Ötödik rész

- Alessa…

A lány amúgy is merev tartása még fagyosabbá vált; csupán ennyi árulta el, hogy hallotta a félszeg megszólítást. A fal tövében magasodó tölgy lombját fürkészte, és karját melengetőn fonta maga köré.

- Alessa, mi a baj?

A fiatalember lehelete már a nyakát perzselte – nem is vette észre, mikor léphetett ennyire közel –, és aggódó hangja is szinte simogatott. Milyen jólesne beleveszni, főleg most, hogy már a csontja veleje is fázik…

- Még van képed kérdezni?! – támadt ehelyett Sylvióra – Mire kértelek, te istencsapása? – szegezte apró öklét a fiatalember mellkasának.

- Arra, hogy szálljak veled vitába.

Sylvio mosolya olyan sima és elegáns volt, mint egy kígyó surranása. És pont annyira ártatlan is.

- Valóban! – a lány már nyilvánvalóan tombolt volna, ha nem félne, hogy felverik a környéket – Azt akartam, hogy színleg marakodjunk; véletlenül sem azt, hogy valódi pengeváltásba keveredjünk! Legalább tegyél úgy, mintha sajnálnád!

- Tehetek én róla, ha egy kicsit tüzesebb lett a vita a vártnál? Nem az én hibám, ha megihlettél. És egyáltalán nem bántam meg. Veled szócsatát vívni százszor vérpezsdítőbb, mint bármi, amit valaha is nővel tettem.

- Akkor ugyancsak semmihez se értő nőid lehettek! És ha szorult volna beléd akár egy csepp józan ész, akkor…

- Akkor meg sem fordult volna a fejemben, hogy a lehetetlent kíséreljem meg.

Alessa hökkenten nézett rá; gyanús volt neki ez a gyors behódolás.

- Pontosan. Ezt akartam én is mondani.

- Én viszont még nem fejeztem be – mosolygott a fiatalember – Tehát nem próbálkoztam volna lehetetlen tervekkel; így például azzal sem, hogy meggyőzzelek: méltó vagyok a figyelmedre.

- Jelentem, ezzel még próbálkozhatsz egy jó darabig! – csattant fel, most már az sem érdekelte volna, ha a fél város mellette áll közönség gyanánt – És még azt is, hogy nagyon rossz úton haladsz!

Sylvio lágy nevetése balzsamként hatott a lány lobogó indulatára.

- Ha valóban így volna, carissima, akkor most nem néznél rám úgy, mint aki meg akar fojtani. És ne is próbáld elhitetni velem, hogy nem élvezted. Olyan tüzesen felelgettél, hogy majd’ kigyulladt a terem!

- Én csak azt akartam, hogy hihető legyen a történet: két fiatal hajba kap, a lány megsértődik, és átpártol egy másik férfi asztalához… de elrontottuk. Én is, nem csak te… sajnálom, hogy úgy neked támadtam.

- Sosem volt kenyerem az alakoskodás – hagyott fel az évődéssel Sylvio is –, de már egy ideje ráébredtem, hogy képes vagyok rá, ha az érdekem úgy kívánja. Azonban melletted nem megy, bármi is legyen a tét.

- Irgalmatlanul meggondolatlanok voltunk mindketten – ingatta fejét a lány; de könnyein át már kedvesére mosolygott.

- Megpróbálom rendbe hozni. Ha már belefogtam… de ha balul üt ki, könyörgöm, ne válj köddé! Vagy legalább velem együtt tedd, hogy megvédhesselek.

Alessa a fiatalember vállába fúrta a fejét, s szorosan átölelte a derekát. Sylvio testének melege lassanként reszketését is lecsillapította.

- Hiszen mi ketten már úgyis összetartozunk – dünnyögte megadóan kedvese köpenyébe.

A fiatalember ujjai gyengéden az álla alá siklottak, s felemelték a fejét. Sylvio valószerűtlenül nagyra tágult szembogara csaknem elnyelte a smaragd íriszt, s hangja ködös volt a szenvedélytől.

- Alessa… máshogy akartam kérni, szebben, ahogy megérdemelnéd… de azt is akarom, hogy elhidd végre: megbízhatsz bennem, és sosem hagynálak el. Carissima… amikor magister leszek, a magam ura; nem olyan soká… leszel a hitvesem?

- Milyen megható! – csattant mögöttük egy italtól rekedtes hang…

A bérgyilkos volt. A diák megrettenve eszmélt Matteo intelmére: épp csak annyi altatószert adott, amennyitől egy felnőtt elszenderül… és ő nem itatta meg vele az összes bort.

- Nem volt a legrosszabb terv – gúnyolódott a férfi – De sajnos nem te vagy az első, aki hasonlóval próbálkozik.

Sylviónak csak annyi ideje maradt, hogy maga mögé taszítsa a lányt, s a karját maga elé kapja… de fegyvert vonni már nem tudott. Amúgy sem sok hasznát venné az egy szál tőrnek, futott át a fején. Égető fájdalom mart a karjába, ahol a bérgyilkos kardja beléhasított.

Sötét szikrák lobbantak a szeme előtt, s körülötte meglódult az éjszaka… A falnak tántorodva próbált küzdeni az ájulás ellen, amikor tudata utolsó foszlányaival érzékelte, hogy a bérgyilkos megszédül, és rongycsomóként esik össze.

A döbbenettől ajkára fagyott a kiáltás; Alessával együtt néma csendbe dermedve nézték, ahogy a földre hulló test mögül egy köpenybe burkolt, sudár alak lépett elő.

- Ne féljetek; nem tér magához egy darabig – húzódott finom mosolyra ajka az álarc szegélye alatt – Jókora ütést kapott.

- De hát miért nem ölte meg? – robbant ki Alessából a kérdés; alig bírta köhögéssel palástolni, amint ráébredt udvariatlanságára – Úgy értem, graties, az életünket köszönhetjük signorénak, csak hát…

- A fiú jól van? – intett az álarcos a kőfalnak támaszkodó Sylvio felé.

- Azt... hiszem – bólintott a fiatalember. Közben hevesen igyekezett leküzdeni émelygését, mely a fájdalom minden hullámára újjáéledt – Csak a karomat találta el.

- Nagyszerű. Akkor legalább futni tudsz. Tűnjetek el, de nagyon gyorsan; mielőtt az őrség ideér.

- De hát minket támadtak meg! – csattant fel Alessa, egyszeriben feledve minden hálát – Igenis, lássa az őrség, és tudják meg azt is, hogy – rémülten hallgatott el, ahogy ráeszmélt: csaknem kikotyogta titkukat. Az ismeretlen férfi azonban nem lepődött meg, sőt: olyan hűvös mosollyal biccentett, mintha csak egy biztonságos nagyteremben üldögélne, lobogó kandallótűz előtt.

- Talán csak nem azt, hogy Tomaso merényletet tervez jó urunk új kegyence ellen? Vagy esetleg még azt is elmesélnétek, hogy ebbe az eszébe nektek hogyan sikerült belekeverednetek?

És leemelte az álarcát.

- Signor Rufio! – szisszent fel Alessa, s önkéntelenül is hátrált néhány lépést, közelebb húzódva a fiatalemberhez – Honnan tud minderről?

- Nem számít. És azért nem öltem meg, mert szükségem van a vallomására. Mellesleg, ha nem csalt meg a fülem, nektek is az volna a jó, ha ez szépeket dalolna a kínpadon… Az Istenért – szitkozódott – Nem akarok rosszat nektek, de azt komolyan mondom, hogy nagyon gyorsan eredjetek innen.

- Miért?

- Figyeltelek benneteket egész este; igen, én is itt voltam Pietrónál. És mondhatom, készakarva sem lehettetek volna meggondolatlanabbak; mi a vesztésért pont most kell elkezdenetek józanul gondolkodni?

- És mi a vesztésért – utánozta Sylvio a hanghordozását – segítene nekünk?

Rufio türelmetlenül ropogtatta finom bőrkesztyűbe bújtatott ujjait.

- Alessát ismerem, és segíteni akarok neki. Bár rajtam kívül senki nem hiszi el, nekem meggyőződésem, hogy a te vágykeltődnek köszönhetem az én carissimám szerelmét.

A lány szorosan összeharapta a száját; ezúttal nem érezte feltétlenül szükségét, hogy megcáfolja állítólagos bűbájos- voltát. Sylvio továbbra is bizalmatlanul fürkészte a signorét.

- Nem hiszem, hogy csak ennyi.

Rufio halkan nevetetett, bár ez csak még nyilvánvalóbbá tette vibráló feszültségét.

- Mérföldekről lerí rólad, hogy bármit megtennél Alessáért! És pont te ne hinnéd, hogy lehetek ennyire hálás, amiért ő hasonló boldogsághoz segített engem? No jó… Talán pusztán ezért is megtenném; de elhihetitek, hogy nekem is jó személyes okom… okaim vannak gyűlölni a bátyámat.

Keze önkéntelenül is a vállára siklott; évekkel ezelőtt egy kocsmai verekedésben szerezte a sebet. Csakhogy arról a hajbakapásról szinte üvöltött, hogy megrendezett volt… és a mérgezett penge használata sem épp egy közönséges hamisjátékosra vall. Őt mindig is szerették, akármerre járt; és fiatalabb, rang nélküli testvérként különben sem zavart sok vizet… csupán Tomasónak volt oka elveszejteni. Hogy még azt a keveset is megszerezze, ami neki jutott.

S ha most, ez a legújabb merénylete sikerrel jár… abba belebukhat ő, Rufio is, hiába nem volt hozzá semmi köze. És vele szeretett hitvese is földönfutó lenne, és…

- Semmi közötök hozzá, hogy miért gyűlölöm; de jó okom van rá – ismételte – Amit tettetek, azt jól tettétek, még ha irgalmatlan meggondolatlan módon is, és helyén van a szívetek, elismerem… de most menjetek! – hangjába most már leplezetlen riadalom is vegyült a türelmetlenség mellé, ahogy a hosszú utca végén ütemes, nehéz léptek dobajlottak fel. Az őrség – Gyorsan! – sürgette őket – Nem találhatnak itt titeket! Bízzatok bennem.

A lány vonakodva méregette a signorét s a még mindig ájultan heverő bérgyilkost; de Sylvio eldöntötte helyette a kérdést. Ép kezével vállon ragadta, és magával vonta a fogadó mögül nyíló sikátorok egyikébe.

Rufio megkönnyebbült sóhajjal dőlt a taverna falának, s egy pillanatra tenyerébe temette az arcát. Csak most, hogy lefoszlott róla a fölényes máz, látszott meg rajta a kimerültség… és a tagadhatatlan félelem; sápadt és aggodalomtól beesett arcával csaknem betegnek tűnt.

- Miatyánk… bocsásd meg a vétkeimet… én nem bosszúból tettem! – vergődött a rettegés és az önvád között – Nem bosszú, nem hősiesség, egyszerűen csak a legközönségesebb félelem! … és ne vígy engem a kísértésbe… nem akarom, hogy megfoganjon Kain átka… még elmehetnék, most, pár perc, míg ideérnek, most még… de nem merem! Ha Tomaso él, előbb-utóbb vesztünkbe ránt mindannyiunkat… én csak félek… legyen meg a Te akaratod… de miért kellett így lennie? A testvérem… valamikor régen együtt tanultunk vívni ostoba kis fakardokkal… hol rontottuk el, Uram? És ki változott meg, ő vagy én? Miért…

Kételyeit azonban gondosa n őrizte – amint észrevette az őröket, a gőgből szőtt maszk ismét a helyére került. És legalább olyan gyorsan, ahogy a bársonyból varrottat öltötte fel-le.

- Mondhatom, titeket aztán érdemes fizetnie a városnak! – dörrent a meghökkent őrségre – Felőletek nyugodtan garázdálkodhatnak a bérgyilkosok!

- De hát mi… – hebegett a parancsnok, az ájult férfi látványa azonban az ajkára fagyasztotta a folytatást.

- Ha már ti nem végzitek jól a munkátokat, kénytelen voltam én elfogni ezt a férget! És jól is tettem, hogy magam vettem kézbe a dolgot, rátok úgyse lehet számítani… Egyáltalán, megköszönhetnétek, hogy a kezetekre játszottam, mert egymagatok úgyse lettetek volna képesek elhárítani a veszedelmet signore Alonso feje felül!

- Hogyan?! – a szerencsétlen parancsnok hevesen átkozta a percet, amikor hagyta felülkerekedni a jó szívét, és nem sózta helyettese nyakába az aznap éjjeli őrjáratot – Signore, ez biztos?

- Jó okom volt feltételezni, hogy a bátyám ezzel itt – rúgott a bérgyilkosba – szövetkezett. Merényletet tervezett signore Alonso ellen. Szerintetek jó urunk mennyire lett volna boldog, ha új bizalmas emberét egyszer csak meg találnák ölni?

- Nem igaz… én nem – nyögött fel az éledező bérgyilkos. Most Rufión volt az átkozódás sora; nem bánta volna, ha pár perccel később tér magához – Én csak védekeztem, amikor fegyvert rántottam arra a fiúra…

- Persze, mert ki akartad rabolni! – sziszegte nyomatékosan Rufio – Csak nem hiszed, hogy egy magadfajta söpredéknek egyáltalán van joga védekezni?

- Milyen fiú? – vonta össze szemöldökét a parancsnok. A nemesúr egyszerre úgy érezte, hogy jeges kő költözött a gyomra helyére; de azért magára erőltette a régi jó fölényes mosolyt. És őszintén remélte, hogy az őrök bedőlnek neki.

- Amikor kiment az ivóteremből, utánaeredtem, hogy végre a kezetekre adjam. Sajnos, épp akkor enyelgett valami fiatal párocska a kertben; ez a gazember csaknem azokkal is végzett, amikor nem akarták első szóra odaadni neki mindenüket. Még szerencse, hogy időben érkeztem.

A bérgyilkos gyűlölködve nyüszített, de egyébként csendben maradt.

- És most hol vannak? – vonta össze szemöldökét a parancsnok.

Rufio hanyag mozdulattal tárta szét a kezét.

- Honnan tudjam? Gondolom, eliszkoltak, és most, ha ugyan még van hozzá gusztusok a rémület után, folytatják, amibe belekezdtek. Nem mindegy?

- Végül is – morogta a parancsnok; bár nem teljesen meggyőzötten. Néma és rövid tusakodás alatt azonban arra jutott, hogy anélkül is van elég baja, hogy szaporítaná őket, és rábólintott a történetre. Intett embereinek, hogy kötözzék meg a bérgyilkost.

- Köszönöm, signore – hajtott fejet – Ha mindez így igaz, akkor Bentigvolio urunk nagyon hálás lesz.

- Lehet is – vetette oda Rufio – Addig is: veletek tartok. Csak hogy biztos legyek benne: jó helyre kerül ez a gazember.

És a nehéz csizmák ismét feldobbantak a szűk utcák kövein. Máskülönben néma csend borult a városra, nem törte meg más, csupán a fogoly nyöszörgése – és két, hátul baktató katona suttogása.

- Csak tudnám, miért hitt olyan könnyen neki a parancsnokunk! Hiszen a tulajdon testvérét vádolja – suttogta izgatottan egy fiatal, vörhenyes hajú katona. Kételyei jutalmát rögvest meg is kapta társától, egy vaskos hátbavágás formájában.

- Látszik, hogy még új vagy errefelé, fiacskám! – felelte amaz fojtott hangon – Még a gyerekek is tudják, hogy ezek ketten legfeljebb úgy testvérek, miként Kain és Ábel! Részemről ez a gyűlölködés még a leghihetőbb része ennek az egésznek…

***

- Ez csíp! Fáj! – csattant fel Sylvio. Hiába: a patikárius szorosan fogta a karját, míg körömvirágfőzettel lemosta, és újrakötözte a sebet.

- Nekem is fájt a ti bolondságotok – közölte az öreg hűvösen – Mert ez már nem hősiesség, nem is istenkísértés; ez tömény őrültség!

- Azt hittem, már rég’ elfeledted ezt nekem, olyan boldog voltál, amikor tegnap elmondtam, hogy Alessával eljegyeztük egymást.

- Persze, hogy boldog voltam. Sőt az vagyok még most is, ha csak eszembe jut. De ettől függetlenül házasemberként is kitekerhetem a nyakadat, ha még egyszer hasonló istenkísértéssel próbálkozol. Kénytelen leszek, mert sajnos, arra hiába várhatok, hogy Alessa tegye meg; őt éppúgy hajtja a kalandvágy, mint téged.

- Jelentem, ma sem kellemesebb végighallgatni azokat a szidalmakat, amiket a múltkor vágtál a fejemhez.

- Örülök neki. Legalább valami neked is kellemetlen, fiam.

- A sebem nem elég? – méltatlankodott Sylvio, de a patikáriusról lepergett a próbálkozása.

- Amilyen szenvedéllyel keresed a bajt, azt hinné az ember, hogy örülsz, amikor végre megtalálod.

- Igaz is – vetette közbe jó érzékkel Alessa, mielőtt még valamelyik kakaskodó komolyan megsérthette volna a másikat – Hallottad a hírt? Tomasót elfogták.

Matteo egykedvűen vállat vont, és mindhármuknak töltött híres fűszeres borából.

- Na és ha hallottam? Azóta már egy nap is eltelt.

- Tudsz valami újat?!

A kiáltás csaknem egyszerre tört ki Alessáékból, halvány mosolyt csalva az öreg barázdált arcára.

- Signore Rufio ezt küldi nektek; akkor adta, amikor gyógyfüveket vittem a hitvesének – vont elő hosszas kotorászás után egy meglehetősen megviselt pergament számtalan zsebe egyikéből. Sylvio mohón kapott utána; remegő ujjaival alig volt képes széthajtogatni.

„A bérgyilkost megölték a tömlöcben, gondolom azért, hogy ne vallhasson. De elkéstek, akkorra már elmondott minden fontosat. Tomasót elfogták, és mivel Alonsónak eszébe jutott egy bizonyos piperkőc ruhákba bújt úrfi, aki nemrég merényletre figyelmeztette, városurunk gyorsan hitelt adott a vádaknak, és elrendelte a kínvallatást. Tomaso hamar bűnösnek vallotta magát, csak éppen a pribékek rosszul becsülhették fel az erejét, mert nem sokkal később belehalt a sebeibe. A ti nevetek fel sem merült, megnyugodhattok, ez biztos – Alonso hálából mindent elmondott a vallatásról, innen vannak a híreim. Tehát ti biztonságban vagytok, én pedig mint az új kegyenc megmentője, fürdöm a dicsőségben… Corpo di Bacco! Bolond vagyok, ha mégis azt kívánom: bár inkább a guta vágta volna agyon a bátyámat, amikor vagy egy hete méregért indult Alessához?

Rufio

Post scriptum: Egy ifjú párnak elkél egy-két aranypénz a házasság után. Ha végre elszánjátok magatokat az esküvőre, használjátok egészséggel, amit küldtem. Az Tomaso vérdíja – Sylvio, talán te megérted, hogy én miért nem tarthatom meg. Vigyázzatok egymásra, és legyetek nagyon boldogok. Megérdemlitek.”

- Ez is hozzátartozik még – dörmögte a patikárius, és egy degeszre tömött erszényt tett az asztalra.

- Atya. Úr. Isten – nyögött fel Sylvio, és elhátrált a tarsolytól – Ezt én nem…

Alessa tekintetét kereste; de a lány éppúgy megdöbbent, mint ő.

- Most már elég legyen, gyerekeim! – dörrent rájuk türelmét vesztve az öreg – Alig egy hét alatt több bolondságot követtetek el, mint más egész életében… jó, elismerem, végül titeket igazolt a sors. De ezt most igenis el fogjátok fogadni. És ne törődjetek vele, hogy vérdíj; az a gazember Tomaso legalább holtában jóváteszi, amit életében elkövetett ellenetek.

- De Matteo; ez egy kisebb vagyon!

A patikárius már messze túl járt a türelme határain.

- Hát aztán? – dohogta – Legfeljebb vagyonos emberek lesztek – és határozottan Sylvio kezébe nyomta a tarsolyt. A fiatalember nagy nehezen eltette; de még mindig döbbenten ingatta a fejét.

- Ezt sose fogom tudni meghálálni neki.

- Nem hinném, hogy hálát várna.

- De ugye jól van? Hiszen nem tűnik cselszövőnek, és Tomaso mégiscsak…

- … a testvére volt. Tudom, és eléggé meggyötörtnek is látszik. De szerintem hamarosan elfeledi majd ezt a rémálmot… már amennyire lehet, persze. Egy örömteli hír csodákra képes…

Sylvio nem tudta kivárni a hatásszünetet.

- Miféle hír? Bármi is, remélem, valóban boldoggá teszi…

- Ez aztán bizonyosan. Nem szokásom hírt hordani, de holnap jelentik majd be a rokonságnak, utána pedig úgyis mindenki tudni fog róla, úgyhogy akár most is megtudhatjátok. Rufio hitvese gyermeket vár.

- Igazán? – sikkantott fel lelkesen Alessa – Istenemre, ő is megérdemli a boldogságot! És milyen gyorsan ment, alig egy hónapja esküdtek… Azt mindig is tudtam, hogy sokkal jobb ember, mint a bátyja; de amit most értünk tett, az maga a csoda. Már amikor először járt nálam azért az ostoba szerelmi főzetért, akkor is olyan ártatlan volt, úgy reménykedett, mint egy gyerek… így csak tiszta szívű ember tud hinni. És szeretni, ha hallottátok volna, mennyi imádattal, szeretettel beszélt arról a nőről…

- Ki tudja – gyúlt mindentudó kis mosoly Matteo szája szegletében – Talán mégsem volt az a főzet annyira ostoba. Nem mintha bátorítanálak, hogy folytasd, amiből egykor éltél, véletlenül sem, de… talán örülni fogsz, ha megtudod. Amikor émelygés elleni füveket vittem a hitvesének, a signora pirulva megsúgta, hogy a gyermekük még a menyegző előtt fogant…