Első fejezet

A karcsú, harmincegynéhány éves férfi könnyedén leszökkent a nyeregből, és csaknem gyermeki áhítattal csodálta a láthatárt. Az acélszürke felhők hatalmas tömegben tornyosultak egymásra a messziségben, mint egy legendás katedrális boltozata, elfogva a lenyugvó nap sugarait. Csupán néhol játszott enyhe ezüstben, ahol mégis áttetszett rajta a fény.

Ahogy azonban tekintete a terebélyes tölgy alatt álló párosra esett, egyszerre lehervadt arcáról a mosoly. Az utolsó, amire most vágyott, az a vendégjárás volt; főleg, hogy a hívatlanul érkezett idősebbik urat egyáltalán nem kedvelte.

Fegyvertársak voltak 1465-ben. Az volt az ő első háborúja; bátyja zászlaja alatt harcoltak mindketten, és eleinte elvakult lelkesedéssel nézett fel az idősebb lovagra. Ahogy azonban telt az idő, s ő ráébredt, hogy Jehan milyen örömét leli a kegyetlenkedésben, és nem is pusztán a csatatéren, hanem végig a meghódított földeken, a naiv tisztelet gyorsan megvetésnek adta át a helyét. Az sem tartott sokáig, hogy bajtársa alakoskodó természetére fény derüljön.

Jehan mellett egy tizennégyéves-forma fiú álldogált unott képpel. Nem, javította ki rögvest magát, nem unott… csak lélektelen. Mintha egy maszkot kényszerített volna magára, de ahogy jobban megnézte, észrevette a fiú szemében remegő félelmet… és a vad, már-már gyűlöletté hatalmasodó haragot.

- Üdvözöllek, Flavio – bólintott feléje a hívatlan vendég – Bocsáss meg, amiért megzavarlak, de a segítségedre volna szükségem.

„Sejtettem, hogy nem rokonszenvből kerestél fel” – sóhajtotta magában Flavio, de azért tőle telhetően szívélyesen viszonozta a köszöntést.

- Isten hozott. De miért álldogálnánk idekinn? Gyertek be, szívesen látlak.

- Sietős az utam – hárította el amaz feszengve – Az unokaöcsém miatt vagyok itt – intett a komor fiú felé – Alig másfél hete, hogy meghalt a testvérem, az ő apja, requisceat in pace…

- Fogadd részvétemet – nyújtott kezet tisztességtudóan Flavio, majd a fiúra pillantott – És te is, Guillaume – fűzte hozzá, ezúttal valóban őszinte együttérzéssel.

Guillaume kurtán biccentett. Részéről ezzel el is intézte volna a köszönetnyilvánítást, s csak, miután nagybátyja durván oldalba bökte, préselt ki magából egy hűvös „köszönöm”-öt.

- No, hát, igen – krákogott Jehan, aki egyébként nem úgy festett, mint akit nagyon letört volna a gyász – Ki hitte volna, hogy épp egy kórság győzi le… de így történt. Utolérte a vihar egy vadászaton, meghűtötte magát, és… – tehetetlenül széttárta a kezét – Megtörtént. A fiúnak anyja sincs, senkije már, csak én, de én nem fogadhatom be, nagy a családom, meg a kíséretem is nagyobb, mint kellene… őt már nem vehetem magamhoz. Az apja utolsó kívánsága, parancsa; végakarata, ha úgy tetszik, az volt, hogy… khm… a bátyádhoz ajánljam be. Merthogy állítólag becsülte… mármint a bátyád őt, ismerték egymást jól, de…

- Ne fáraszd magad. Az én drága fivérem bizonyára úgy vélte, bármilyen jó „barátságban” is voltak és főképpen bármit is tett érte a testvéred, részéről felesleges áldozat volna fegyvernökévé tenni egy jóformán nincstelen árvát. Mert az az egy szem falu semmi az ő szemében… ahogyan a tisztesség is. Ha azon a régi vadászaton a testvéred nem siet a segítségére, most nem páváskodhatna Lajos udvarában, legfeljebb a kukacok közt a föld alatt. De az én drága fivérem inkább befolyásosnak vélt urak csemetéit gyűjti maga köré… Így történt?

Jehan kényszeredetten bólintott.

- Sajnálom. Én minden megpróbáltam, de… és ezért kerestelek fel téged. Mert…

- Ha az egyik fivér nem vált be, hátha majd a másik?

Most már leplezetlenül gunyoros él pendült a hangjában.

- Reméltem – ismerte be Jehan – Tudom, nemrég ütötted lovaggá korábbi fegyverhordozódat, és el is ment, saját útját járni. Nekem meg nincs hová vinnem a fiút…

Ezúttal félreismerhetetlen gyűlölet villant Guillaume szemében.

- Dehogynem; a burgund rokonság – kezdte volna, de nagybátyja ismét oldalba taszította.

- Azt most azonnal felejtsd el, fiacskám! – dörrent rá – Anyád a házasságával mindenestül hátrahagyta Burgundiát, te pedig Lajost szolgálod, ahogyan az apád is tette, és mi mindannyian!

A fiú engedelmesen elhallgatott, de fogai dacosan martak az ajkába. Flavio elgondolkodó pillantást vetett rá: a konokul lesütött szem, az arcán és kezén sötétlő mély horzsolások és véraláfutások most egyszerre baljós értelmet nyertek.

- Tehát fogadjam fegyvernökömmé? Akarod, Guillaume?

- Ahogy parancsolja, uram – felelte a fiú színtelen hangon.

Flavio elnyomott egy keserű grimaszt. „Nyilvánvaló, hogy nem akarja… a burgundiakhoz húz a szíve, gondolom… de nem utasíthatom el. Az sem volna jó neki… még ha sajnálom is, nem engedhetem el. Mellesleg valóban jól jönne egy fegyvernök.”

- Akkor hát – Jehan csak nem bírt magával – Megteszed?

- Meg – vetette oda mogorván, mire a fiú arca megrándult. Olyasféle tehetetlen irtózat suhant át rajta, mintha méregpoharat kellene kiürítenie.

- Guillaume akár rögvest itt is maradhat, ha már ennyire nincs hová mennie – jegyezte meg maró éllel –, de vendégek fogadására igazán nem készültem, meg hát te úgyis sietsz, nemdebár? Nincs még olyan későn. Fertályórán belül eléred a legközelebbi fogadót, ha szerencséd van – pillantott fel a mind alacsonyabbra kúszó, nehéz fellegekre –, elébb, mint a vihar.

És az elképedt Jehant minden további búcsú nélkül otthagyva az udvarház felé vette lépteit, a melléje szegődött Guillaume társaságában. A fiú arca ugyan továbbra is rezzenéstelen volt, barna szempárjában azonban mintha a derű halovány szikrája lobbant volna… de ki is hunyt, mielőtt még Flavio megbizonyosodhatott volna felőle: nem csak képzelődött.

***

Egy hónappal később

Hűvös volt a hajnal a vadászkastély kápolnájában, de a megnyúlt lánggal lobogó gyertyák előtt térdeplő fegyvernök mit sem érzett a csípős levegőből. Reszketett, de sokkal inkább a felindulástól, mintsem a hidegtől, míg zaklatott pillantását a feszületre emelte.

Azonban az egyébként is félhomályos templomban ilyen korai órán szinte sötétség uralkodott, a gyertyák halovány fényköre csupán alig pár arasznyira terjedt. A Megváltó arca odafenn a magasban néma sötétségbe burkolózott.

- Bocsásd meg, hogy gyűlölöm… igen, nem mondhatok mást, de képtelen vagyok megbocsátani a nagybátyámnak; ha annyira érdekli, mi lesz velem, legalább ő fogadott volna szolgálatába, de nem, átad egy ismeretlen nemesúrnak, aki csak azért fontos, mert a bátyja az udvarban él! Mit sem számítok neki, de akkor miért nem hagyta, hogy Burgundiába menjek?! Hűségesnek lenni… mit jelent ez az én esetemben, mit vársz tőlem, Uram? Félig francia, félig burgund; akárhová állok, valakit mindenképpen elárulok! De én szívvel-lélekkel a Merész mellett állnék, nekem ő a minden, anyám eszményképe, sok legenda hőse!

A pokolba is, miért nem engedik, hogy én válasszam meg: kinek ajánlom fel a kardomat?! Bocsáss meg… mea culpa. Nem akartam megcsúfolni szent házadat. De könyörgöm, segíts, segíts, vezérelj valamiképpen hozzá, mert itt nem bírom ki sokáig! Elismerem, Flavio nem rossz ember és kiváló kardforgató… Még azt sem mondhatom, hogy féltené az irháját, nemrégiben is, amilyen vakmerően szállt harcba, már-már azt hittem, hogy lepedőben kell hazavinni, amikor Gaspard-dal párbajozott… Aztán mégis ő győzött, és Gaspard úr maradt összeszabdalt zekében, megalázva a bajvívótéren. És most is, úgy néznek egymásra ezen a vadászaton, hogy minden percben azt várom, melyik ránt elébb kardot! Biztosan nem gyáva; de mindenki azt beszéli titkon, hogy közeleg a háború Burgundiával, és én nem tudom elképzelni, hogy ő valaha is hadba vonulna, hacsak nem volna más választása. Nem akarok a sutban üldögélni, míg mások éppen a históriát írják!

Messze, a kápolna sarkában halk surranással remegnek meg az árnyak. Apró mocorgás, talán csak a beszökő szél suhogtatta a könnyű szöveteket… de a neszezést éppúgy okozhatta egy másik hívő is, aki épp ezen a korai órán érzett kedvet ájtatosságot végezni. Vagy talán egyéb feladatok szólították a kápolnába, mások követésére.

Guillaume egy pillanatra megdermedve fülelt a motoszkálás irányába, de az éppolyan gyorsan halt el, ahogyan az imént támadt. Talán valóban csak a szél, nyugtatta magát a fegyvernök, s hamarosan már ismét éppolyan elmélyülten fohászkodott, ahogyan az imént.

- … Bár az se volna jó, ha hadba vinne. Én nem tudok, én képtelen vagyok és nem is akarok a Merész ellen fegyvert fogni! Istenem, Uram, hogy’ jutok ki ebből az útvesztőből?! Miért… miért akarod, hogy ezt kelljen elszenvednem? Miért kellett olyanoknak hűséget fogadnom, akiket nem tudok tisztelni? Miért… Olyan boldoggá tenne, ha Gaspard úr a szolgálatában fogadna. Kész csoda, hogy burgund létére itt van ezen a hosszúra nyúlt vadászaton, de állítólag hatalmas rokonsága van, jutott belőlük francia földre is bőven. Tudom, tudom, furcsa egy ember; még az is meglehet, hogy Flavio okkal haragszik rá. Bár ugyan érdekelne, pontosan mi bajuk lehet egymással… Valóban igaz lehet, hogy amiatt a fiatal özvegyasszony miatt? De hát két józan ember csak nem fog egy nő miatt… Mindegy, nem számít. Most nem ez a fontos, csak az, hogy kérlek, könyörgöm, vezérelj engem hamarosan burgund földre! Ha ehhez e mellé a Gaspard mellé kell szegődnöm, megteszem, az sem érdekel, milyen ember, csak egyszer legyek burgund földön, csak ezt oldd meg, Uram, azután már én cselekszem…

Bocsáss meg. Tudom, azt kellene mondanom, legyen meg az akaratod… fiat voluntas tua… nem megy. Mondhatom, ha úgy kívánod, de nem tudom átérezni… bocsáss meg. Olyan nagy bűn, hogy szenvedélyesen, életre-halálra akarok szolgálni – csak éppen nem azt, akit mások szerint kellene?

***

Hosszúra nyúltak az alkonyi árnyak a vadászkastély szobájában, puha, kékesszürke köntösbe burkolva a bútorokat s az úri nemtörődömséggel szerteszórt sokféle holmit. Flavio ruganyos léptekkel szelte át a szobát, felkapta az asztalon álló korsót… és csalódott fintorral vette tudomásul, hogy az bizony üres.

Pedig ugyancsak kiszáradt a torka a féktelen hajszában, amely mellesleg eredménytelen volt: amikor utoljára látták az üldözött vadat, a szarvasbika épp egy megközelíthetetlen szirt tetejéről nézett le rájuk. Szabadon, büszkén – és sérthetetlenül. Flavio nem bánta. Sosem rajongott a vadászatért, olykor azonban mégis kivételt kellett tennie. Ez a mostani meghívás is ezen ritka alkalmak egyike volt.

- Guillaume! – kiáltott fegyvernöke után – Guillaume! – ismételte most már hangosabban, de minden foganat nélkül. A fiú nem kísérte el aznap, s az így kapott szabad órákban vélhetően saját útjait járta, melyekről még mindig nem tért vissza.

Flavio lemondó sóhajjal vetette magát az öblös karszékbe.

Az épp csak behajtott ajtó nyikorogva tárult szélesebbre, és beoldalgott rajta – nem a szégyenkező fegyvernök, hanem egy hatalmas termetű, meghatározhatatlan fajtájú barnásfekete kutya. Lelkes lihegéssel ügetett a férfihez, aki felderülve simogatta meg az állat fejét.

- Üdv, Caesar! Hát te meg merre kószáltál?

A vidám vakkantás jelentését ugyan lehetetlen volt kihámozni, de idő sem maradt rá: az ajtó ismét megnyikordult, és ezúttal már valóban Guillaume sietett be rajta, kezében egy méretes agyagkorsóval.

- Jó uram – hajtott fejet – Csak most mondták, hogy visszatért, és… - zavartan elhallgatott. Hiszen a vadásztársaság már legalább fertályórája megérkezett!

Flavio felvont szemöldökkel és némileg csúfondáros mosollyal nyugtázta a félresikerült mentegetőzést, de nem tett rá megjegyzést.

- Caesar nem nyugtalankodott, amíg távol jártam?

A kutya ugyanis amilyen termetes volt, legalább annyira félt az éles zajoktól; a vadászkürtök rivallása egyenesen az őrületbe tudta kergetni. Sajnos Flavio otthon sem hagyhatta; Caesar csak másfél éve vetődött az ő birtokára, addig bizonyára sok félelmet-fájdalmat kiállhatott kóborlásai során. A nemesúr öreg kopója nem sokkal azelőtt múlt ki, s mivel megsajnálta a csatakos vándort, a borbéllyal elláttatta a sebeit és befogadta. A kutya kezdetben – dacára meggondolatlanul adott nevének – mindentől és mindenkitől tartott; s bár idővel megszerette új otthonát, igazán megbízni csak Flavióban tudott. Amikor a fiatal nemesúr legutóbb pár napra magára hagyta, mindvégig őt kereste az udvarházban, s keservesen átvonította az éjszakákat… így Flaviónak nem volt szíve ismét egy teljes hétre hátrahagyni.

- Csendesen volt, csak amikor visszatért a vadásztársaság, nyugtalanította a kürtök hangja. Ó, és órákig ugatta Gaspard úr hiúzprémes köpenyét, melyet szellőzni vagy talán száradni akasztott az ablakba a tisztelt úr szolgája.

Flavio szeme derűsen villant.

- Okos kutya – paskolta meg Caesar hátát –, de azért kár, hogy nem tépted apró cafatokra azt a gúnyát.

- Ha megbocsátja… drága lett volna az a mulatság, uram.

- Bőven megért volna nekem egypár ezüstöt, akár aranyat is, hogy mérgesnek lássam azt a felfuvalkodott alakot! Így is bánom, hogy a legutóbbi párbajban csak a zekéjét hasítottam fel… legalább a egy kicsit megszabdalhattam volna az irháját is. Igaz is; semmi kedvem nincs holnap is keresztényi türelemmel hallgatni az aljas kis célozgatásait, leginkább azért, mert amíg itt vagyunk, nem áll módomban ismét párbajra hívni. Ezért, ha bárki kérdez, leszel szíves azt mondani, hogy meghűlés vagy gyomorrontás kínoz, és nem tudok holnap a díszes társaság sorait ékesíteni.

Guillaume meghökkent.

- Bocsásson meg, de… khm… és ha nem hiszik el?

- Miért érdekelne az engem? Egyébként meg felőlem azt is mondhatod, hogy semmi kedvem halálra unni magam a körükben.

A fegyvernök ajka megrándult, de még épp időben sikerült visszanyelnie a kikívánkozó megjegyzést. Azaz… majdnem időben.

- Ki vele.

- Mi… mit kíván, uram? – dadogta Guillaume megszeppenve – Én igazán semmit…

Flavio félrehajtott fejjel, talányos mosollyal szemlélte.

- Rendkívül beszédes az arcod – világosította fel – Csak, hogy tudd. Veszedelmes egy tulajdonság.

- Uram, én…

- Alig egy hónapja vagy nálam. Nem nagy idő; ahhoz nem, hogy valakit jól megismerhess; de ahhoz talán mégis elég volt, hogy megtudd: nem szokásom büntetni az őszinte szót.

„Amíg másokat sújt az a szó, bizonyosan nem” – gondolta bizalmatlanul a fegyvernök. Azonban nem állhatta sokáig ura átható tekintetét.

- Csak annyit gondoltam, hogy könnyű semmibe venni a világot, de csak ha megvan hozzá a kellő vagyon vagy rang – nyögte ki elvörösödve. Hiába, hazudni sose tudott… pedig most sokért nem adta volna, ha az igazság helyett valami hangzatos, de veszélytelen választ adhatott volna.

Legkevesebb egy pofont várt – Flavio ugyan még sosem ütötte meg, de hát ő maga sem beszélt soha ilyen nyersen vele –, azonban a nemesúr semmi hasonlót nem tett. Hanem keresztbe vetette a lábát, és hangosan, tiszta szívből felkacagott.

- Nem is rossz arány! Egy sajnálatosan beszédes arc, ugyanakkor bátor szív és őszinte nyelv… Fogadd elismerésem! Egyébként, csak az igazság kedvéért: nem a világot magát, csupán a véleményét. Az nem ugyanaz. Azonfelül pedig… ami engem illet, talán igazad van. De azért akad olyan is, aki rang és vagyon nélkül is ilyen – komolyodott el – Mint az én egykori fegyvermesterem. Lefogadom, hogy az öreg még a másvilágon is szálegyenes derékkal állt meg az Úr előtt, és még ott is büszkén vallotta: tett, amit tett; jót is, rosszat is egyaránt, de ha újrakezdhetné az életet, akkor is csak ugyanígy cselekedne mindannyiszor. És én őszintén remélem, hogy a javára döntöttek Odafenn. És nagyon úgy fest, hogy téged is hasonló fából faragtak… csak az Istenért, győzd már le a félénkségedet!

Guillaume nem tudta, mit mondhatna minderre; annál is inkább, mert meglepetten fedezte fel ura hangjában a meghatottságot. „Nyilván valóban kedvelhette az öreget” – gondolta.

- De a büszkeség bűn – vetette fel kissé ügyetlenül, mire Flavio egykedvűen vállat vont. Mintha mélyen megvetné az effajta leegyszerűsített meghatározásokat.

- Az alázat meg ugyancsak ritkán erény. Sokkal többször fakad gyávaságból vagy rosszabb esetben haszonlesésből… akkor már inkább legyen büszke az ember. Akkor legalább saját magát nem kell megvetnie. És még valami. Tudom, ki nem állhatod a gondolatot, hogy az én fegyvernökömnek kell lenned. De neked lesz könnyebb, ha nem küzdesz ellene.

Guillaume összerezzent; ezúttal valóban megrettent. Nagyon nem véletlennek tűnik, hogy ura épp most hozza fel ezt a kérdést… hallotta volna az ő reggeli imádságát?!

- Ezt honnan… Kihallgatott, uram? – szaladt ki a száján meggondolatlanul– Az imádságomat?

- Fohászhoz képest kissé túl gyakran fordult elő benne a szitkozódás és a harag, de ettől még akár az is lehetett, valóban. És nem. Nem szándékosan hallgattalak ki. Egyszerűen csak én voltam korábban ott a kápolnában, és végül úgy döntöttem, hogy nem zavarlak meg, s csak utánad távozom. És tölts nekem végre egy kupa bort, már vagy két fertályórája erre szomjazom. Éktelen forróság volt odakinn. Köszönöm. És, ha adhatok tanácsot: kifejezetten nem jó ötlet más nemesúrnak felajánlanod a szolgálataidat. Főleg nem annak, akinek véleményem szerint akarod.

A fiú dacosan szegte fel a fejét.

- Olykor van, hogy megéri szembeszállni mindennel.

- Kétségkívül – bólintott Flavio engedékenyen –, de az, hogy nem kedvelsz, ráadásul, ha jól értettem, különösebb ok nélkül, nem tartozik ezek közé. És a hűbérúrváltást már csak azért sem javaslom, mert a hűség a lovagi erények egyike. Az én fegyvernököm vagy, így, gondolom, nem kell magyaráznom, miért szegnéd meg ezzel az esküdet. Nem éppen a legjobb ajánlólevél.

Guillaume az ajkába harapott. Valóban mérlegelte a kápolna biztosnak hitt rejtekében, mi lenne, ha elszökne és Gaspard-nak ajánlaná fel a kardját. Hiszen Merész Károly udvarához tartozott, és őt, Guillaume-t a burgundi udvar úgy vonzotta, mint lepkét a láng. Apja ugyan francia, XI. Lajos elkötelezett híve, de anyja burgundi volt, és rajongással mesélt a hercegről. És a szenvedélyes, lelkes fiatalember sokkal inkább látta a Merészt példaképnek, mint a megfontolt, sokszor alamuszinak tartott Lajost.

De hogy valóban megtenné-e? Szakítani egész addigi életével, elhagyni a hazáját… nem. Erre mégsem volna képes. Most még nem. Mellesleg az is érdekelte volna, hogy Flavio és Gaspard miért fúj úgy egymásra, mint két harcias kandúr május idején.

- És fogadj meg egy jó tanácsot – zavarta fel ura a gondolataiból. A nemesúr arca meglehetősen kipirult, bizonyára túl gyorsan ivott, de egyébként nem látszott kapatosnak – Ha legközelebb a szobád magányán kívül szólsz Istenhez, lehetőleg némán tedd. Hacsak nem akarod rajta kívül az esetleges kémkedő füleket is beavatni a búbajodba.

- De uram nem kémkedett!

- Én nem – erősítette meg Flavio – De más időben, más helyen másvalaki talán megteheti.

- Nagyon korán jártam a kápolnában, éppen azért, mert azt hittem, olyankor még senki nem megy arra. Azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy uram… bocsásson meg – harapta el a mondat másik felét, de már túl későn.

„Mintha jégen járnék” – füstölgött magában – „Sose tudom, mire számíthatok, ha vele beszélek! De meg kell hagyni… a legkülönösebb ember, akivel csak találkoztam.”

- Hogy mit kerestem ott? – vonta fel a szemöldökét Flavio – Természetesen fohászkodtam. Miért, nem néznéd ki belőlem?

Guillaume erre már nem válaszolt – hanem hirtelenjében az a különös gondolata támadt, hogy ha fel kellene sorolnia mindazokat az általa közelről ismert világiakat, akiknek az istenhitében sosem kételkedne, akkor Flavio d’Arras nevét bizonyosan az elsők között említené.

A nemesúr szerfelett jól olvasott a hang s arc apró rezdüléseiből, de ezúttal nyilván tévedhetett, mert némileg csalódottan intett a fegyvernöknek.

- Ne aggódj, nem kell felelned. Eredj mulatni a cimboráiddal, újabb fohászra, aludni vagy amit akarsz. Ma már nem lesz rád szükségem.