették a várost. Az erőd kivilágított alakja, és a kikötő lámpáinak vízen táncoló csillogása békességgel töltöttek el.

Ekkor zajt hallottam odabentről. Benéztem a szobába és legnagyobb meglepetésemre Annát pillantottam meg teljesen felöltözve, kezében a festménnyel. Mindez nem lepett volna meg, ám annak a szőke hajú férfinak a látványa, aki a nyitott ajtóban álldogált, annál inkább. Nem is szólva a markában szorongatott pisztolyról. Petrosz Leventisz gyilkosa nézett velem farkasszemet.

– Sajnálom, Ron! – szólalt meg Anna, anélkül, hogy rám tekintett volna.

Köpni-nyelni sem tudtam a meglepetéstől. Árulása teljesen letaglózott, hogy még dühbe gurulni sem maradt erőm. A szőke hajú férfi gonoszul elvigyorodott és felemelte fegyverét. Nem vártam meg, hogy tüzeljen. Nem volt hová bújnom, ezért kétségbeesett lépésre szántam el magam. Félreugrottam az erkélyajtóból és átvetettem magam a korláton, két kézzel kapaszkodva belé. Hallottam a gyilkos lövedékek süvítését, ahogy áthatoltak az üvegen és lepattantak a korlátról. Tudtam, hogy őrültség, amire készültem, azonban nem maradt más választásom. Orángután módjára csüngtem az erkély aljába kapaszkodva. Karizmom égni kezdett, s föntről beszédhangok ütötték meg a fülem.

– Ne! Biztos lezuhant – kiáltotta Anna. – Menjünk és készüljünk a találkozóra!

– Ambrózia klub, igaz? – kérdezte a szőke hajú, s Anna igennel válaszolt. – Rendben. Megyünk is, de előbb látni akarom, hogy tényleg lezuhant-e.

Cipőjének talpa halkan kopogott, ahogy közeledett. Nem várhattam tovább. Kicsit belengettem a testem, majd kitártam ujjaimat és zuhanni kezdtem. Hála Fortuna istennőnek, egyenesen az alattunk lévő szoba erkélyén álló asztalra érkeztem, mely összeszakadt a súlyomtól. Fájdalmasan estem a csempézett teraszra, tüdőmből kiszorult a levegő, de legalább nem tört el semmim. Feltápászkodtam és kóvályogva beléptem a szobába. Odabent a korábban szeretkező szerelmespár most rémülten bámult rám az ágyon. Oldalamat szorítva barátságosan intettem nekik és elhagytam lakosztályukat.

Kilépve a folyosóra még láttam, ahogy a lift a földszintre tart, így rohanni kezdtem a hallba a lépcsőn. A recepciós, egy idősödő férfi, alaposan meglepődött, mikor meglátta félmeztelen alakomat, de én a kijárat felé tartottam. Az üvegajtón keresztül szemeim Annára és a szőke hajúra szegeződtek, akik éppen beszálltak egy taxiba és elhajtottak.

Csalódottan zihálva támaszkodtam a térdemre. Végre képes voltam haragot érezni. A játszma még nem ért véget.