Dús hegyoldalban piknikezett az egész bagázs. A mogyorókrémet ünnepélyesen avatta fel a konyhakés a kenyérre. Luca nagyon éhes volt már, ezért sietett annyira az anyukája.

Fáncsi néni bejelentette, hogy negyed óra múlva el kell indulniuk az apátság felé. Misével adják meg a tiszteletet a kereszténység hívőinek.

Lénárd felhörpintette a paradicsomlevet. Az étrend kiegészítőit vette be.

Úton az isteni ház felé Luca odasompolygott hozzá.

– Ha sátorba bújtak, megnézzük a csillagokat? – suttogta. – Ma látni akarom.

– Jó – makogta Lénárd –, de akkor most – a menetelő csapat felé biccentette fejét – figyelj oda, jó? – Luca sűrűn bólogatott.

– Még valami – szólt vissza Luca – engedd el buborékurat.

Aznap senki sem szentségtelenítette meg az Úr jelenlétét: szenteltvízzel keresztet vetettek, meghajoltak, imádkoztak, fogadták az áldást, magukba zárták Krisztus testét. Nem csak a két nyolcéves. Mindenki.

Estefelé tábortűznél vacsoráztak. János bácsi gitárdalokkal boldogította a hangulatot. A tűzifát is ő fűrészelte még otthonában mielőtt a bagázshoz verődött volna. Szalonnát pirítottak.

Órákkal később jóllakottan, kókadtan bújtak hálózsákba. Végre bevethető a haditerv.

Lénárd és Luca a szüleik meleg keze alól kibújtak, elengedték buborékúr kezét. Négykézláb settenkedve araszoltak ki a szabad ég alá. Nyugodtan keresték a Szíriuszt. Tudták jól, hogy több szem többet lát.

– Ott van – mutatott rá izgatottan Luca.

– Milyen szép – mondta Lénárd. Azért egy kicsit kétségbeesett –, de hogy jussunk el hozzá?

– Anyu szerint ki kell nyitni a szívünket és ő majd belemegy.

– De nem érem el!

– Csak nézz rá. Majd ő kitapogatja neked.

És csakugyan; pillanatok utánzihálni kezdtek, egyre mélyebben és mélyebben.

– Már érzem – mondta fuldokolva, örömtől hevülve Lénárd – megfogta a kezem.

– Én is, én is! – felelte még erőtlenebbül Luca.

– Nézd, hogy megnőtt!

– Én már nem is látok tőle.

A két gyerek megfogta egymás kezét. Pillájuk a szemükre, végső szuszuk az égbe szállt.

Reggel a főnővér, Fáncsi néni bőszülten kérte számon beosztottjait, hogy fordulhatott ez elő.

A hospice többi tagja szörnyülködve nézte a két halott gyermeket.

– Istenem, miért? – így szörnyülködött János bácsi a kis tolószékében. A szülők nem győzték a részvéteket fogadni. Ugyanakkor az ápolók nem beszéltek hozzájuk.

A főorvos úr átvizsgálta a sátrakat. Nem kellett sok idő, hogy kiderüljön, mi okozta a tragédiát.

– Letépték magukról a lélegeztetőt – mondta.

És csakugyan, az őket védelmező inhalátor, buborékúr, szakadt gumikezekkel fújta magából a levegőt, azt az emberi áldást, amitől még gyengén és lábadozva is úgy élhettek, mint mások.

De most talán a Holdon kirándulnak. Vagy valami még távolabbi bolygón, az univerzum sarkalatos bugyraiban, ahol talán mások is élnek és amit még a csillagászok sem fedeztek. Ez volt a haditerv. Sikerrel jártak.