Harmadik rész

- Soha nem leszek a kéme!

Fakadt ki Guillaume, miután – immár szobájába zárkózva – Flavio megszabadította a szájpecektől és kötelékeitől.

- Milyen kár – vágta rá gunyorosan Flavio – De valahogy sejtettem. Mondd, igazán: miképpen lehettél annyira kétbalkezes, hogy hagytad magad elfogni?

- Én még úgy tudtam, hogy Gaspard a Merész felesküdött híve. Ami meg az ügyetlenséget illeti: ha egy-egy kard szegeződne a torkának meg a gyomrának, nyilván jó uram is megértené, miképpen nem sikerült kiverekednem magam a fogságukból. Bizonyára a döfésre kész másik három fegyver közelsége is segítene a gyors döntésben.

Flavio a nemrég kiállott izgalmak után most úgy nevetett, hogy nem bírta ki állva; egy karszékbe rogyott, míg nem csitult a jókedve.

- Sose könnyíted meg a dolgom, nem igaz?

- Uram se az enyémet! – csattant fel Guillaume dacosan; úgyis olyan mindegy már, gondolta elkeseredetten.

- Igazán nem én küldtem az üldözésedre – komolyodott el ismét Flavio – És hidd el, hogy őszintén sajnálom, amiért így alakult.

- Mit érek vele? Mégis visszahurcoltak ide, de nem leszek kém, hiába akarja, és – hangja megcsuklott – és tudom, hogy mindezt uram nem hagyhatja büntetlenül.

- És ugyan miért nem?

A fegyvernök olyan erővel harapott az ajkába, hogy kiserkent a vére. Sok mindent lehetett mondani urára, de kegyetlenséggel igazán nem lehetett vádolni. Eddig.

- Menj – intett neki Flavio –, ahogy akartál. És ha Gaspardék a közeljövőben esetleg ismételten az utadba tévednek, leszel szíves nekik azt hazudni, hogy kém leszel.

Guillaume hökkenten pislogott.

- Uram elenged az ellenséges táborba? És nem kell kémkednem… nem vár tőlem semmit?

- Csak azt, hogy ha rajtavesztesz, ne áruld el, hogy az én jóváhagyásommal tetted. Bárhogy is nevezzük, ez árulás, én pedig, bármilyen meglepő, de a fejemet a nyakamon szeretem hordani. Tégy, amit helyesnek látsz, én nem fogatlak el. Eredj és vegyük úgy, hogy én nem tudok semmiről.

A fiú végre megtalálta a hangját, bár igencsak úgy hangzott, mintha a pincéből kotorta volna elő.

- Miért, uram?

Flavio elfordult, s az asztalon álló korsóból telitöltötte a kupáját. Olyan hosszan merengett a vörösbor tükrén megtörő alkonyi fényeken, mintha bizony azokból kívánná kiolvasni a feleletet… végül mégis felhajtotta az öblös kupáravaló nedűt.

Amikor ismét visszanézett, már-már szomorúnak tűnt és furcsán kimerültnek. Guillaume felfigyelt a szeme sarkában szertefutó apró szarkalábakra, és most először gondolkodott el rajta: vajon hány éves lehet.

- Szenvedélyesen hiszed, hogy jó ügyet szolgálsz; és én ezt tisztelem. Tekintve a származásod, még meg is értem. Azonkívül pedig túl sok vér fog folyni ezekben a harcokban, ahogy már a világ kezdete óta megszokhattuk. És nekem semmi kedvem hozzá, hogy a tiéddel indítsam el a vérfolyamot. Ami pedig az én hűségemet illeti – vont vállat –; úgyis közkatona leszel. Nem rajtad fog múlni a háború sorsa. Nem sokat számít: ott vagy-e avagy sem.

A fegyvernökben a legrosszabb pillanatban éledt fel a históriai leckék emléke.

- Voltak esetek, amikor…

Flavio szemöldöke a magasba szökkent.

- Ugye nem vagy annyira bolond, hogy épp most kívánod őket emlékezetembe idézni? Nem mintha nem ismerném nálad százszor jobban a históriát; de azért mégis.

Guillaume zavartan nemet intett. Ha ezer évig is élne, gondolta, se igazodna el ezen az emberen. Az egyetlen, amiben biztos volt, az a hála.

- Köszönöm, uram – hajtott fejet; ha Flavio nem szorongatná a kupát, még kezet is csókolt volna neki – Köszönöm. Ha valaha az életben bármit…

- Kitűnő – vágott a szavába Flavio. Mereven nézett kifelé az ablakon, még csak egy pillantásra sem méltatta, úgy dobott hátra egy apró kendőt. A fiú épphogy csak elkapta, mielőtt a földre esett volna.

- Akkor a hálád kezdeteképpen akár le is törülheted a vért a szádról. Mielőtt még azt hinnék a várbeliek: én ütöttelek meg.

- Uram… - Guillaume maga sem hitte el saját vakmerőségét, de ez a kérdés már régóta foglalkoztatta – Engedjen meg még egy utolsó kérdést.

- Hallgatom.

- A sebhelye az arcán… melyik legenda az igaz? Olyan sokfélét beszélnek.

- Mivel nem hallottam mindet, ezért nem is állíthatok semmit biztosan, de valószínűleg egyik sem. Már azért is, mert csak ketten vagyunk a világon, akik tudják, mi történt akkor valójában. És ne fáraszd magad az újabb kérdéssel, mert úgysem fogok válaszolni. Talán majd egyszer – kúszott fanyar mosoly az ajkaira, ahogy ismét a fiú felé fordult –, ha legközelebb találkozunk.

- De uram…

- Legalább eggyel több okod lesz életben maradni. És most már eredj végre, mielőtt meg találom gondolni magam.

Ahogy a fegyvernök szédelegve botorkált a folyosón, mindegyre azon igyekezve, hogy megértse: mi is történt itt valójában s főképpen miért, a falat takaró egyik kárpit meglebbent, s a rejtett ajtó mögül egy sudár, ragyogó fekete hajú fiatal nő lépett elő Caesar, a hatalmas kutya kíséretében.

Yvetta, a pár hónapja megözvegyült fiatalasszony. Flavio szeretője, ahogyan mindenfelé beszélik… és ahogyan ezek szerint igaz is.

És akit a szóbeszédek szerint Gaspard úr akar elvenni, majd, ha letelik a gyászév; jutottak eszébe a vadászaton hallott pletykafoszlányok.

- Gondolom, tudod, kicsoda vagyok – mosolygott rá a nő, kezét a kutya fején nyugtatva.

Ez az apró mozdulat különös módon szíven ütötte a fegyvernököt. Yvetta szomorkás-gunyoros mosolya túlontúl hasonlított Flavióéhoz; az is mintha mindig álarcként rejtőzne a derű mögé.

Régi emlék; még az első pár napból, amikor szolgálta őt: Flavio levelet kapott. Akkor nem mosolygott, mégis, Guillaume az életét tette volna rá, hogy rég’ volt már ilyen boldog. Vonásai ellágyultak, ez egyszer lefoszlott róla a mindig visszavágásra készülő gúny, az élénk szellem gyors riposztjai… és a tekintete úgy fénylett, mint aki magas lázban égve nem emberi szemnek szánt földeken jár.

Az emlékkel halódó rózsák gyenge illata is visszatér, akkor a levélből áradt; ugyanaz, amilyent most érez, valahányszor a folyosón kószáló szellő megsuhogtatja Yvetta ruháját. Csak most látja, hogy a nő öltözéke finoman szólva is rendezetlen, s belepirult a gondolatba: vajon mit tehettek ezek ketten, mielőtt őt Flavio várudvarára hurcolták volna?

- Nos? – Yvetta hangja olyan szelíd, már-már gyöngéd volt, hogy Guillaume zavara semmivé foszlott – Létezik, hogy pont te nem sejted, mi a nevem?

- Dijoni Yvetta úrasszony. Tudom.

- Jól van. És, gondolom, ennél sokkal többet is… Nem baj; jól van ez így. Remélem, azt is tudod, hogy minden szavát komolyan veheted. Nem kell félned az üldöztetéstől.

- De úrnőm, honnan…?

- Sokszor már úgy hiszem: ezeket az ősi falakat kifejezetten a kémek munkájának segítségére építették. Ne érts félre: számomra kétségtelen volt, hogy így dönt majd. Nem ettől tartottam, hiszen jól ismerem.

- Ez esetben tiszta szívemből irigylem, úrnőm.

Yvetta nevetése ezúttal valóban derűsen csengett.

- Ugyan. Szenvedélyesen szereti a szabadságot, ami messze nem szerencsés egy olyan világban, ahol mindenki szolgál valakit, talán a leghatalmasabbakat kivéve; és mélyen lenézi a legtöbb tekintélyt. Többnyire azokat, akiknek a tiszteletét elvárnák tőle. Sajnos, szintén nem a biztonságos és hosszú élet receptje – komolyodott el – És ezenfelül, bármennyi gyengesége is van és bármit is gondolsz róla, Guillaume, ő jó ember. Nem… nem az ítéletétől tartottam. Őt féltettem Gaspardtól, mert úgy hittem, Gaspard is feljön a várba; de, Istennek hála, feleslegesen aggódtam.

- Miért keresett meg? Miért volt olyan fontos, hogy mindezt elmondja? – a fegyvernök már számtalanszor átkozta el túl könnyen megeredő nyelvét, de mint annyiszor, most is későn – Gondolom, nem azért sietett utánam ki tudja, milyen rejtekutakon, hogy megnyugtasson egy fegyvernököt… egy senkit.

- Nem vagy senki… és őszintén sajnálom, hogy nem maradsz Flavio mellett. Mindkettőtöknek jót tenne. De valóban, csak ezért talán nem kerestelek volna meg. Büszke vagyok a műveltségemre… de olykor ugyanolyan babonás tudok lenni, mint a boszorkánykereső vénasszonyok a falvainkban: hiszek az ima és az átok; vagyis a gondolat erejében. És most nehéz idők jönnek, és én félek, egyre gyakrabban, egyre inkább félek, és féltem őt is. Ezért kérlek, hogy gondolj rá jó szívvel. Hiszen most nagy szolgálatot tett neked. Ennyit megérdemel. De ha semmiképpen sem megy, akkor legalább próbáld meg nem gyűlölni.

Nem várt választ. A ruhasuhogás hamar elhalt a folyosó kanyarulatán, és nem sokkal élte túl a rózsaillat sem.

***

A kecses almásderes kanca patái alatt ropogott a sűrű levélszőnyeg. Október derekán jártak, és Yvetta bánatosan szemlélte a napról napra csupaszabb fákat. Pedig máskor mindig szerette az ezernyi színnel festő őszt – ha jól belegondol, nem volt egyetlen szaka sem az évnek, amelyet ne szeretett volna. A hatalmas erdőnek oly sok arca volt – és ő már kora gyermekkorától kezdve szeretett belőlük minél többet felderíteni.

Most azonban a lassanként télbe forduló esztendő az idő múlására emlékeztette. A burund háborúról mind többfelé és mind többet beszéltek, és Yvetta egyre inkább félt: mi lesz, ha őket… ha Flaviót is eléri a vihar.

Olyannyira elmerült gondolataiban, hogy nem is vette észre a melléje kerülő lovast. Csak akkor, amikor az már keményen markolta a nő lovának kantárát, elvágva a menekülés minden lehetséges útját.

- Te meg mit keresel itt?! – rivallt a burgund nemesre Yvetta; jóval több bátorsággal, mint amennyit valójában érzett. Ilyen helyzetben még a tőrét is aligha ránthatná elő anélkül, hogy a férfi idejekorán meg ne neszelné a szándékot!

- Országot járok… parancsot teljesítek – vigyorgott rá öntelten Gaspard.

Yvetta legszívesebben arcul ütötte volna a férfit. Nem hitte, hogy valóban olyan fontos ember az udvarban, mint amilyennek mondja magát, de a burgund magabiztossága mindenesetre elég meggyőzően hatott.

- Ugyan mifélékben?

- Mélységes sajnálatomra szolgál, de országos dolgokról nem beszélhetek – hárította el Gaspard a kérdést – De hát nem is arra valók az efféle rútságok, hogy egy ilyen szépasszony fájdítsa vele a fejét. Igaz is, drága Yvetta – hajolt közelebb a férfi –, jó, ha tudod: van, akinek nem jelentene akadályt a gyászév… Hiszen minek várni ilyen vészterhes időkben, nemdebár?

A nő ütésre lendítette a kezét, de a burgund gyorsabb volt, és durván megszorította a csuklóját.

- Nem sokáig, Yvetta – szűrte a fogai közt, míg csavart egyet a kezén – Már nem sokáig merészelsz majd semmibe venni. És az a semmirekellő szeretőd sem lesz mindig ott, hogy megvédjen, arról kezeskedem!

Egy darabig még kiélvezte áldozata kiszolgáltatottságát, majd olyan hirtelen engedte el, hogy a nő csaknem lova nyakára zuhant. Yvetta csak akkor mert felemelkedni s nekilátni, hogy rendbe szedje magát, amikor Gaspard nevetése már hosszú percek óta elhalt a fák között.

Hazatérve már csak arra vágyott, hogy összekuporodjon az ágya szegletében, nem hívatta a szolgáit sem, legfeljebb nem vetkőzik le, gondolta, de most egyedül akart maradni.

A szobában azonban Flavio várta.

A férfi az alacsony, széles ablakpárkányon ült, a hűséges Caesar pedig ott lihegett elnyúlva a lábánál.

- Az idősebbik komornád engedett be – állt fel, amint észrevette Yvettát –, azt mondta, nyugodtan várjalak meg. Remélem, nem érkeztem rosszkor, és bocsáss meg, hogy hívatlanul törtem rád; de valamit el kell mondanom… És nem fogsz neki örülni.

Yvetta megrázta a fejét, mintha bizony ezzel minden vésznek, félelemnek is megálljt parancsolhatna. Caesar bizonyára megérezhette rettegését, mert odaügetett hozzá, és vigasztalóan megbökdöste a lábát. A nő jóformán észre sem vette; kitágult szemmel fürkészte Flavio vonásait, hátha egy pillanattal korábban olvashatja ki belőlük a balhírt.

- Mi történt?

- Bekövetkezett, amitől féltem – sóhajtott a férfi keserűen, és átadta kedvesének fivére utolsó levelét. Testvére már királyuk és az angol uralkodó augusztusi békekötése óta üldözte mind ingerültebb hangú üzeneteivel, amelyekben részletesen fejtegette: most, hogy már semmi nem osztja meg Lajos király erőit, minden franciának kötelessége segíteni őt a Merész ellen. Persze, gondolta Flavio sokszor epésen, a drága rokon saját személyében nem igyekszik megfogadni ezt a jó tanácsot. A mostani levelet három hete hozták egy kora hajnalon, csatakosra hajszolt lovon, és fivére ebben már nyíltan árulás vádjával fenyegette, ha nem kel hadra – Végül mégis mennem kell; holnap reggel indulok – fogta két tenyere közé Yvetta kezét – Csak az az egy vigasztal, hogy az elmúlt hetekben sikerült zsoldosokat toboroznom. Legalább nem a saját embereimet kell ismét a vérzivatarba parancsolnom.

A nő ujjai reszkettek Flavio kezében, de arca fegyelmezett maradt.

- Miért nem szóltál korábban? Láttam, én tudtam, hogy valami kínoz! Együtt könnyebb lett volna.

- Olyan kevés időnk volt, chérie. Nem akartam a jövő árnyaival beszennyezni. Bocsáss meg.

Yvetta végre talált annyi erőt az ujjaiban, hogy viszonozhassa a kézszorítást.

- Nem várhatsz még? Csak egypár napot…

- Nem tehetem. A bátyám képes, és valóban elítéltet, ha soká keresztezem a szándékát… nem túl biztos a helyzetem, most, hogy Gaspard az udvarba került, különösen nem.

A burgund nevének említésére a nő elfehéredett, de igyekezett uralkodni magán.

- Szerinted valóban olyan magas rangú, bizalmas embere a királynak, mint ahogyan állítja? Valahogy nem tudom elképzelni.

Flavio fanyarul, kurtán felnevetett.

- Őszintén remélem, hogy igazad van. De ha a Pókról van szó… talán még a jóisten sem tudja, hogy az mit miért tesz.

Yvetta gyengéden végigsimított a férfi arcán, egyesével rajzolva újra minden egyes vonást, mintha minden érzékével meg akarná őrizni őket a viszontlátásig.

- Siess haza, mihelyt lehet.

Flavio szomorúan mosolygott. Hiszen ha rajta múlna…

- Te pedig vigyázz magadra. Kérlek. Érdekes módon Gaspard nem siet a hadba, és én nem szívesen hagylak egyedül téged úgy, hogy ő kedvére járhat-kelhet. A napokban ráadásul ismét láttam errefelé.

A nő összeszorította az ajkát. Eredetileg úgy örült, amikor meglátta Flaviót, meg akarta vallani neki az egész erdei jelenetet, a szokott szenvedélyével, átkozódva, sírva, félve… de most nem tehette. Nem akarta még tovább szaporítani kedvese baját.

- Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a birtokaimra fáj a foga. Ezért akar feleségül venni, és éppen ezért nem eshet bajom a kezétől, amíg nem vagyok az asszonya. Ne aggódj – erőltetett magára egy halovány mosolyt –, óvatos leszek. Nem lovaglok ki többé egyedül, mindig a várkatonáim kíséretében leszek… bennük megbízhatsz. Nem lesz semmi baj.

- Jól van – bólintott Flavio – De nélkülük valóban ne menj sehová. Tudom, hogy nagy kérés; ismerem, milyen szenvedélyes örömmel kóborolsz az erdőn s a hegyekben.

Kedvese akarta ellenére is elmosolyodott; hiszen első találkozásukat is ennek köszönhette. Egy semmiből támadt vihar elől mindketten a közeli vadászházba menekültek; s mivel ő maga nem mert aludni az idegen férfi társaságában, Flaviónak meg egyszerűen csak nem jött álom a szemére, átbeszélték az éjszakát. Akkor kezdődött…

- Tudom, hogy nehéz lesz; de megteszed a kedvemért?

Yvetta bólintott.

- Megteszem. És ne foglalkozz most semmivel, csak azzal, hogy épségben hazatérj a hadból, megértetted?

Caesar panaszosan nyüszített; nyilván megérezte a két ember fájdalmát, csak nem tudta mire vélni. A nő csitítóan tette fejére a kezét.

- Hagyd nálam őt is. Engem már elfogad; de emlékezz rá, mi volt múltkor is, amikor magára hagytad… Nálam talán jobb lesz neki, amíg vissza nem térsz.

Flavio hálásan bólintott.

- Köszönöm, chérie – átfogta a nő vállát, s még egyszer utoljára elrévedt a kék szempárban. Hány mélységét ismerte már ennek a tekintetnek! Szenvedély, harag, büszkeség, félelem, vágy, kíváncsiság… ezernyi árnyalat, ezernyi új ének – de még mindig nem ismeri a teljes könyvet. Még látnia kell, milyen ragyogás gyúl bennük, ha egy eldugott, meghitt zugban végre feleségül kéri, ha a pap az oltár előtt teszi egybe a kezüket, ha majd első gyermeküket veszi a karjába, milyen szikrák lobbannak fel, ha majd a gyerek első csínytevésén bosszankodik… és még oly sok mindent, amiről talán még csak nem is álmodik most.

- Szeretlek, Yvetta – lehelt finom, végtelenül gyengéd csókot az ajkára – És megígérem, hogy visszajövök. És mindig veled maradok.

Csaknem hangtalanul tette be maga mögött az ajtót, a halk neszezés mégis fájó visszhangot vert az üres szobában. A nő legalábbis így érezte. S bizonyára Caesar is, mert hosszú percekig keserves nyüszítéssel kaparászta az ajtót… Minthogy azonban nem nyílt ki, hogy ő gazdája után rohanhasson, csalódottan visszakocogott Yvettához, és bánatosan kucorodott le a lábához. A nő szoborrá dermedve állt az ablaknál, és kísérte tekintetével Flaviót, míg vágtázó alakja el nem tűnt végleg az út kanyarulatánál.

Csak akkor omlott le az ablakpárkányra, s hagyta, hogy feltörjön belőle a zokogás.