Negyedik rész

Nancy, 1477. január 21.

A jeges szél felkavarta a tábori tüzek parazsát; az aranyvörös szikrák pár pillanatig ott örvénylettek a lángnyelvek közt, majd szárnyaszegetten hullottak vissza a mind vastagabb hamuba. Flavio megbűvölten révedt a boszorkánytáncba.

„Ilyen volna a tüzes szélvihar, amelyre messere Dante ítélte a szerelem bűnöseit? Ez volna a mi sorsunk is Yvettával? Nem vagyunk házasságtörők, de… Nem számít. Bármit megadnék, hogy ismét együtt lehessünk… és soha többé ne kelljen elhagynom.”

Kisimította térdén a pergament, és megmártotta tollát a két kő közé szorított kalamárisban.

„… tűzviharban is vacogva állok, űzött bolyongás éji nyugovásom, tört fénnyel ragyognak a világ kincsei, mióta nem látom: te is örülsz neki. Ahogy széthasad hullámokon a fény, úgy temeti be régi boldogságomat a rettegés, egymást hajszoló félelmem és reményem két oldala csupán egyazon szívverésnek… És mégis köszönöm az örök, megújuló csodát: hogy veled élhettem meg fényes regék sorát.”

„Bár, hogy megélhetünk-e még újabbakat, azt én is nagyon szeretném tudni”- sóhajtott fel Flavio, s a szélbe tartotta száradni a frissen írt sorokat. A gondolatok ritmusa megnyugvást hozott; míg a pergamen szomjasan itta magába a tintát, a férfi álmodozva képzelte maga elé Yvettát, aki majd éppilyen lázas mohósággal olvassa majd az ő sorait.

Feltéve persze, ha talál hozzá megbízható hírvivőt. Vagy egyáltalán akármilyet.

Most, hogy kiszakadt kavargó gondolatai közül, hirtelen úgy érezte: megsűrűsödtek a neszek a messzi sötétségben. Eddig csupán a toll sercegésére figyelt, most azonban a távoli fák lombja felől éji madarak nagy szárnya hussant, és a sűrű, bár kopár bozótból apró lábak motoszkálása hallatszott.

Az éjszaka megszokott hangjaiba azonban fenyegetés kúszott. Alaktalan, de egyértelműen baljós akarat lüktetett valahol a közelben, túl a téli természet hangjain… és túl a csatára váró táborén is.

Flavio gondosan összetekerte a pergament, és visszarejtette nyeregtáskájába. Megborzongott; az a homályos félelem mind mélyebbre fészkelte magát a csontjaiba.

„Talán csak a holnap rettent” – próbálta elűzni a rémképeket – „Egyáltalán, mit keresek én itt? Hogy’ merészelt ideparancsolni a bátyám, miközben ő… eh, mindegy. Most már itt van ő is, de az is csak az én bajomat szaporítja… eszemben sem volt az ő zászlaja alatt hadba vonulni!”

A kopár ágak közül most erősebben hangzott a neszezés, és a holdfény mintha ezüstösen villant volna… pedig képtelenség. Az őrszemek nem arrafelé járnak, a katonák már alszanak, vagy legalábbis azon igyekeznek, és ugyan miféle botor útonálló lenne, aki épp egy sereg közelében kísértené meg a szerencséjét?

Szorosabban csavarta maga köré köpenyét, s gyors, nesztelen léptekkel megindult a bozótos irányába.

Apró moccanás a szeme sarkában, egy gyors mozdulattól felkavarodó köpeny örvénylése. A gyakorlott fegyverforgató ösztönös gyorsaságával perdült meg; és egy kivont pengével találta szembe magát. Alig maradt ideje, hogy saját fegyverével félreüsse a kardot.

Gondosan maga elé tartva a rapírt hátraugrott, s odakiáltott a támadójának.

- Dezertálni akarsz?! Felőlem mehetsz, nem tartalak vissza! Nem miattad jöttem ide!

Az kurtán felnevetett, és magasra emelt fegyverrel vetődött oldalra; kis híja, hogy fel nem hasította Flavio oldalát.

- Pontosan azt fogom tenni! De csak, miután elvégeztem a feladatomat!

Flavio akkor ébredt rá, hogy bizony minden balsejtelme igazat súgott. Támadója orgyilkos volt, és pont az ő megölésével bízták meg.

- Ki bérelt fel?!

A bravo könnyedén elhátrált szúrása elől, és ismét felkacagott.

- Ha valóban olyan szellemes, művelt, tehetséges nagyúr volnál, amilyennek mondanak, magadtól is rájönnél! De hiába, a hír mindig téved…

Flavio átkozódva rontott rá. Persze, hogy sejtette magától is… de tudnia kellett. A bérgyilkos ráadásul ragyogó vívó volt; ezt neki is kénytelen-kelletlen el kellett ismernie; de túl hevesen támadott; túlságosan lefoglalta, hogy mihamarabb végezzen áldozatával, hogysem figyelhetett volna ellenfele mozdulataira.

Flavio körül megszűnt a világ, csak a fülében doboló vér lüktetése létezett, és az éjszaka sötétségét hasogató kardok villámlása. És valahol mélyen a homályosan kavargó tudat, hogy így nem lehet vége. Hogy Yvettával még csak most kezdődne az élet, és a nőnek szüksége van rá… és meglehet, szüksége lesz még annak a holdkóros Guillaume-nek is, még ha a világért nem ismerné is be a bolond fiú.

Egy hirtelen mozdulattal oldalról vágott a kardra, mely széles ívben repült ki a bravo kezéből, és rezegve állt meg a földben a kopár ágak közt.

Szinte egyazon lendülettel döntötte földre a bérgyilkost, s tőrét a torkának szorítva kezdte vallatni.

- Ki… bérelt… fel?! – zihálta.

- Egy nagyúr – kezdte amaz megtört, félelemtől reszkető hangon; talán gyors véget remélt híreiért cserébe… a mohón figyelő Flavio épp csak a szeme sarkából látta a fagyott földön megvillanó kés élét a bravo ujjai közt. Az orgyilkos káromkodva vette tudomásul, hogy nem vált be alattomos terve, s elkeseredetten döfött volna; a fegyver azonban épp csak súrolta ellenfelét, míg Flavio tőre mélyen átmetszette a karjában futó ereket.

Ezúttal valóban rémült üvöltéssel rogyott ismét a földre.

- Ki volt az?! – rázta meg Flavio.

- Egy nagyúr… a neve…

Éles fájdalom rántotta görcsbe a bravo testét, elfojtva a szavát. Mire a rángatózás elmúlt, a lélek is elszállt belőle.

A sötétbíbor cseppek súlyosan, reménytelenül hullottak alá a bemocskolt pengéről. Flavio dermedten figyelte monoton pergésüket, míg végül ki nem csúszott a markolat átnedvesedett ujjai közül.

***

Vad robajlás rázta meg a csatamezőt. Sokszorosan visszhangozta a föld, mintha bizony megelégelte volna a rajta dúló öldöklést, és elhatározná: most végre leveti magáról békétlenkedő fiait. A burgund sortűz azonban alig pusztított az ellenséges sorokban – nyomán két katona hullott földre. A csaknem sértetlen svájci-lotharingiai sereg mindinkább visszaszorították a Merész embereit, míg végül a burgund had szárnyai összeroppantak.

A megrettent sereg menthetetlenül felbomlott, hiába is próbálta a herceg még utoljára összerendezni a sorokat. A menekülő, szétzilált szárny őt és kíséretét is magával ragadta...

- Nézd! Ott! – kiáltotta izgatottan Flavio fülébe fivére, aki végül mégis rászánta magát a hadba vonulásra. Igaz, vagy jó egy évvel később, mint ahogy öccsének kellett tennie.

Flavio kimerülten pillantott a mutatott irányba; már nem vágyott másra, csak mihamarabb búcsút mondani az öldöklő küzdelemnek. A legkevésbé sem értette, hogy mi lelkesíthette fel ennyire fivérét; de nem is érdekelte.

Aztán egyszerre ráébredt.

A menekülő maroknyi burgund… Merész Károly és kísérete!

És a távolság sebesen olvadt köztük s az üldöző svájciak közt; nem sokon múlt már, hogy bekerítsék őket.

Ha Flavión múlott volna, ő bizony a maga részéről igyekezett volna hátramaradni, a vérszomjas forgatag azonban őt is magával ragadta; egyenesen az újabb harc közepébe.

Az utolsó, amire emlékezett, a szeme előtt végigcikázó ezüstös villanás volt… és a karját csontig átjáró fájdalom.

Amikor feleszmélt – percek, talán órák múltán? – a csata hullámai már a messziségben kavarogtak… vagy talán el is ültek egészen. A síkra boruló csendből ítélve akár véget is érhetett az öldöklés.

Nehézkesen ép könyökére emelkedve ismerős arc után kutatva nézett körbe… vagy bárki után, aki hajlandó megmutatni, hol találhatna enyhülést a baljában szétfolyó égető kínra. A haláltól és vértől bűzlő csatatéren azonban csak élettelen testek hevertek… és fenn, a magasban nagy, fekete madarak kezdték írni lassú köreiket.

Mégsem! Az egyik holttest – vagy talán csak súlyos sebesült – mellett egy fiatal, fegyvernökforma fiú kuporgott, és keservesen zokogott. Címeres tunikájából ítélve burgund lehetett… sőt, a herceg címerét hímezték öltözékére; ismerte fel Flavio dermedten. Akkor hát…

Mielőtt azonban testet ölthetett volna a gyanú, egy másik fiatalemberre figyelt fel. A fiú szintén burgund címert viselt, bár nem a hercegét; s ahogy közelebb ért, már tudta: nem tévedett.

Az újonnan érkezett fegyvernök Guillaume volt.

A fiú pillantása előbb a holttestre, majd bajtárséra villant… majd ismét a holttestre, és belőle is feltört a zokogás.

- Az nem lehet! – hallotta a magas fűben rejtőző Flavio, még mindig nem tudván eldönteni: felfedje-e magát – Merész Károly nem halhatott meg! Hiába terjedt a hír, hiába… nem! Nem lehet! Ő nem!

Megkönnyebbülés.

A felismerés, hogy akkor hát vége a háborúnak, vagy legalábbis hamarosan vége lesz, pár pillanatra minden szánalmat elmosott Flavio szívében. Mintha még a sebe is kevésbé sajgott volna, futott át a fején, ahogy erejevesztetten ismét elnyúlt a földön.

Talán ott is maradt volna, míg a fiúk gyászukból ocsúdva visszatalálnak életben maradt övéikhez; csakhogy a másik irányból rohanó lépteket, s durva, egymást biztató tréfálkozást hallott… émelyítően idegen akkordként az elhagyott csatatéren.

Fosztogatók voltak. Flavio sosem tudta meg: közönséges martalócként kutattak mocskos zsákmányuk után a holtak közt, vagy talán tudatosan a herceget keresték. De a két, összetörten térdeplő fegyvernök magára vonta egyikük figyelmét.

- Gyertek! – intett hátra társának – Úgy látom, az a kettő ott gazdag zsákmányt őrizhet!

A durva röhögéssel közeledőket látva Guillaume felháborodottan ugrott talpra, kivont kardjával védelmezve egykori bálványa – már így is kegyetlenül összeszabdalt – holttestét; s társa követte példáját.

Vesztére. Az egyik fosztogató szinte ugyanabban a pillanatban keresztüldöfte.

Flavio akkorra ért oda, s a meglepetés erejét kihasználva csuklóból levágta a jobb kezét; Guillaumre hagyva, hogy végezzen a magatehetetlenné vált támadóval.

A másik gazemberrel sem tartott sokkal tovább a harc; jól gondolta: az efféle hiénák mit sem konyítanak a tisztességes küzdelemhez. Mégis, mikor ez a fosztogató is felhasított mellkassal rogyott össze, azért Flavio is megérezte a keserves nap és saját, korábbi sebe kimerültségét. Mély sóhajjal törülte le homlokáról a verítéket; világos bőrkesztyűjén véres foltok maradtak az érintés nyomán. Mindene égett és zsibbadt; éppúgy lehetett volna a saját vére is, mint a martalócoké. Mindenesetre ujjai nem tapintottak sebet.

Abban a pillanatban vad üvöltés harsant a háta mögött.

Amikor megrettenve megperdült, a jobbjától megfosztott martalóc és Guillaume vad dulakodásban zuhantak a földre… A karok és lábak vad kavargásában kés és tőr pengéje villant; s mielőtt akár csak megkísérelhette volna, hogy a fiú segítségére siessen, mindketten sebesülten terültek el.

A fosztogatót jóformán keresztüldöfte a fegyvernök tőre; a toledói penge, amelyet egykor még ő adott neki, markolatig merült a férfi testébe.

Azonban Guillaume is fájdalomtól összegörnyedve kuporgott a földön, és oldalára szorított ujjai közül sűrű, ragacsos szagú patakban csorgott a vér.

Elködösülő tekintettel meredt Flavióra; csak akkor ismerte fel, ki is sietett a segedelmére.

- Flavio uram… mit keres itt?

Mintha ez a pár szó a maradék erejét is kivette volna, feje a mellkasára csuklott, és elhanyatlott a földön. A mélyről támadó sötétség minden érzékét beborította, s már nem hallhatta ura válaszát.

- Most először tudtam, miért fogtam fegyvert.

***

A csaknem csonkig égett gyertya kormozó lángja több árnyat vetett, mint fényt; a keskeny, sötét foltok baljósan nyújtóztak szerte az alacsony gerendákon az ispotály szalmazsákjai felett. A nyomasztó csendbe időről időre beletépett egy-egy súlyos sebesült jajgatása vagy éppen lidérces álmukból felrettenők kiáltása… és óránként az ápoló szerzetestestvér sarujának csattogása, amikor végigment odakünn a folyosón.

Az egyik sarokban magatehetetlen fiatal fiú hevert, oldalán sötétvörösre alvadt vérrel mocskolt kötés; csak mellkasának gyenge mozgása árulta el: még él. Mellette egy szintén megviselt, bár csak könnyebben sebesült férfi térdelt; öltözékét ugyan megszaggatta a csata heve, de csupán a bal karjára kapott egy mély vágást. „Csak a hege marad meg; mihelyt beforr, ugyanúgy használhatja majd, mint annak előtte”, biztatta az idős szerzetes, amikor bekötözte. És, bizonyára azzal a szándékkal, hogy felvidítsa, kedélyesnek szánt hangon fűzte hozzá: „Legalább lesz mivel büszkélkednie a menyasszonya előtt… nincs még? Legalább könnyebben talál majd!”

Flavio szomorúan mosolygott. Hiszen ő már megtalálta; neki nem kell más, csak az az egyetlen. És Yvetta tudja jól, mennyire nem való ő csatatérre.

Aggódó pillantása a nehéz álomban fekvő fiúra esett. Léghuzam vágott át a szobán, és a megrebbenő gyertyalángtól őrült táncba kezdtek az árnyak. Az egyik épp az alvó arcára hullt… a fiú felnyögött, és meg-megrebbenve kinyílt a szeme.

Bizonytalan tekintettel nézett a férfira; Flavio egy fagyos pillanatig azt hitte: nem ismeri meg.

- Flavio uram?

Megkönnyebbülésében lehajtotta a fejét.

- Én vagyok. Hogy vagy?

Most már tisztább volt a pillantása, bár a szenvedés letagadhatatlanul látszott rajta.

- Úgy érzem, rögvest lángra lobbanok, és mindenem fáj.

- Nemsokára itt lesz a gyógyító testvér – szorította meg bátorítóan egykori fegyvernöke a kezét –; ha ismét megkezdi a körútját, idehívom.

- Ne… úgyse tud mit tenni. Csak hadd pihenjek… mintha… mintha valami főzetet itattak volna velem, amikor idehoztak… nem… nem emlékszem, de…

- Itt van – tartotta Flavio az ajkához a fakupát –, igyál. Ettől kevésbé fog fájni. Van még belőle egypár korty. Emlékszel még… bármire?

- A csata – nyögött fel a fiú – Elvesztettük. És a Merész…

Beesett arca megvonaglott, bár éppúgy okozhatta a fájdalom, mint a vereség keserűsége.

- Meghalt – fejezte be Flavio, hogy megkönnyítse a dolgát – Tudom. A holttestét akartad védeni, amikor rád is rádtámadtak.

- Bolondnak tart, igaz?

- Hát persze. De szeretném emlékezetedbe idézni, hogy van olyan ország a messzi napkeleten, ahol tisztelettel hajtanak fejet a tébolyodottak előtt, mert kiválasztottaknak vélik őket. Igen, Guillaume, átkozott egy őrültség volt, de… büszke vagyok rád érte.

Halk szipogás hallatszott a fiú felől, de a megsűrűsödött homályban már lehetett kivenni az arckifejezését. Mindenesetre a hangja elég kásás volt, amikor végre mégis megszólalt.

- Hogy van a karja, uram?

- Megmarad. Ahogy te is meg fogsz; csak az Istenért, ne add fel! És ne gondolj most a csatára. Semmire, csak pihenj. Itt maradok veled.

Azt egyelőre nem tartotta szükségesnek elmondani, hogy amikor betámogatta az ispotályba a félholt Guillaume-t, a saját katonájának vallotta. Majd ha felépül, gondolta, tehet ismét, amit akar… de a magatehetetlen fiút képtelen volt kiszolgáltatni a győztesek esetleges bosszújának.

- Ez a csend… ebben akkor is gondolkodik az ember, ha nem akar. Márpedig én nem akarok… Kérem… emlékszik még, uram, az ígéretére?

Flavio felnevetett, de olyan kurtán, hogy méltatlankodó horkantásnak is beillett volna, s ültében a falnak vetette a hátát.

- Szerinted pont ez a legjobb alkalom?

- Lehet, hogy nem lesz másik. És egyébként is – próbálkozott meg a fiú egy halvány mosollyal, de csak grimasz lett belőle –, az ígérete úgy szólt, hogy ha legközelebb találkozunk. Arról nem beszélt, hogy milyen állapotban kell hozzá lennem.

- Őszintén bánom a feledékenységemet. Legyen, elmondom… de figyelmeztetlek: nem egy szép történet. És hát… én sem szerepelek benne túl előnyösen.

- Nem baj. Nem adom tovább senkinek. Becsületemre.

Flavio megadóan bólintott. Egyszer valóban el akarta mondani ezt Guillaume-nek; de merőben más körülményeket képzelt el hozzá. Mindenekelőtt egy kupát, jófajta borral színig töltve; tiszta fővel nagyon nem szívesen emlékezett vissza arra az éjszakára.