Másnap délelőtt béreltem egy ütött-kopott Fiatot, s felvettem Annát, aki most is csinos volt, mint mindig. Virágmintás, egyrészes ruhát viselt, mely csak a combja közepéig ért. Hóna alatt fehér retikül lógott, ám tekintetem valahogy mégis inkább formás kebleire irányult néhány másodpercig. Uralkodnom kellett magamon, hogy úriember módjára viselkedjek, noha olyan hőhullám csapott le rám, mintha a sivatagban lettem volna. Anna széles mosolyából világossá vált számomra, hogy észrevette zavaromat. Inkább a gázra tapostam hát.

 Mielőtt eljöttem, útitársamért szereztem egy telefonkönyvet, és az apartman recepciósának segítségével kikerestem a régiségbolt címét és számát. Szerencsére az üzlet tulajdonosa vette fel a kagylót, így bemutatkoztam Petrosz Leventisznek, akinek beszámoltam róla, hogy a Sicard család megpróbált a festmény nyomára bukkanni. Először érdektelenség sugárzott a hangjából, de amint megemlítettem, hogy néhány családtag az életével fizetett érte, azonnal felélénkült és suttogásra váltott.

– Találkozzunk a Palamidi erődben három órakor! Jöjjön a Fokionasz bástyához! Piros ing lesz rajtam, arról megismer majd.

– Ott leszek! – ígértem, majd befejeztük a beszélgetést.

Ráérősen vezettem, mivel még volt néhány óránk a találkozóig. Felhős idő uralkodott, a nap csak néha bukkant elő, hogy sugaraival aranyozott ragyogásba vonja a környező hegyeket. Számos út menti üdülőt hagytunk magunk mögött, mire elértük Nafpliót, ami egykor Görögország fővárosává vált egy rövid időre.

Élettől nyüzsgő, pálmafákkal tarkított város tárult a szemem elé, hol helyi lakosok és turisták sokasága járta az utcákat. Robogók hada kerülgette az utakon megálló kocsikat, mialatt sikerült parkolót találnom az erőd alatti parkosított rész környékén. A magas fák tömege hűs árnyékot adott és a közelben számos taverna és üzlet várta az utazókat.

– Mit fogunk csinálni addig? – kérdezte Anna, miután kiszállt a járműből. Útközben feléledt a kíváncsisága, így rövid habozás után megosztottam vele a történteket. Arra számítottam, hogy túl rizikósnak fogja találni a velem való utazást, ám ehelyett izgatottá vált, amit saját elmondása szerint a bűnügyi filmek iránti rajongása váltott ki nála. Kétségkívül élvezte a helyzetet. Persze nem állt szándékomban veszélynek kitenni, de szükségem volt egy segítőtársra is. Több szem többet lát.

– Illedelmes turisták módjára benézünk az üzletekbe és eszünk valamit – feleltem.

Átvágtunk az úttesten és befordultunk egy sikátorba, hol jó néhány szuveníreket árusító boltot találtunk. Sétánk során – szűk utcákon át – eljutottunk a kikötőbe. A vízen séta-és halászhajók ringatóztak, háttérben a Bourtzi erőd apró kis szigetre épült fehér falaival. Egy komphajó éppen kikötött, mikor megjelentünk, s gyomrából utasok és kocsik serege özönlött ki a sétányra. Mindezt a parton hosszan húzódó kávézók és tavernák teraszán üldögélő vendégek érdeklődő pillantása kísérte.

A széltől és a tenger látványától alaposan megéheztünk, ezért mi is beültünk az egyik vendéglőbe. Anna gusztusos szouvlakit evett, én ínycsiklandozó giroszt fogyasztottam. Miután ezzel végeztünk, kicsit arrébb még vettünk egy-egy jégkrémet, majd tovább koptattuk a város köveit. Az ősi sziklahegyek kikerülhetetlen titánokként magasodtak fölénk.

Leülve egy padra figyeltük a víz fölött köröző sirályokat. Közben Anna, kérésemre, mesélt kicsit a családjáról. Szülei mindketten tanárok voltak, azóta nyugdíjasok, így nem csoda, hogy ő is ezt a pályát választotta. Tizenkét unokatestvérrel és három nővérrel rendelkezett, számos unokaöccséről nem is beszélve, hogy alig bírtam feldolgozni az adatokat, amíg hallgattam. Az én szerény kis rokoni kapcsolataim eltörpültek mellette.

Anyám titkárnő volt, mielőtt megismerte apámat, aki egyszerű pincér. Házasságuk után összedobták gyerekkoruk óta spórolt pénzüket és nyitottak egy családi vállalkozást vidéken. Azóta is a Wyatt-fogadó boldog, de időnként zsörtölődő tulajdonosai.

Lassan elérkezett a találkozó ideje, így a Palamidi erőd felé vettük az irányt. A turisták lába nyomán alaposan csúszósra koptatott, itt-ott megrepedt kövekből álló hosszú lépcső vezetett fel a műemlékhez. Mialatt felfelé baktattunk, bámulatos kilátás nyílt előttünk, ahogy egyre magasabbra értünk. Beláttuk az egész várost, a narancssárga cseréptetős házakat, egy Bizánc kori kápolnát, a kikötőt, egy másik közeli erődöt – az Acronafpli nevűt – és a parkolóból elérhető tengerpartot, hol fürdőzők tucatjai élvezték a langyos hullámokat.

Viszont ennek a panorámának megvolt az ára. Lábizmaim remegtek a megerőltetéstől és Anna is fáradtan zihált mögöttem. Időnként kénytelenek voltunk pihenőt tartani. Néha egy-két lefelé vagy felfelé tartó turista ment el mellettünk ilyenkor. Végül fél óra után sikerült feljutnunk, ahol megvettük a belépőjegyeket és behatoltunk az erődbe. Évszázados kövek között süvített a szél, miközben kellemes árnyékot biztosítottak számunkra. A jeggyel kapott prospektus szerint a velencei erődítmény 1711 és 1715 között épült, majd Oszmán kézre került, mielőtt építése befejeződött volna.

Nyolc bástya komplex hálózata alkotta, melyek közrefogtak víztározókat, lőszerlerakó helyeket, élelmiszerraktárakat és többek között barakkokat. Petrosz Leventisszel a Fokionasz bástyához beszéltünk meg találkozót, ezért a térképet követve megpróbáltunk arrafelé haladni. Az erőd kisebb labirintust alkotott, de végül sikerült megtalálni a helyszínt. Ez a bástya délre helyezkedett el az Agiosz Andreasz nevű bástyától. Dél-keleti pontján kapu vezetett egy keskeny és kanyargós lépcsőhöz, ami a köves Arvanitia partszakasz fölött húzódott.

Mit ne mondjak innen már hajmeresztő mélység tárult a szemem elé, ami kicsit sem használt a tériszonyomnak. Szerencsére csak kikukkantottam a lépcsőkre, majd visszatértem a falakhoz, ahol ott állt Petrosz Leventisz. Piros ingét viselte, ahogy a telefonban közölte.

Magas, vállig érő hajú férfi volt, vékony arcában fekete szemek ültek vastag szemöldöke alatt. Kézszorítása férfiasan erős volt.

– Találhatott volna könnyebben megközelíthető helyet is – jegyeztem meg.

– A városban ez a legsemlegesebb. Követte önöket valaki?

– Tudtommal nem, de ez nem sok garanciát jelent. Inkább árulja el, hogy mit tud! Magánál van a festmény?

– Nem, de tudom, hol van. A nagyapám alaposan elrejtette.

– Miért?

– Hogy ne kerüljön azok kezébe, akik Francois Sicard halálát okozták.

– Francois Sicardot megölték? Azt hittem, a szivarjától keletkezett tűzben halt meg – értetlenkedtem.

– A nagyapám szerint felgyújtották a házát. Jó ismerősök voltak és megbíztak egymásban. Akkoriban a nagyapámat felkereste egy német régiségkereskedő, bizonyos Heinrich Ganz. Szerinte ez a német volt a felelős Sicard haláláért és mikor látta, minden áron magának akarta a festményt. Valamiért borzasztóan fontos volt neki.

– Meg is fenyegette a festőt?

– Úgy tudom, igen – bólintott Leventisz. – A nagyapámnak Sicard adta a képet halála előtt, s ő biztonságba is helyezte. Félt a némettől, ám le akarta leplezni, viszont nem állt kellő bizonyíték a rendelkezésére. Ganz nem tudta, kinél lehet a festmény, így hazatért. Csakhogy nagyapám nem felejtett és mohón kutatott bizonyítékok iránt. Sajnos nem sok sikerrel. Aztán jött egy szívroham és nem élte túl. Utolsó szavaival azt kérte, csak a Sicard családnak fedjük fel a kép hollétét, ha keresnék. Mivel maga tisztázta, hogy ők meghaltak, ezért önnek árulom el a lelőhelyét, Mr. Wyatt…

Alig fejezte be a mondatot, mikor a várfalra vezető lépcsők mögül előlépett az a szőke hajú fickó, aki Hydrán lelőtte kopasz követőmet. A hangtompítós pisztoly most is a kezében volt és rövid célzás után meghúzta a ravaszt. Mozdultam, hogy félrelökjem Leventiszt, de elkéstem. A gyilkos golyó a gyomrába fúródott, mire összerogyott. Anna sikított, a gyilkos pedig felvette a nyúlcipőt.

– Maradj vele és hívd a mentőket! – kiáltottam a nőre, majd a szőke hajú után eredtem.