Második fejezet

A fegyvernök a lépcsőfokokat kettesével szedve s egy felettébb megviselt pergament szorongatva rohant fel ura szobájához; izgatottságában a kopogást is feledve nyitott be.

Flaviót a csiszolt bronztükör előtt találta; épp kék bársonybarettjét igazította vállig hullámzó szőkésvörös fürtjeire, s elégedetlenül simított végig az arca jobb felén végighúzódó sebhelyen. A keskeny, sötétvörös heg ugyan nem torzította el jóvágású arcát, ő mégsem tudott megbékélni vele. Pedig lassan már tizenhét éve viselte. A fegyvernököt megpillantva megdermedt a mozdulat közepén, s kissé epés arckifejezéssel fordult a „betolakodó” felé.

- No hát, ha már ilyen sürgős, Guillaume fiam, igazán ne fogd vissza magad. Rajta: mondd, mi történt?

- A nagybátyám küldött levelet! Nagyon sietett a futára, még egy italt sem fogadott el, már vágtatott is tovább; és arról ír, Lajos és a Merész között kitört a háború! – jelentette a fiú, még mindig zihálva a rohanástól felfelé a lépcsőkön. Flavio keserű fintorral bólintott.

- Tudom. Az udvarban lebzselő fivéremnek eszébe jutottam – intett az asztal felé. Valóban, mintha az irgalmatlan rendelten pergamenhalmon egy új levél hevert volna – A fegyveresek létszámával együtt, akiket szerinte ki tudok állítani. Mindig is… lényegre törő volt a drága rokon.

- Magával visz majd, uram? – szakadt ki a kérdés a fegyvernökből.

- Nem, mert nincsen hová. Nem áll szándékomban ugyanis hadra kelni. Ha nem hagynak más választást, csak akkor megyek; de addig is megvédem a birtokomon élőket.

Guillaume döbbenten meredt rá. Egyáltalán nem akart a burgundi herceg ellen harcolni, de most megkönnyebbülés helyett furcsamód csak hitetlenkedést és megvetést érzett.

- Uram meg… megpróbálja elkerülni ezt a háborút?

- Pontosan.

Flavio szavai olyan ridegen koppantak, mint a jég verése.

- Ne feledd, nekem volt benne részem. Két ízben is, pedig egy is több volt az elégnél. Először azért mentem, mert pont olyan fiatal lunátikus voltam, mint most te. Másodjára… mindegy. Mindenkinek lehetnek nagy tévedései.

- Gyávasággal fogják vádolni!

- Legalább teljes lesz a hét fűbűn listája – vont vállat látszólagos egykedvűséggel Flavio, de ajka szegletében remegni kezdett egy apró izom – Egyébként neveztek már rosszabbnak is.

„Gyilkos!” – hallotta ismét az idős gyógyítóasszony keserű vádját. A második hadban csak azért vett részt, hogy ne vádolják gyávasággal, de súlyos árat kellett fizetnie. Azokban a harcokban sokkal többen elestek az övéi közül, köztük – ez volt a legfájóbb – az öreg fegyvermestere is. És számos más áldozat közt ott volt Marie, a gyógyítóasszony fia. „Az életedet mentettem meg, amikor magas lázban vergődtél; hát így fizeted vissza?! Előbb elkábították a fiamat a szép jelszavak, majd a halálba vitted!” – hányszor hallotta ébren és álmában visszatérni a szerencsétlen anya vádjait… Kerülte az újabb találkozást, ameddig csak tehette; míg végül alig két éve ismét súlyos kórságba esett. Amikor az asszonyt látta besétálni a szobája ajtaján, már maga sem tudta: a dühtől vagy a félelemtől reszket jobban. Hiszen szigorú parancsba adta: senki ne merészelje hívatni! Valaki mégis megtette, és a nő eljött. „Sosem bocsátok meg, nincs nekem ahhoz elég erőm” – Istenem, még mindig úgy emlékszik minden szavára, mintha most történt volna – „De most beteg vagy, és én gyógyító vagyok, és én arra esküdtem, hogy segítsem azt, aki beteg. Igaz, nem széles közönség előtt, nem városi látványosságképpen esküdtem; de bizonyára igazabb szívvel, mint sokan a ti híres dottoréitek közül.” Miután meggyógyult, egy darabig fenyegetőzött: megbotoztatja, ha megtudja, ki hívta az asszonyt az ő akarata ellenére… de nem derült ki sosem.

Megrázta a fejét, mintha ezzel elűzhetné a keserű emlékeket.

- És már igazán megtanulhattad volna – folytatta erőltetett könnyedséggel –, hogy olyan sokféleképpen lehet magyarázni a szavakat. Ha valaki meggyőződése ellenére fejet hajt mások akarata előtt, ha megteszi, amitől fél, mert retteg, hogy máskülönben megszégyenül; akkor az vajon micsoda? Bátorság...? Vagy marad csak az, ami volt: egyfajta megfutamodás?

- Miről beszél?

- Kérdezd meg a falubelieket. Vagy a szolgákat. Vagy akár a katonákat. Teljesen mindegy; bárki elmeséli majd, amire kíváncsi vagy. És akkor talán megérted végre, miért nem vezetlek hadba. Sem téged, sem a többieket.

- Nem értem, uram – szegte fel Guillaume dacosan az állát.

- Pedig egyszerű. Kértél valamit és én nemet mondtam. Most pedig hagyj végre békén, éppen útra keléshez készülődtem.

„A titokzatos szeretődhöz?!” – vágta volna legszívesebben a fiú Flavio arcába, de persze nem merte – „Az a fontos? Még most is?! Mert tudom én jól, csak akkor ölözöl így ki, ha hozzá készülsz!”

Flavio keze már a kilincsen volt, amikor mégis visszafordult.

- Változatlanul látom rajtad, hogy mi jár a fejedben. Ne hidd, hogy engem nem kavart fel… ne hidd, hogy én nem félek. Éppen azért megyek. Nem tudom, mi lesz a sorsunk, de ha nem élem továbbra is az életem, úgy, ahogyan szeretném, akkor máris veszítettem. Mielőtt egyáltalán elkezdődött volna.

A fegyvernök keményen összeharapta a száját; minden vonásából áradt az elutasítás.

- Csak a saját nevében beszéljen, uram, kérem. Én nem félek!

- Mert nem tudsz semmit. És a saját érdekedben kívánom, hogy ez így is maradjon.

A magára maradt Guillaume olyan hévvel szorította homlokát az ablakot szegélyező köveknek, mintha hűvös érintésüktől várta volna az útmutatást. Mindig is tudta: egyszer eljön ez a döntés… Nem is igazi döntés, hiszen valójában már sokkal korábban meghozta. Nem cselekedhet másként.

De arra nem számított, hogy ennyire nehéz lesz.

Flavio jó volt hozzá; jobb, mint tulajdon nagybátyja, és feledhetetlen ember… ha más időben, más helyen… ha ugyanahhoz kötné mindkettejüket a hűség…

Csak a gyerek és a bolond akarja a lehetetlent.

Rövid tétovázás után felvett egy tollat, és meg-megállva, de mind elszántabban kezdte szántani az üres pergament.

„Jó uram! Tudom, most, ezt olvasván bizonyára felváltva átkoz el és kacag hangosan a meggondolatlanságomon; szinte hallom: „hogy’ lehet valaki olyan bolond, hogy efféléket papírra vet? És egyébként is, ha már önként hurokba dugod a fejed, legalább elegánsan tedd! Mi ez a meghunyászkodás?!” No jó. Akkor hát emelt fővel. Tudja jól, hogy az édesanyám burgundi volt; bocsássa meg, uram és bocsássa meg az Úr is, de énnekem Merész Károly az isten. Mellette, érte fogok harcolni, és burgund földön lesz majd otthonom. És tisztában vagyok vele, hogy ez a törvény szerint árulás, én meg címeres ökör vagyok, de akkor sem voltam képes búcsú nélkül távozni. Ha olyan, amilyennek megismertem, uram, akkor megért… haragudni fog, persze, de meg fog érteni. És kérem, bocsásson meg, ha tud. Guillaume

Post scriptum: „Van, amiért megéri szembeszállni mindennel”, emlékszik? Ha a rokonszenv állítólagos hiánya nem is… de a hitvallás már megfelelő érvnek számít?”

***

A nő fürtjei fényes, fekete zuhatagként peregtek át Flavio ujjai közt; s a férfi jólesően feledkezett bele lonc- és rózsaillatukba. Ritka ajándék volt a meghitt perc; jóformán azóta nem volt nyugodalma, mióta két nappal korábban megtalálta Guillaume búcsúlevelét. Első indulatában apró cafatokra szaggatta a pergament, és a legszívesebben nyilván ugyanezt tette volna a sorok írójával is, ha a keze közé kaphatta volna a fiút… de amikor kissé magához tért, már nem tagadhatta: a szíve mélyén elég régóta számított valami hasonlóra.

A levélfoszlányokat elégette, és bárki kérdezte, minden józan megfontolása ellenére csak azt mondta: fontos szolgálatra küldte Guillaume-t. Pedig engedetlen fegyvernöke nélkül is akadt gondja bőven; időközben utolérte bátyja második, kifejezetten türelmetlen hangú levele, és lefogadta volna, hogy azóta útban van már a harmadik is. Nem… Flavio egyre kevésbé akart gondolni a holnappal.

- Mint a legritkább ébenfekete selyem – simított végig a fényes tincseken – Mint a hegyi patak hullámai éjfélkor. Ma is ugyanaz a csoda vagy, Yvetta, mint amikor először megláttalak, ugyanaz a rejtély és minden egyes veled töltött perc ugyanaz a kalandos utazás.

A nő hálásan simította végig az arcát.

- Ez majdnem olyan gyönyörű volt, mint a verseid.

- Erről írom majd a következőt – ígérte – Csak neked; és meg is pecsételem az ígéretemet.

Azzal felemelte Yvetta kezét, és belecsókolt a tenyerébe; majd egyesével hajtogatta rá kedvese ujjait. A nőt máskor mindig forrósággal töltötte el a gesztus, most azonban váratlanul elkomolyodott, s elfordult.

- Mindig így lesz, Flavio? Sok év múlva is?

- Esküszöm neked – szorította meg kezét a férfi – Hiszen csak most kezdődött az utazásunk. Egy élet is kevés ahhoz, hogy a szíved minden kincsét megismerjem, de én szeretném minél több lapját elolvasni ennek a varázslatos könyvnek. Életem minden egyes napján.

Yvetta megbékélten karolta át a nyakát s a mellkasára hajtotta a fejét.

- Hogy’ dobog a szíved… Mi a baj?

- Félek – ismerte be Flavio – Félek, hogy el kell mennem a hadba, félek, hogy az a bolond Guillaume bajt kever, félek, hogy minden megváltozik… Félek, hogy elveszíthetlek. Hogy lesz olyan idő, amikor nem lehetünk egymás mellett.

Kesernyésen mosolygott, és félresimította a nő arcába hullt fürtöket.

- Látod, micsoda egy „hőst” szeretsz… biztos vagy benne, hogy engem akarsz?

- Csak az nem fél semmitől, aki bolond vagy nincs vesztenivalója. Nézd – vonta keblére Flavio kezét –, az enyém is hogy’ verdes. Én is félek. Félek és élek. Akarom ezt az életet mind a tíz körmömmel, és akarlak téged is, és…

Minden szavához egy-egy apró csók járt, míg végül az utolsó olyan heves viszonzásra lelt, hogy elakadt a lélegzete.

- Helyes – súgta – Szeress úgy, mintha nem volna többé holnap!

- Úgy szeretlek, mintha minden holnap a miénk volna! Mintha sose látnánk semmi felhőt. Kegyesnek mondják az égieket, ha látnak egy tökéletes szerelmet, talán megkímélik.

- Úgy legyen.

- Úgy lesz – ígérte Flavio; vágytól forró lehelete végigperzselte a nő nyakát és kulcscsontját, ahol lecsúszott róla az ingváll – Esküszöm neked.

Yvetta ajkán elhalt a felelet. Már nem kellettek a szavak.

… Irgalmatlan hangzavarra tértek magukhoz. Riadtan rebbentek szét, még egészen fel sem ocsúdtak a kábulatból, alig jutott el hozzájuk az ajtón kopogó szolga félszeg kiáltása.

- Uram… uram, bocsásson meg, de az egész udvar felbolydult, és senki nem tudja, mit tegyen! Itt van Gaspard úr maroknyi katonájával, meg Guillaume-mel, de a fiú fogoly… megkötözve, felpeckelt szájjal… Gaspard árulással vádol mindenkit, az asszonyok fele sír, a férfiak a kardjukhoz kapkodnak… könyörgöm, jöjjön le, mert itt fél percen belül vérontás lesz, ha nem segít!

Yvetta szájára szorított kézzel fojtotta el kitörni készülő sikoltását; de erős asszony volt, meglepően gyorsan úrrá lett felindulásán. Kedvese féltőn nézett rá.

- Nem maradhatsz itt a szobában! Ha nem tudom visszatartani Gaspardot, és feltörekszik ide is, nem találhat velem! A jó híred…

- Ugyan már – jegyezte meg szárazon a nő – Kicsit későn jött aggodalom; csak az nem hallja a pletykákat, aki süket. Nekem mit se számít.

- Más a szóbeszéd, és más, ha a legnagyobb ellenségünk a saját szemével látja! Könyörgöm, rejtőzz el, ne akarj még te is bajba keveredni... tessék – terítette rá saját csuklyás köpenyét – Burkolózz bele, huzatos a rejtekfolyosó.

Yvetta mélyet sóhajtott, mintha merőben feleslegesnek találná az óvintézkedést; de nem ellenkezett.

- Menj akkor – szorította meg búcsúzóul Flavio karját – Menj, és segíts azon a szerencsétlen fiún, ha tudsz.

Az udvaron valóban éktelen felfordulás fogadta. Néhány katona és cseléd az ő emberei közül a várfalnak simulva nézett farkasszemet Gaspard csapatával. És a maroknyi burgund fegyveres között ott térdelt a porban Guillaume, valóban nyomorultul meggyötörve.

- Nocsak! Végre előkerült a vár ura is – mérte végig Flaviót gúnyosan a burgund nemes –; ugyan mi tartóztatott fel ennyi ideig?

- Semmi közöd hozzá; de ha már úgyis a kölcsönös érdeklődésnél tartunk, izgalmasabb kérdés, hogy te mit keresel itt. Burgund alattvalóként Lajos király földjén háborús időkben.

- Ó, hát ezúttal nem dolgoztak valami jól az embereid… vagy a fivéreidé – röhögött fel Gaspard – Hosszas töprengés után beláttam, hogy a Merésznek ezúttal nem sok esélye van… túl sok ellenséget szerzett magának, és a számok erősebbek, mint a legnagyobb tehetség! Úgyhogy úgy döntöttem, nem térek vissza Burgundiába. Drága nővéremnek és sógoromnak köszönhetően pedig szeretettel fogadtak a királyi udvarban.

- Mindezt tudom – közölte ridegen Flavio. Fivére második levele a burgund nemes pálfordulásáról is beszámolt, ugyancsak kellemetlen felhangok kíséretében összevetve Flavio késlekedésével – Engem inkább az érdekelne, miért tesz ilyet bárki is. Bár igazad van, végül is erre a kérdésre is megkaptam a választ. És elárulnád végre, hogy miért törtél rám ilyen otrombán? És mi jogon bánsz úgy a fegyvernökömmel, mint egy utolsó gazemberrel? Mint ahogy, ha nem tévedek, veled bánna el a Merész, ha a kezébe kaphatna?

Sértett rátartisággal fonta karba a kezét. Azt már csak ő tudta, hogy ha a dúsan redőzött zekeujj nem szolgálna fedezékül, a fél udvar láthatná, hogy remegnek az ujjai.

- Talán éppen, mert ez itt megérdemli! – vetette oda Gaspard – A te kis fegyvernököd épp a burgund határ felé igyekezett, saját bevallása szerint át akart szökni a herceghez! Nos, erre mit mondasz? Még mindig van merszed védeni?

Az udvaron tébláboló katonák és szolgák egy emberként hördültek fel. Flavio érezte, amint az arcából kifut a vér; de szerencséjére Gaspardot némileg elvakította a nap; az ő vonásai jótékony homályban maradtak. Túljátszott érdeklődéssel mérte végig a burgund nemest.

- Mondd, Gaspard, van neked a világon egyéb küldetésed is, vagy kizárólag az, hogy az én életemet megnehezítsed? Mert azt kiválóan ellátod.

Gaspard vörösre gyúlt arccal hördült fel.

- Talán csak nem lettél te is árulóvá?!

- Ezt a jelzőt cseppet disszonáns pont a te szádból hallani, de megnyugtatlak: nem. A fiút kémkedni küldtem, de hála neked, most kezdheti újra az útját. Mégis, honnan tudta volna a szerencsétlen, hogy te időközben köpönyeget fordítottál?! – a felháborodás olyan észrevétlenül kúszott a hangjába, mint a leggyakorlottabb színészeknek – Épp ilyenkor késleltetni a hírszerzést, amikor minden nap drága! Még talán azon is elgondolkodom, melyik oldalon is állsz valójában…

A „kém” szóra Guillaume valamit üvölteni próbált, de a pecektől nem lehetett kivenni a szavakat, úgyhogy akár egyetértésnek is lehetett értelmezni. Kellő fantáziával.

Gaspardot azonban szerencsére túlságosan lefoglalta saját felháborodása, nem ért rá foglyával törődni.

- Vigyázz, hogy téged ne vádoljanak árulással! A király hű embere vagyok, ha fegyvert merészelsz emelni rám, nagyon ráfizetsz!

- Ugyan mikor lettél te olyan híres? No de ne aggódj, nem áll szándékomban rád pazarolni a kardomat. Megteszi egy jól célzott arculütés is.

- Koszos parasztnak nézel tán?! – kapott Gaspard kardmarkolatához olyan élénken vöröslő arccal, hogy emberei már attól féltek: meg találja ütni a guta.

Flavio széles mozdulattal intett körbe.

- Állok elébe, ha ez a vágyad! Kellő számú tanú igazolja, ki vont először fegyvert.

A burgund kivételesen mocskos szitkok kíséretében lökte vissza hüvelyébe a kardját, s nyeregbe szökkent.

- Annyit mondok, Flavio, vigyázz magadra! – kiáltott vissza búcsúzóul – Nehogy a te fejedre hulljon vissza mindaz, amit ellenem forralsz!

- Köszönöm a figyelmeztetést, de kár a szóért. Már kisgyermekként megtanultam, hogy a kígyókkal vigyázni kell. Ne – fordult hirtelen egyik emberéhez, aki talpra segítette a fegyvernököt s most ki akarta oldozni –; hagyd csak úgy. Beszédem van vele. Addig büntetésből így marad, amiért olyan ügyetlen volt, hogy elfogatta magát. Meg azért, hogy merő dacból nem fedte fel magát akkor sem, amikor kiderült: Gaspard a mi oldalunkon áll. Állítólag. No, indulj végre – taszította hátba nem túl finoman Guillaume-t.