Ötödik rész

- Tizennégy éves voltam – kezdett bele Flavio, ösztönös mozdulattal végigsimítva arcán a sebhelyet. Régóta már, hogy beforrt, most mégis érezni vélte az egykori fájdalmat. És a megaláztatást.

- Uram? Jól van?

A fiú aggodalma, tekintve saját sebeit, igazán megható volt.

- Hogyne – mosolygott rá Flavio –, semmi bajom. Csak elgondolkodtam: miféle csodákat hívhatnék segítségül, hogy megakadályozzák ezt az éktelen ballépést. Mondd csak, Guillaume fiam, biztosan józan voltam, amikor megígértem, hogy elmesélem ezt a történetet?

- Úgy rémlik.

- Egy próbát megért – vont vállat a férfi, majd ismét elkomolyodott – Akkor hát… legyen. Elmondom.

Hátát a falnak vetette, és sebesült karját igyekezett úgy megtámasztani az ölében, hogy minél kevésbé fájjon.

- Vakmerő, kalandvágyó és rátarti siheder voltam, és szerfelett izgatta a képzeletemet, amit néhány várbeli katona beszélt a közeli város határáról. Érdekeltek persze az ottani könnyen kapható nők is, annyi idősen már felkeltette a képzeletemet ez-az… de leginkább mégis az az „ezer veszély” vonzott, amely állítólag ott várt rám. Mert valahányszor könyörögtem nevelőmnek, annak az öreg fegyvermesternek, akiről már egyszer beszéltem neked, Mathieu-nek, hogy hunyjon szemet és hadd szökjek ki, mindig csak ugyanazt a választ kaptam: „veszélyes, fiatalúr. Mindenre elszánt, elkeseredett emberek tanyáznak arrafelé; ha a katonák mulatnak ott, nem mernek beléjük kötni, de tőled nem rettennének meg. Így hát maradsz.”

Persze nem hallgattam rá. Egy éjjel megelégeltem az örökös elutasítást, és megszöktem… az ablakom előtt nőtt ágasbogas fán kúsztam le, ha visszagondolok, milyen vékony volt némelyik ága, égi szerencse, hogy nem szakadt le, amikor ráléptem. Gondosan kiterveltem mindent, figyeltem az őrségváltásra, Mathieu esti teendőinek ritmusára… nem kaptak el, sikeresen kiszöktem a várból. Amikor beértem a városkába, először nem is értettem, miért beszéltek annyit erről az unalmas pár házról. A szűk utcák sötétek voltak, ez igaz; de kihaltak, némák is. Ha épp nem Mathieu parancsnokolta őket, a mi őrszemeink bizony beszélgettek vagy netán danoltak is olykor a vártán; megszoktam, hogy sosem teljesen csendes az éj… ott, a városban azonban az volt; és elég hamar eluntam magam. Már azon voltam, visszafordulok, és csalódottan visszabújok az ágyamba… bár azt tettem volna!

De nem, én még egy saroknyi esélyt adtam magamnak. És rögtön megértettem: ez egy másik világ. Az utcák még szűkebbek lettek, és a nem is olyan messzi távolból durva danászást hozott felém a szél… és az alkalmi nővel mulató férfiak összetéveszthetetlen hangjait. Kíváncsian eredtem arrafelé, gondoltam, ha már azokból a híres veszélyekből nem látok semmit, legalább megiszom egy olcsó lőrét valamilyen kihívó nő mellett, olyan helyen és olyan emberek között, ahová és akik közé sosem engedtek volna el.

Azonban másképp alakult az az éjjel. Ahogy még mélyebbre hatoltam a sötétségben, rossz irányban fordultam le: egyre halkult a mulatozás zaja. A sötétség pedig mind erősödött, és egyszer csak hátulról nagy, csontos kezek zártak béklyóba. Mielőtt ráeszmélhettem volna, hogy foglyul ejtettek, fogva tartóm társa már tőrt szegezett a torkomnak.

„Nicsak” – dörmögte elégedetten himlőhelyes arcának hegei közül –, „ha jól látom, nemcsak, hogy gazdag fiú, de egyenesen az uraság fiacskája! Gazdag váltságdíjat kaphatunk érte!” Aki hátulról szorított, erre mintha kissé megrettent volna.

„Nem lesz ez túl nagy falat nekünk? Ezér’ egész életünkbe’ üldözni fognak!”

„Ha elengedjük, akkor is” – vont vállat a másik, és határozottabban nyomta a nyakamnak a pengét –; „de amíg nálunk van, úgyse meri kockáztatni az örököse életét. Ha ügyesek vagyunk, utána elfuthatunk…”

Durva röhögéséből ébredtem rá: talán az „utána” nem egészen a szabadon eresztésemre vonatkozott.

Kihasználva a fogva tartóm habozását, ki akartam szabadulni; azt remélve, az a pár vívólecke, amit vettem, majd elég lesz két ember ellen. Hát… talán egy jobb fegyvernöknek elég is lett volna. Az én kezemből már az első pár pillanat után kicsavarták a tőrt… és… a tulajdon fegyveremmel hasították fel az arcomat.

Talán meg is öltek volna hirtelen fellobbant haragjukban, de akkor a sikátor másik végéből futó léptek rohanása hallatszott… Mathieu volt. Végül mégis megneszelte a szökésemet.

Neki rendes kardja volt, és mestere a fegyverforgatásnak; neki aztán valóban nem tartott sokáig végezni a két útonállóval. Mindössze egy könnyű karcolást kapott a vállára, az is jóformán csupán a vattázott zekét tépte fel.

Csak, amikor a második támadóm is elterült egy émelyítő szagú vértócsában, csak akkor fogtam fel, mi történt. És azt is, hogy mi történhetett volna.

A felismerés szó szerint olyan erővel hatott rám, mintha gyomron vágtak volna; Mathieu azonban szánalom nélkül, szobormerev arccal várta meg, míg térdre esve kiöklendezem magamból a vacsorámat.

„Végeztél, fiatalúr?” – vetette oda aztán hidegen – „Mert, ha lehet, szeretnék még aludni is az éjszaka.”

„Haragszol, Mathieu?” – kérdeztem döbbenten – „Persze, értem, hogy nem lett volna szabad; de annyira kíváncsi voltam! Miért, te talán sose…”

„Az ostobaságod miatt kénytelen voltam két embert megölni. Nem vagyok boldog tőle. És most indulj végre.”

„De hát megérdemelték!” – fakadtam ki, tizennégy évem minden rátartiságával – „Gazemberek voltak! Örülnöd kellene, hogy ennyivel is kevesebb van belőlük!”

Még most is belesajdul az arcom, ha eszembe jut a pofon, amelyet ekkor kaptam tőle. Apám ugyan szinte parancsba adta: verjen el nyugodtan, ha nem vagyok elég jó a fegyvergyakorlásban vagy bármi másban; ő azonban addig sosem emelt komolyan kezet rám. Mellesleg azután sem tette meg újra. Állítólag ő túl gyakran kapott hasonló fenyítést ifjúkorában… de akkor kegyetlen erővel ütött meg.

„Igen” – ismerte el – „Gonosztevők voltak; és nekem végeznem kellett velük. Apád hűségére esküdtem fel, nem állíthattam elé sem azzal, hogy itt hozom a kisebbik fia holttestét; sem pedig azzal, hogy a kedves fia fogoly, de ennyiért s annyiért visszakaphatja. Gonosztevők… igen. De ugyanakkor nincstelenek és nyomorultak is; és nem tudhatod, fiatalúr, hogy te mit tennél, ha üres volna a gyomrod, és nem is látnál rá esélyt, hogy a közeljövőben rendesen jóllakhass.”

Napokig nemigen szólt hozzám. Aztán persze megenyhült; hiszen szeretett, talán – Isten bocsássa meg, ha tévedek, de – talán jobban, mint a tulajdon apám. Mindenesete hogy jobban ismert nála, az tény. Ami az apámat illeti, ő sosem szerzett tudomást az esetről. Mathieu korán hajnalban kirendelt a vívótérre, és úgy tettünk, mintha ő sebesített volna meg véletlenül.

Flavio mély sóhajjal hallgatott el; de hiányzott is most neki az a kupa jófajta ital!

- Nem ilyesmire számítottál, igaz? – pillantott a fiúra a csalódottság után kutatva a vonásain. Bár, tekintve a sűrű homályt, ez merőben reménytelen szándék volt.

- Nem – ismerte be gyenge hangon Guillaume – De higgye el, uram: ez többet ér nekem, mint ha bármelyik hősies híresztelésről derült volna ki, hogy valóság. És köszönöm, hogy elmondta.

- Furcsa egy ízlésed van – vont vállat Flavio; szokásosan elrejtve meghatottságát –, de mit bánom én. Megyek, megkeresem a gyógyítót, nézzen meg mihamarabb; magamnak pedig kerítenem kell egy kupa bort. Még akkor is, ha ehhez a legtehetségesebb színészeket megszégyenítő módon kell eljátszanom, hogy haldoklom a fájdalomtól; a jótékony kábulat nélkül ugyanis bizonyos, hogy arról a borzalmas éjszakáról fogok álmodni. Ó, és még valami. Ezek a szerzetesek jó emberek, de kémek mindenütt lehetnek, főleg efféle időkben. Amíg fel nem épülsz, bárki kérdezné: az én katonám vagy. Még szerencse, hogy a címeres tunikádat időben leszedtem rólad…

***

A kopár ágak csipkéi között szürkébe borult az ég. Erősen alkonyodott, és mintha még az amúgy is gyorsan szökő fényt is sokallaná a természet, felhők torlódtak egymásra a csupasz koronák felett. A vastag hófellegek olyan alacsonyan függtek a fák felett, hogy már-már azt lehetett hinni: még egy cseppet alább süllyednek, és menten felhasítják őket a gallyak.

Elég vigasztalan látvány volt, Flaviót azonban a legkevésbé sem zavarta. Ha nem követte volna a zsoldoscsapata és az időközben felépült Guillaume, még dalra is fakadt volna jókedvében; elvégre is ez az ő erdeje volt, az ő vára felé közeledtek. Nancy után egy hónappal végre-valahára hazafelé tartott, és valahol, a szomszédos birtokon ott várt rá Yvetta is.

Az ösvény melletti bozótosból azonban váratlanul egy fiatal férfi lépett elébük; kis híja, hogy el nem taposták a sebesen ügető lovak.

Flavio gyorsan megrántotta lova kantárszárát, nehogy kárt tegyen a jövevényben; ahogy azonban ránézett, egyszerre balsejtelem fogta el. A fiatalember az egyik jobbágya volt; várbeli lovász. És a világon semmi keresnivalója nem lett volna itt. Flavio forrón imádkozott, hogy csak orvvadászatról vagy akár városba szökésről vagy bármi hasonlóról legyen szó… de érezte: nem így lesz.

- Jehan! – szólította meg, mire a lovász bűntudatosan horgasztotta le a fejét.

- Igen, uram, én vagyok… és… és féltem előbújni, de hallottam, hogy jönnek, és nekem mindenképpen találkoznom kellett urammal, mielőtt… bocsásson meg, de nem hozok jó híreket.

Flavio fázni kezdett a prémmel szegett köpenyében. Az nem lehet… Az nem lehet, hogy csak azért élte túl az elmúlt másfél év minden pokoljárását, hogy hazatérve…

- Mondd – szólalt meg helyette Guillaueme, és hálás volt érte a fiúnak; ő maga nem lett volna képes rá.

- Dijoni Yvetta úrasszony uram várában keresett menedéket Gaspard úr üldözése elől, de Gaspard úr megfenyegetett mindannyiunkat, hogy sereggel támad ránk, és az úrasszony levéllel küldött uram fivéréhez az udvarba, hogy hozzak segítséget, és…

A fivére említésére Flavio olyan cifrát mondott, hogy a jobbágy riadtan hallgatott el.

- Nem számít – intett, nyugalmat erőltetve magára – Csak mondd tovább!

- A fivérura beleegyezett, legalábbis azt ígérte, de én nem vártam meg, bocsásson meg, de nagyon féltem, és felkönyörögtem magam egy errefelé tartó kereskedő szekerére, de a várba is féltem visszamenni, és én csak… csak elrejtőztem itt az erdőben – az utolsó szavakat már a kezében gyűrögetett birkakucsmájába motyogta – Bocsásson meg, én csak nagyon féltem.

- Uramisten – szaladt ki Guillaume száján – Akkor lehet, hogy azalatt már…?

- Nem – rázta a fejét sebesen a jobbágy – Nem; ismerem ezt a rejtekhelyet, és innen jól lehet hallani, hogy járnak-e a vár felé vezető úton! Nem hallottam semmit. Még nem érkeztek meg… a fivére bizonyosan nem, de Gaspard úr sem. A csatazajt is hallottam volna, uram.

A zsoldosok vezére nyomatékosan a kardmarkolatára helyezte a kezét, és Flavióra nézett.

- Megbüntessem?

- Ugyan – ébredt fel dermedt kábulatából a férfi – Hagyd. Nem ártott semmit.

Helyből ugratta vágtába a lovát, és olyan iramban indult meg a várdomb felé, hogy a többiek alig tudták követni.

A domb alatt találkozott össze a két fegyveres csapat. Amikor Gaspard felismerte Flaviót, a megdöbbenéstől olyan erővel rántotta meg a kantárszárat, hogy szerencsétlen lova felágaskodott rémületében.

- Hát te élsz?! De hát én a legjobb bérgyilk…

Dühösen harapta el a szót, de már túl későn. Két zászlóaljnyi ember hallotta, hogy felindulásában jóformán beismerte a bravo felfogadását. Hiába nem akart szemtől szembe megütközni Flavióval, nem maradt más választása; és elszántan rohamot vezényelt katonáinak.

Az összecsapás első hullámai elsodorták kettejüket egymást mellől, ráadásul Gaspard mintha szándékosan kerülte is volna a párbaj lehetőségét. Jópár percbe telt, mire végül mégis összetalálkoztak.

A két penge olyan erővel csapott egybe, hogy az kitépte a kardot Flavio kezéből. Egyensúlyát veszítve zuhant le a nyeregből; az eséstől csaknem minden levegő kiszakadt a mellkasából. Ujjai rémülten kapartak a véres sárban valami fegyver… segítség… csoda után, de csupán a ragacsos masszát tapintották. Míg végre hideget érzett. Hideg, síkos és kemény… keze jóformán már azelőtt rákulcsolódott a markolatra, mielőtt felismerte volna benne saját fegyverét.

Az utolsó pillanatban gördült oldalra az időközben szintén földre ugrott Gaspard kardja elől, s szinte ugyanazzal a lendülettel döfött is. A szúrás ugyan elcsúszott, ahelyett, hogy felnyársalta volna ellenségét, csupán megvágta az oldalát, de a seb így is mély volt. Ezúttal Gaspard tántorodott meg; olyan szerencsétlenül, hogy estében egy jókora kőbe ütötte a fejét.

Flavio zihálva állt meg eszméletlen ellensége felett. Csak egyetlen szúrás, és vége… voltaképpen már most is vége; ilyen sebekkel úgysem tudna sokáig harcolni.

Mielőtt azonban dönthetett volna, észrevette, hogy Guillaume és az egyik zsoldosa ugyancsak szorongatott helyzetbe került három katona között; és az ő segítségükre sietett. Gaspard dolga ráér.

- Épp jókor – jegyezte meg a fegyvernök, aki – miután Flavio megszabadította második ellenfelétől – pillanatokon belül végzett az elsővel.

Akkorra már Gaspard többi katonája is ráeszmélt, hogy vezérük elesett; s egymás után dobták el a fegyvert.

- Levertük őket, uram – jelentette teljesen szükségtelenül a zsoldosvezér. Flavio kimerülten bólintott.

- Köszönöm. Mihelyt végre hazaérünk, a tiszttartómtól megkapjátok a zsoldot az elmúlt hónapokért és ezért a mostani harcért is. És... erősen alkonyodik már. Ha gondoljátok, maradjatok a várban még ma éjjelre.

Kezet nyújtott, s a zsoldosvezér kissé meglepetten, de örömmel fogadta el.

Az egyik zsoldos akkor lépett melléjük, s kissé nyugtalanul köszörülte a torkát.

- Gaspard úr most éledezik, uram. Jókora sebeket kapott, de megmarad. Egyelőre.

- Nem sokáig – jegyezte meg a zsoldosvezér – Ha ez a király fülébe jut, nem fogja tűrni, hogy magánháborúba kezdett. Már ha… a fülébe jut.

- Oda fog jutni. Hiába lenne most egyszerűbb, ha ez itt belehalna a sebeibe; ha nem akarom, hogy utólag bárki is engem vádoljon ezért az egészért – mutatott körbe Flavio –, akkor Gaspardnak a Pók előtt kell felelnie.

A zsoldosvezér már nekifohászkodott a válasznak, de tekintete egyszerre lesiklott Flavióról, és jóval a háta mögé vándorolt.

A domboldalon, a vár felől, egy fiatal nő rohant lefelé, öltözékét megtépte a bozót, kibomlott fekete haját összekuszálta a szél.

Flavio még soha életében nem látta ilyen szépnek.

Ő is elébe futott. Félúton találkoztak, s a férfi olyan hévvel kapta karjába Yvettát, mintha először és utoljára tenné az életben. És csak forogtak körbe, az összehajló kopár ágak boltozatában, egymásba hulló félszavakat kiáltva-susogva, míg el nem szédültek a magasban megperdülő ég alatt.

- Gyönyörű vagy!

Yvetta érezte, amint a por és a horzsolások alatt tűzbe borul az arca.

- Úgy rohantam, hogy többször is elestem… borzalmasan festhetek. Csupa kosz vagyok.

- Legalább összeillünk – mosolygott rá Flavio, és hüvelykujjával finoman végigsimított a nő arcán – De ha megengeded, én boldogan megszabadítalak tőle.

- Mitől? – harapott évődve az ajkába – Csak a portól, vagy valami… egyébtől is?

- Amitől csak akarod – ígérte Flavio, olyan közel hajolva, hogy lehelete végigperzselte a nő arcát. És szenvedélyes örömmel folytatta is volna, amit elkezdett, mit sem törődve vele, hányan figyelik érdeklődve őket, ha a távolból hirtelen patadobaj nem hangzott volna fel.

Riadtan rebbentek szét, csupán kezük maradt összefonva, miként a legősibb ígéret, és aggodalmasan figyelték az erőd felől kanyargó ösvényt, ahonnan porfelhő közelgett. Pár percnyi feszült várakozás után már a porfelleg felett kavargó lobogót is tisztán ki lehetett venni.

- Álljunk hadrendbe, uram? – kérdezte a zsoldosvezér, de Flavio leintette.

- Felesleges. Ismerem, és igaz ugyan, hogy elég sok mindenre képesnek tartom, de bizonyosan nem támadna rám és az enyéimre.

Csendben várták be a lovascsapatot.

- Légy üdvözölve, fivérem – köszöntötte nem minden él nélkül daliás, de meglehetősen pökhendi arckifejezésű bátyját – Örömmel látom, hogy ideértél.

- Csakhogy túl későn, ha jól mérem fel a helyzetet – pillantott körbe a holtakon és az időközben megkötözött foglyokon.

- Helyes meglátás – szúrta közbe epésen Yvetta – Felőled már rég’ megtépett ruhával feküdhetnék Gaspard alatt, a kényszerű esküvőre várva, köznevetség tárgyaként! Flavio vára és birtokai meg jó eséllyel lángokban állnának.

A testvérek mintha meg sem hallották volna.

- Vagy talán nagyon is jókor érkeztél, már a te szempontodból nézve – jegyezte meg Flavio, Yvettáéhez hasonló „szívélyességgel” – Meglehet, pont így tervezted.

- Szándékos késlekedéssel vádolsz?!

- Én nem vádolok; én csak gondolkodom, Sébastian. Az időről, a véletlen egybeesésekről… kedvelt filozófiai témák, nemdebár? Igaz is, ha már az időzítésnél tartunk… csoda, hogy egyáltalán elért Yvetta levele. Ha jól számolom, Nancy után szinte rögtön vissza kellett indulnod az udvarba, hogy nagyjából időben megkaphasd.

- Te csak ne számolgass! – csattant fel sértett méltósággal Sébastian – Lehet, hogy te fejvesztve rohantál volna helyemben a hívó szóra, de emlékezetedbe idézném, hogy fontos tisztem van az udvarban. Nem engedhetem meg magamnak, hogy rögvest ugorjak, hacsak nem akarok kicsöppenni az uralkodói kegyből. És ugyanezért nem várhattam be azt sem Nancy után, hogy felépülsz-e egyáltalán. Bár, amint látom, ez az én pesztrálásom nélkül is megtörtént, és nincs neked most már semmi bajod. És én ennek szívből örülök, még ha te soha az életben sem fogod nekem ezt elhinni.

Öccse vállat vont. Talán igazat mondott Sébastian, de neki most fontosabb gondjai voltak. Azt is feleslegesnek látta elmagyarázni: nem ő volt életveszélyben a nancy-i ispotályban.

- Mindenesetre szívélyesen köszönöm az… igyekezetedet – gunyoros mosolya hirtelen kiszélesedett, ahogy körbemutatott a két fegyveres csapaton – De nem gondolod, drága fivérem, hogy miután szóváltásunkkal mindkettőnk katonáinak fejedelmi mulatságot szolgáltattunk, akár a várban is folytathatnánk a beszélgetést?

Valóban; amikor fivére gyors pillantást vetett embereire, némelyik szája sarkában még ott bujkált a derű. Ingerülten harapott az ajkába.

- Inkább nem. Úgysincs már sok mondandóm. Még csak annyi, hogy Gaspardot magammal viszem. Nagyon úgy fest, hogy ugyancsak érdekli a királyt, és nemcsak a ti kettőtök viszálya miatt. Magammal viszem fogolyként, hadd ítélkezzenek felette mindenért.

Flavio kelletlenül bólintott. Nem szívesen fogadott volna el segítséget bátyjától, de most mégis ez tűnt a legjobb megoldásnak.

- Azért megpihenhettek a váramban, mielőtt ismét útra kelnétek.

- Jobban érzem magam az udvarban. Ahonnan hiába jöttem el, ezt ne feledd. Gaspard foglyul ejtése talán jóváteszi tévedésemet; amennyiben persze valóban bűnösnek találják.

- Jellemző rád, hogy vérdíjért tartod a markod.

Sébastian horkantva nevetett fel.

- Egypár olcsó aranynál sokkal nagyobb tétekben játszunk az udvarnál, mon frére.

Flavio elkapta a zsoldosvezér viszolygó pillantását, de nem tudta kárhoztatni érte. A zsoldos és az ő fivére „hivatása” nem is különbözött olyan sokban – az egyiken mégis keresztülnéztek, mihelyt nem volt rá szükség, míg a másik előtt százak hajlongtak.

- Tégy, amit akarsz – vont vállat kedveszegetten – Csak annyit kérek: ha mégis ártatlannak mondanák ki ezt a férget, érd el, hogy legalább megvívhassak vele. Anélkül, hogy utána felelnem kelljen érte.

- Kár volt azt hinnem, hogy végre megjött az eszed – vetette oda epésen bátyja, és intett embereinek.

Azok felrángatták az egyik lóra a megkötözött és átkozódó Gaspardot, és a maroknyi csapat ismét megindult visszafelé. A lassan megeredő hóesésben olyan büszkén lobogtak a zászlók, mintha döntő csatában diadalmaskodtak volna.