Hatodik rész

- Nem haragszol? Tudom, hogy ki nem állhatjátok egymást a fivéreddel, de nem jutott eszembe más, akihez fordulhattam volna.

A kandallóban lobogó tűz bíbor árnyakat vetett Yvetta arcára, aki várakozóan fürkészte szerelmese arcvonásait.

- Dehogyis.

Flavio tenyerébe zárta a nő keskeny ujjait, és gyöngéd, tiszteletteljes csókot lehelt rájuk.

- Azt tetted, amit kellett, hogy megvédjed magad és az embereimet. Nem tudhattad, hogy az én maréknyi itthagyott katonám elég lesz-e Gaspard fegyveresei ellen. Jól döntöttél. És ha bárkire is haragszom, az én magam vagyok. Amiért nem lehettem melletted már sokkal korábban. Valóban… hogy’ tudtad meg, hogy Gaspard el akar rabolni? Persze, nem volt nehéz megsejteni, de…

- De ahogy ismersz, túl makacs és önfejű vagyok ahhoz, hogy rád hallgassak, igaz? – gyúlt ingerkedő, pajkos mosoly Yvetta ajkán. Mire a férfi, bárhogy is próbált komoly maradni, kénytelen volt felkacagni.

- Én ugyan egy cseppet kifinomultabban fogalmaztam volna, de igen… nagyjából ez lett volna a veleje. Nos, carissima? Ki vagy mi volt az a hatalom, aki rávett, hogy vigyázz magadra?

- Caesar.

A hatalmas kutya nevének hallatára felkapta a fejét, de, minthogy nem szólították ismét, visszaejtette mancsaira, és elnyúlt a szerelmespár között a kandalló előtt.

- Egyedül lovagoltam ki; tudom, nem ezt ígértem, és sokáig ki is tartottam, de most, az utolsó hetekben, a végén… egyszerűen nem bírtam tovább. Rabnak éreztem magam a fegyveres kíséret élén. Egy késő délután egyszer csak nyeregbe ugrottam, és nem vittem magammal senkit. Csak Caesart.

Az emlék vakmerő, harcos szikrákat gyújtott Yvetta szemében.

- Neked meg kell értened, ha senkinek nem is, neked akkor is, hogy milyen mámorító volt az a szabadság! Végre ismét csak én és a körülöttem daloló, harsonázó, engem ölelő szél! A féktelen vágta gyönyöre, a pillanatnyi feloldozás minden félelmen alól, mintha lehagynék minden bajt…

Caesar nyüszítése állított meg. Megtorpant, majd kétségbeesett vinnyogással hátrált; először azt hittem, talán megint csak a saját árnyékától vagy egy mókustól fél; emlékszel, amikor egyszer a szakácsnéd macskája riasztotta meg? De ez most más volt. Félt, persze, de ahogy rám nézett… mintha figyelmeztetni akart volna. Tudom, hihetetlenül hangzik, de…

- Sok csudadolog megesett már ez alatt az ég alatt – felelte Flavio, és hálásan megveregette a kutya fejét.

- Akkor nem gondolkodtam; csak megfordítottam a lovamat, és nyaktörő vágtában menekültem. Akkor már éreztem, hogy követnek, és hamarosan már hallottam is a paták dobaját… távolról, de attól még hallottam. Az én otthonom túl messze volt; a lovam fáradt, tudtam, hogy nem érhetném el időben… a te várad volt a legközelebb. Megismertek, szerencsésen beengedtek, de alig csapódott le mögöttem a híd, én legalábbis csak pár percnek éreztem, már a vár alatt állt Gaspard és maroknyi katonája. Felkiáltott az őrszemeknek, hogy tudja jól, hogy én ott vagyok, és ha nem adnak ki, visszajön majd értem, számos katonával. És beveszi a várat, és után felperzseli a védtelenül maradt falvaidat is.

Kétségbeestem. Rettegtem magamért is, de a tieidet sem akartam bajba sodorni. Sem téged – simított végig szeretettel a férfi arcán – Ekkor döntöttem úgy, hogy megírom azt a levelet. Igaz is, tudsz valamit a futáromról?

- Az a Jehan nevű jobbágy? Épségben visszaérkezett; amikor utoljára láttam, az erdőben rejtőzött. Majd utána küldök valakit, hogy elmúlt a veszély, hazatérhet.

Azután csak nézte Yvettát, még mindig kezében tartva a lány ujjait, s olyan átható erővel, hogy a nő megremegett tőle.

Valami mély, ősi forróság kezdett ébredezni a mellkasában, elfojtva a lélegzetét. Fájt a várakozás, a végtelenné táguló percek úgy égették, mint a kandalló lángjai a közébük szórt gallyakat; ugyanakkor gyönyörűség is volt, áldás és részegség és áhítat.

Amikor már nem bírta tovább viselni a csend súlyát, elfulladó hangon törte meg a hallgatást.

- Mi az?

- Te vagy a legbátrabb, legkülönlegesebb nő, akit valaha ismertem. Te vagy a tűz, ha fázom, a Sarkcsillag, ha eltévedek sötét vizeken, te vagy a feloldozás, te vagy a mámor, te vagy a szenvedély, te vagy a békesség; és számomra és mindörökké most már te vagy és leszel a kezdet és a vég.

Akkor már térden állt, és olyan áhítattal tartotta kezében Yvetta kezét, mint sok éve a kardot, amellyel lovaggá övezték. De tudta jól: ebben a mostani ereklyében sosem fog csalódni.

- Yvetta, carissima, kérlek: legyél a hitvesem.

***

Két héttel később

Friss illatokat sodort a folyó felől érkező szél. A kilovagláshoz készülődő Flavio mélyet lélegzett a fuvallatból, amely még csípős volt ugyan, de már ígéretesen, üdén hordozta az érkező tavasz üzenetét.

Már épp kiügetett volna a várkapun, amikor a domboldalon felfelé vezető ösvényen közelgő lovast vett észre. Nem telt sok időbe, hogy a jövevény elég közel érjen ahhoz, hogy felismerje.

Flavio bosszankodva, de minden különösebb neheztelés nélkül szállt le a nyeregből. Talán sosem fogja igazán megkedvelni a fivérét, ha már eddig nem sikerült, de – ébredt rá meglepetten – a régóta tartó keserűség, amiért kezdetben apja mellőzte a bátyja kedvéért, utána meg a kedves testvér nézte le őt, mostanra eltűnt a szívéből.

- Mi szél hozott? – köszöntötte tőle telhetően szívélyesen.

- Jó hírek, ez egyszer – ugrott le lováról Sébastian is – Mint időközben kiderült, Gaspard a háború alatt szorgosan levelezett a burgund udvarral is. Legalábbis erre gyanakodtak, és többek közt ezt is beismerte a vallatáskor. Ne nézz így, drága öcsém; ha országos áruló volt, ha nem, az ellened támadó orgyilkost bizonyosan ő fogadta fel, és a szeretődre és a váradra is bizonyosan ő támadt jókora fegyveres csapat élén, úgyhogy bármit is kapott, megérdemelte. Alaposan.

- Kivégezték?

- Ki, neked pedig nem maradt több aggódnivalód. Már ameddig nem hozol össze magadnak újabbakat, mert az ilyesmihez mesterien értesz, már gyerekkorod óta. Mellesleg megpendítettem a házasságod tervét is, és Louis jóváhagyta.

- Mintha bizony szükségem volna az engedélyére – vont vállat Flavio, de nem titkolhatta megkönnyebbülését. Túl sok birtoka volt Yvettának, titkon mindig félt, hogy a nő öröksége megakadályozza majd boldogságukat. Hátha valaki nála fontosabbat szemelt ki a király új férjnek.

- Hát persze, drága Flavio, tudom én. Persze, hogy elvetted volna, még, ha úgy adódott volna, az uralkodó kifejezett tiltása ellenére is. Máskülönben nem is te lennél. De azért mégiscsak jobb, hogy így alakult, nemde?

Flavio megadóan bólintott.

- Köszönöm, Sébastian.

Az idősebb testvér kurtán biccentett, mintha már ez is több lett volna annál, amit várt.

- Akkor hát Isten áldjon. Ahogy téged ismerlek, nem egyhamar látlak viszont az udvarban… pedig javasolnám. Jó, ha az ember olykor szem előtt van.

Flaviónak ez egyszer nem volt kedve visszavágni.

- Ha ennyire sietős a dolgod, úgy téged is áldjon Isten. Ha azonban mégis maradnál még, akkor szívesen látlak holnapután az esküvőmön.

Bátyja szeme elkerekedett a boldog meghökkenéstől, és Flavio most először gondolt rá: talán most már ő is bánja, hogy sosem voltak igazán jó testvérek.

Ha így is volt, azt Sébastian a világért be nem ismerte volna. Ebben legalább megegyeztek.

- Tehát valóban nem vártatok a királyi engedélyre. Rád vall.

Nem várt feleletet, és öccse még hosszan nézett sebesen tovavágtató alakja után.

Félszeg léptek neszezésére figyelt fel. Guillaume surrant mellé, és őszinte örömmel gratulált a jó hírekhez.

- Fogadja legjobb kívánságaimat, uram.

- Milyen gyorsan terjednek a hírek – jegyezte meg enyhe szarkazmussal – De azért köszönöm. És ha már a jövendőnél tartunk – siklott a rá jellemző könnyedséggel új témára (miért, gondolta a fegyvernök, hogy ez egyszer erőltetettnek érzem azt a híres könnyedségét) – Ha már a jövendőnél tartunk, régóta meg akarok kérdezni tőled valamit. Hogyan legyen tovább, Guillaume?

A fiú arca hirtelen bezárult; tekintve, hogy vonásai máskor sokkal ékesebben beszéltek, mint ő maga, ez most ugyancsak furcsán hatott.

- Pontosan mire érti, uram?

- Visszatérsz Burgundiába? Korábban azt mondtad, élnek ott rokonaid.

A Merésszel vívott harcok során a fegyvernök nagybátyja is elesett, és már valóban csak az anyai rokonság maradt neki.

Guillaume szánnivalóan feszengett.

- Nem ismerem őket – vallotta be – Nem kerestem fel egyiküket sem; bekönyörögtem magam egy zsoldoscsapathoz, és velük álltam be a burgund zászlók alá. Őket nem ismerem – ismételte meg, ezúttal különös nyomatékkal.

Flavio összerezzent. Nem… a fiú biztosan nem úgy értette, ahogyan hangzott.

- Ők legalább a családod. Hiszen másokat sem ismersz.

„Amíg élek, sosem fogom kiismerni ezt az embert!” – jutottak hirtelen Guillaume eszébe korábbi gondolatai. Milyen régen volt.

- Itt legalább vannak emlékeim. Itt jó volt. Mindennel együtt és mindennek ellenére. Igaza van, uram, nem ismerem, és soha senki emberfia nem lesz képes erre; de köszönök mindent, amit értem tett, és – egyre gyorsabban beszélt, érezte, ahogy minden magára kényszerített méltóság lefoszlik róla – És szeretnék végre méltó lenni rá. Esküszöm, hogy ha megengedi, hogy ismét hűségesküt tegyek, akkor azt soha többé meg nem szegem…

Hangja elcsuklott, és reménykedve nézett Flavióra. Megnőtt a hadjárat évei alatt, eszmélt rá; most már éppolyan magas, mint egykori ura.

- Felesleges. Sosem voltál igazán hűtlen; méltatlan pedig bizonyosan nem. Becstelen ember nem írta volna meg azt a fertelmesen bolond búcsúlevelet. De jól meggondoltad, Guillaume? Mindig is… Burgundia volt az álmod.

- A Herceg volt az álmom. De valójában ő sem volt az a fényes lovag, akinek édesanyám egykor lefestette. A grandsoni helyőrség túlélőit is felakasztatta vagy vízbe fojtatta... Mindegy… most már nem él, requisceat in pace; és a Pók befonja Burgundiát is. Nincs nekem ott keresnivalóm… csak egy maroknyi ember, akikkel sosem láttuk egymást. Egyszer… talán egyszer elmegyek hozzájuk. De náluk maradni nem fogok.

- Azt hittem, épp eleget éltél meg az utóbbi időben ahhoz, hogy ne becsüld alá a jövendő erejét. De azt köszönöm, hogy most mégis itt maradsz.

A fiú megszédült; ha nem áll mögötte a vaskos fatörzs, végigzuhant volna a földön.

- Akkor hát…?

- Igen, Guillaume – mosolyodott el Flavio – Boldogan fogadlak szolgálatomba.

- Én ezt soha nem leszek képes meghálálni, én esküszöm, hogy… - a fiú hangja inkább volt mormogás, mint rendes beszéd; Flavio azonban így is érette. És ahogy eszébe jutott, hogy a hadjárat előtt is szinte ugyanezek a szavak hangzottak el, meghatottság fátyolozta a derűjét.

Amit persze ezúttal sem ismert volna be.

- Ha adhatok javaslatot: térden állva folytasd.

A fegyvernök szája nyitva maradt a mondat közepén a meghökkenéstől, de engedelmesen térdre zuhant. Úgysem tudta volna már sokáig tartani magát.

Valahol a magasban ezernyi szikrára robbant egy kósza napsugár a damaszkuszi pengén. A fegyver lapja tompán dobbant előbb az egyik, majd a másik vállán.

- Akarod-e Isten nevében betartani a lovagi lét szabályait, és ahhoz legjobb tudásod szerint megtartani?

Guillaume ajkai öntudatlanul formálták az ünnepélyes feleletet, amelynek már annyiszor tanúja volt… de nem remélte, hogy ilyen korán elmondhatja ő maga is őket.

- Akarom. És fogadom, hogy híven megtartom a lovagi lét szabályait, és azokhoz egész életemben hű leszek.

A folytatás már a saját vallomása volt.

- És köszönöm, uram, az életemet és… a becsületemet. És fogadom, hogy hű lovagja leszek, ellene nem teszek, szolgálom minden törekvésében és akaratában, hűséggel szolgálom életemmel és véremmel mindhalálig. Isten engem úgy segéljen.

Míg Flavio az esküt hallgatta Guillaume megilletődöttségtől meg-megcsukló, de nagyon őszinte hangján, egyszerre tudott volna sírni és kacagni. Hiszen semmiféle világi törvényszék nem mentené fel kettejüket, ha valaha is részletesen előtárnák az elmúlt másfél év tetteit… különös tekintettel a háború elejére és végére. Flavio mégis megnyugtató bizonyossággal érezte: egy másik igazság értelmében mindahányszor helyesen cselekedtek. Mindketten.

És annyi nehéz hónap után ez a tudat most áldottabb volt a legünnepélyesebb feloldozási rítusnál.

- Úgy legyen – fűzte hozzá a százados eskühöz – És maradj meg mindig olyan tisztaszívű, bátor lunátikusnak, mint amilyen most vagy. Legalább egy lovag legyen az országban.

VÉGE