Első fejezet

- Segítségedre lehetek valamiben?

A váratlan hangra a lány ijedtében olyan hevesen ugrott fel, hogy mind kiszórta a kötényébe rejtett gyógyfüveket. Észre sem vette, mikor léphetett mögé a patikárius… és egyáltalán: hogy’ kerül ide ilyen korai órán, gondolta epésen. Leszámítva persze azt az apró részletet, hogy ez a férfi kertje.

Aki éppen most kapta rajta, hogy a gyógyfüveit lopja.

Ezt a nyilvánvaló tényt azonban a patikárius nem látszott észrevenni. Mindössze fürkész, de minden rosszindulatot nélkülöző tekintettel mérte végig a lányt, míg végül megállapodott az arcán.

- Még alig virrad – jegyezte meg meglepő nyugalommal – És én olyasvalakit találok a kertemben, aki már vagy egy éve él a városban, de még egyetlen szót sem sikerült váltanunk... pedig sokszor gondoltam már rá, hogy nem ártana. Tehát, Alessa? Miben segíthetek?

- Én… khm… asz jó lenne – krákogta a lány, még mindig igyekezve felfogni: talán nem kerül bajba – Nadon me’ehűltem.

Az öreg szemöldöke a magasba szökkent, de egyébként mesterien uralkodott vonásai felett, és betessékelte a lányt.

- Jó is, hogy így… összetalálkoztunk – dörmögte, míg a még gőzölgő fazékból megtöltött egy kupát, és a lány kezébe nyomta – Régóta akartam már mondani: amivel a kenyered keresed… tudod egyáltalán, hogy a tűzzel játszol, kislány?

- De hát semmi olyat nem teszek, ami veszélyes lenne! – csattant fel Alessa, egyszerre elfeledkezve állítólagos meghűléséről – A „vágykeltő” füveimnek sose volt semmi hatásuk, és egyébként is, az igazi serkentő is csak akkor szítja a tüzet, ha van mit! Amulettek szemmel verés ellen: abban sem hiszek, hogy a szemmel verés lehetséges! Ártalmatlan lomok, amiket árulok… Fiatal, gazdag lányoknak megjósolom, hogy boldog házasságra lépnek – maga a nász jóformán biztos, és kinek ártok, ha boldogságot is remélnek mellé? Amúgy is azt tennék. Értek egy-két mutatványhoz is, vásárnapokon olykor megnevettetem velük az embereket – vállat rántott – Amit eladok, az is éppolyan szemfényvesztés, mint ez. De egyik sem ártalmas! És egyébként is, csak azzal lehet mindezt elhitetni, aki el is akarja hinni!

- Épp ez az – sóhajtott a patikárius – Amit hinni akarnak. És a világi ítélkezésben nem az a fontos, hogy mi vagy, mit tettél… hanem az, hogy mindez minek látszik.

- Ne folytasd! Tudom, veszélyes, mondd ki: boszorkányságnak tűnik! De mit tehetnék? Még mindig jobb, mintha magamat adnám el. Hiszen semmihez sem értek.

- Tévedés.

A halk megjegyzés erősebb hatással bírt, mint az összes eddigi intelme. A lány döbbenetében tágra nyílt szemmel meredt rá.

- Micsoda…?

- A kertemből időnként köddé válik ez-az – magyarázta az öreg türelmesen – És kivétel nélkül olyan növények, amelyeknek minden porcikájuk ártalmatlan… olyannyira az, hogy önmagukban hatásuk sem nagyon van.

A lány most már határozottan úgy pillantgatott az ajtó felé, mint aki a menekülést fontolgatja; a patikárius azonban nem látszott észrevenni.

- Biztos – nyögte ki nagy nehezen – Biztos valami… állat tehette. Ők is megérzik, hogy mi árt és mi nem.

- Mégis miféle? Itt? Igaz, hogy a város szélén élek… de attól még nem egy erdő közepén.

- Kutya, mondjuk – kapott új reményre – Láttam már füvet enni őket, Matteo.

- Érdekes, ez a rejtélyes éji látogató a sima füvet pont meghagyta. De… legyen; azt még elhiszem, hogy cikkcakkban legelt a kertemben, szálanként keresgélve a neki tetsző növényeket. Még azt is, hogy egy ruhafoszlányt hagyott valahogy a csipkebokromon. Végtére is… ha valamelyik signorinától kószált el, az köthetett kendőt rá korábban. Azt azonban már sehogy sem tudom elképzelni, hogy egy kutya vagy bármi más állat a bizonyára tévedésből és gyökerestől kihúzott belladonnámat gondosan visszaültette a helyére. Márpedig a friss földhányás erről tanúskodik.

Alessa fülig vörösödött, bár hogy szégyenében vagy haragjában, azt nehéz lett volna eldönteni.

- Ó, és még valami – mosolygott az öreg – Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy meglehetősen hatékony ez a főzetem is, de hogy ennyire? Azt sosem hittem volna. Hiszen még bele sem kortyoltál, és máris elmulasztotta a meghűlésedet…

Alessa kis híján elkáromkodta magát. Egészen elfeledte, hogy orrhangon és kimerülten kellene beszélnie.

- Elismerem, én vittem el a gyógyfüveidet! – szegte fel állát, hősiesen palástolva reszketését – Olyanokat kerestem, amelyekkel nem okozhatok bajt annak, aki megissza. És nem hűltem meg, csak nem jutott jobb kifogás az eszembe. De gondolom, mindezt már régóta tudod magadtól is. A belladonna egyébként valóban tévedés volt; soha nem nyúlok semmiféle méreghez…

- Tudom – csitította a patikárius – Én se méregnek használom egyébként, hanem signorináknak szépítőszernek; de most egészen más érdekel. Lehet, hogy a főzetekről nem tudsz valami sokat; de magukat a növényeket jól ismered, igaz?

Alessa kezdett ráébredni, hogy az öregtől nem kell tartania. Most már valamivel higgadtabban válaszolt.

- Úgy van. Mielőtt a városotokba vetődtem volna, egy füvesasszonynál tanultam; de miután az asszony meghalt, nem volt maradásom. Addig csak nagyon keveset tanultam tőle, de a falu népét ismertem jól… segíteni nem tudtam rajtuk, becsapni nem volt szívem őket. Így hát eljöttem.

A patikárius szórakozottan bólintott, mintha maga is hasonló feleletre számított volna.

- És jó ez neked így, Alessa?

- Ezt már egyszer megmondtam! – lobbant új lángra a lány indulata – Nekem nincs más…

- Mit szólnál hozzá, ha az én segédem lennél?

Alessa meglepetésében elfeledte becsukni a száját. Még a szavak is elhagyták, összefüggéstelen dadogásából azonban az öreg mégis kihámozta a lényeget.

- Hogy a törvények? Hagyományok? Nos, talán te nem tudod, de Bologna városa meglehetősen elnéző a nőkkel szemben. Nem hinném, hogy bárki is akadályozna. Idehallgass, kislány: megtanítok neked mindent, ami ahhoz kell, hogy kisebb nyavalyákat orvosolhass. Addig maradsz mellettem, amíg csak akarsz… és ha esetleg majd el akarnál menni, bármelyik faluban vagy kisebb városban szívesen fogadják a tudományod. Erről kezeskedem.

- Miért tennéd?

A patikárius váratlan szöszmötölnivalóra akadt a tégelyei közt.

- Mert… mert tudom, hogy jól csinálnád. És a talentum nem arra való, hogy parlagon hagyja elsorvadni az ember.

- Mond jobbat.

Matteo az asztalra csapta az addig kezében dédelgetett cserépedényt, és végre ismét hajlandó volt a lányra nézni.

- Ez is szerepelt az okaim között.

- Rögvest gondoltam. Az eszmék nagyszerűek, de rendszerint személyes érvek is kellenek hozzá, hogy az ember követni kezdje őket. Méghozzá a nagyon nyomós fajtából. Mik a tieid? Mert bár mindkettőnket meglehetősen jól ismernek városszerte, mégiscsak most először beszélgetünk. Bármilyen meglepő is – azt már nem tartotta szükségesnek hozzáfűzni, hogy a találkozásnak még a lehetőségét is gondosan kerülte eddig. Ugyanis korábban attól tartott, a patikárus talán vetélytársat láthat benne – Tehát?

- Sylvio

- Ő kérte? – a lány hangja sikoltásba csapott, bárhogy is igyekezett fegyelmezni magát. Sylvio diák volt. Családjának sokadik sarjaként nem reménykedhetett számottevő örökségben, és – ha már a maga erejéből kell boldogulnia – úgy döntött: a bolognai universitason próbálkozik. Lévén azonban már-már a könnyelműségig derűs fiatalember, szabad óráiban éppolyan szenvedéllyel ismerkedett a város hivatalos látnivalóival, mint a nem hivatalos nevezetességekkel. Utóbbiak közé tartozott Alessa is; a lány tevékenysége ugyanis nagyrészt épphogy megtűrt vagy még inkább tiltottak volt – és éppen ezért ugyancsak népszerű is egyben.

Sylviónak igazán nem kellett sok idő, hogy rátaláljon, és rögvest tisztázhatott is vele egy jókora félreértést. Úgy vélte: ha a lány oly sokfélével kereskedik, miért épp a csókjaival ne tenné… Tévedését azonban félreérthetetlenül és gyorsan eloszlatta Alessa ütése. A lány lepődött meg a legjobban, hogy a diákúrfi mindezek után nemhogy nem sértődött meg, de a bocsánatát kérte. A sajátos ismerkedés után sokszor kereste a lány társaságát, aki végül úgy döntött: megbízik benne. Sylviónak mindig akadt egypár érdekes mesélnivalója, és – amire már régóta senki nem volt képes – megnevettetnie is nemegyszer sikerült.

Az pedig, hogy mostanában egyre többször jut Alessa eszébe, hogy az arcul ütés helyett talán mégis jobb ötlet lett volna visszacsókolni a jóképű fiatalembert… nos, az csakis múló szeszély lehet.

- Nem – rántotta vissza a jelenbe Matteo hangja – Nem kért semmire, de sokat beszélt rólad… mostanában egyre többet. És aggódik érted. Kedvelem és becsülöm Slviót azóta, hogy a városban töltött első hetében megvédett a rajtam gúnyolódó diákcimboráitól, és hamarosan rendszeres vendégem lett. Minden hibája ellenére eszes, rokonszenves embernek ismerem, akinek helyén van a szíve; és ha volna fiam… azt kívánnám, hogy olyan legyen, mint ő. Persze azt is tudom, hogy sok nő… khm… karjai közt keresi az örömeit, de…

- Mondd nyugodtan, hogy úgy járkált ki-be a kurtizánok ágyában, mint ahogy más a kocsmába jár inni.

Az öreg elnyomott egy mosolyt, ahogy arra gondolt: szeretné látni Sylvio arcát, miután Alessa neki is elmondja ugyanezt.

- Én azért nem fogalmaznék ennyire…

- Őszintén?

Az a mosoly most már gátlástalanul utat tört magának.

- … élesen. Legalábbis eredetileg ezt akartam mondani. Igen, megvannak a maga gyengeségei, de nekem még soha nem beszélt nőkről. Lányokhoz megy, csap egy dévaj éjszakát… ilyesmiket igen, olykor; de egyikük nevét sem említette. Egyért sem aggódott. Egyről sem beszélt hosszan és szenvedéllyel. Csak rólad.

Az Alessa által kiadott hang leginkább a nyüszítésre emlékeztetett.

- Mit mondott?! – kérdezte vadul.

A patikárius hirtelen újjáéledt érdeklődéssel fordult vissza a tégelyeihez. „Legutóbb például ezt: ha az a megveszekedett bolond nem hagy fel azzal, hogy saját maga boszorkányhírét keltse, a saját két kezemmel fojtom meg!” És mondott még sok hasonlót, de bármilyen szenvedélyesen is hangzottak akkor, Matteo valahogy nem tudta elképzelni, hogy az ő tolmácsolásában is éppolyan forró vallomásnak tetszenének.

- Ezt inkább vele beszéld meg… most meg hová rohansz?

Mert Alessa leugrott a padról, és futólépésen indult kifelé.

- Megbeszélni! – kiáltotta – És örömmel leszek a segéded!

***

- Az az aljas csúszómászó Alonso – füstölgött egy szőrmegalléros köpenybe burkolózott férfi ifjabb társának, aki igyekezett nem túl látványosan unatkozni – Most még Bentigvolio körébe is beférkőzött! Azt a posztot nekem ígérték! Városunk jó ura ezt a kezet – rázta meg öklét öccse orra előtt; nem rajta múlt, hogy nem sikerült eltalálnia – ezt a kezet megszorította, ígéretet tett, és…

- Ugyan már! Hatalmasok szavára nem kell adni. A helyedben boldog lennék, hogy a hatalomtól biztos távolban ülhetek a kincseimen. Addig jó, amíg nem vesznek észre.

- Mondod te, drága öcsém! Neked, Rufio, sohase volt nagyobb vágyad, mint bebújni a soron következő szoknya alá!

- No és – vont vállat hanyagul – , talán azt hiszed, a nők nem okoznak fejfájást?

- Te nem érted! Ellopta a nekem ígért…

- Már vagy százszor elmondtad, Tomaso. És nem, százegyedjére sem érdekesebb, mint első alkalommal volt. És nagyon ajánlom…

Az, hogy pontosan mit is készült tanácsolni, sosem derült ki; ugyanis a lelkes Alessa olyan hévvel rohant el mellettük, hogy csaknem fellökte az ifjabb testvért. Még ez sem szegte lendületét, éppen csak elhadart pár szót, ami jóindulattal emlékeztetett egy bocsánatkérésre, és továbbszaladt.

- Mintha a fúriák üldöznék – morogta Rufio, de minden harag nélkül – Ugyan mi lelhette?

- Ez a lány a megoldás.

- Hogy mi? – meredt fivérére értetlenül; túl váratlannak tűnt a megjegyzés az iménti tiráda után. A döbbenet helyét azonban gyorsan átvette a felháborodás – Nem, Tomaso! Ezt még te sem akarhatod. Mindenki tudja, hogy a lány nem kurtizán!

- Magadból indulsz ki – legyintett – Engem egészen másvalami érdekel. Ha képes mindenféle szemfényvesztő moslékot kotyvasztani, talán a méregkeverés is sikerülhet neki. Egy kis ösztönzéssel bizonyosan.

Rufio felháborodása – bár az imént ez még lehetetlennek tűnt – még sötétebb hullámokat vetett.

- Nem! Nem, nem és nem! A saját nyakadat úgy sodrod veszélybe, ahogy tetszik, és őszintén megvallom, senki nem fog sírni utánad, én a legkevésbé… de ártatlanokat ne keverj bele a játszmáidba!

- Mióta izgat téged egy csavargó szajha sorsa?

- Alessa nem szajha! És ha mindenáron tudni akarod, akkor bájitalt vettem tőle. És hatott! Rosa nem sokkal utána lelkesen mondott igent, pedig gazdagabb kérője is akadt. De ő engem választott!

Testvére durván felnevetett.

- Én csak azt csudálom, hogy az apja miért téged választott vejéül. Ami a kis Rosácskát illeti, ő már azelőtt lelkesen fejest ugrott volna az ágyadba, mielőtt neked egyáltalán eszedbe jutott volna megkérni a kezét! Nem kellett oda semmiféle itóka. És ezt egyedül te nem vetted észre.

- Én akkor is hiszem, hogy – tiltakozott Rufio, de fivére durván leintette.

- Nem érdekel. És az ostoba aggályaid végképp nem érdekelnek.

Alessa fékeveszett rohanása a főtéren ért véget; kifulladva állt meg a teret szegélyező házak közelében. Akkor már teljes fényében szikrázott a nap, és a lány könnyű szívvel kacagott fel a harsogóan kék égre. Az árkádsor árnyai közül egy karcsú, szőke fiatalember lépett elő, aki még a hagyományos sötét diákköpenyben is remekül mutatott, állapította meg Alessa, míg a diák fövegét lekapva, mélyen meghajolt előtte.

- Fodadd elisme’ésem Matteo ahánlatáhosz!

- Hogy micsoda? – lepődött meg Alessa. Az eltorzított hang ugyanis csak egyvalamire utalhatott – Az közismert, hogy a hír szárnyakon jár… de ez az iram azért mégiscsak túlzás.

- Épp most jártam nála. Nem sokkal utánad érkeztem. És részletesen beszámolt mindenről. Bizonyos mozzanatokról ízes részletességgel – somolygott Sylvio, mire a lány vállon legyintette.

- Úgy tűnik, a meghűléses részt például szerfelett élvezted!

A fiatalember most már leplezetlenül kacagott.

- Azt lehetetlen nem élvezni! De könyörgöm, cara: hogy’ hazudhat ennyire ügyetlenül valaki, aki… khm… szóval aki olyasmiket ad el, mint te? Matteo szerint úgy három mondat után tökéletesen elfeledted, hogy te elméletileg meghűltél, és alig tudsz beszélni.

- Megijedtem! – húzta fel az orrát – Ha a lopás vádja lebegne a fejed felett, majd’ megnézném én a te ékesszólásodat!

- Valahogy én nem vágyom erre. Ha az examinusokra gondolok, olykor máris úgy érzem: kettő fej is kevés lenne, nemhogy a meglevőtől is megváljak!

- Erre nem kerülhetne sor – közölte Alessa komolyan – Ha bajba merészelnél keveredni, én minden bírói ítéletnél hamarabb fojtanálak meg.

A diák szemében derűs szikrák gyúltak.

- Érdekes, én is ugyanezt gondolom rólad olykor.

- Tudom; Matteo elmesélte.

- Eddig még egészen kedveltem az öreget – méltatlankodott Sylvio – És mit mesélt még?

„Semmit”, mondhatta volna a lány… egy részeg, ingerkedő kis hangocska azonban egészen másra sarkallta. Olyasvalamire, ami égrekiáltó bolondság volt. És mellesleg hazugság is.

- Ahogy visszaemlékszem, ugyancsak érdekes dolgokat! Többek közt olyasmit, hogy én egy vakmerő, bosszantó, csípős nyelvű és meggondolatlan bajkeverő vagyok.

Sylvio szemöldöke a magasba szökkent, s olyan látványosan adta az elképedtet, hogy a lány megállapította: már csak ezért is megérte az a kis nagyotmondás. Azonban nem élvezhette sokáig, mert a következő pillanatban a diák már meglehetősen őszintének tűnő megbánást varázsolt az arcára, és szívére tett kézzel tiltakozott.

- Tévedés! Én effélét sosem állítottam! Az egészen biztos, hogy sosem neveztelek bajkeverőnek… úgy hiszem… sőt, egészen bizonyos vagyok, hogy inkább az „istencsapása” szót használtam.

Jó érzékkel még épp időben hajolt el a lány ütése elől, és futásnak eredt; Alessa színlelt felháborodásában kiáltozva eredt utána. A tér másik végében érte utol – pontosabban Sylvio útját elzárták a házfalak, s így kénytelen volt szembefordulni üldözőjével.

A lány a hajszától kipirultan, s kissé lihegve szegezte neki a kérdést:

- Mi is vagyok én, hadd halljam!

- Is-ten-csa-pá-sa – ismételte Sylvio ingerkedve.

- Ördögfajzat! – sziszegte a lány, dühösen előreszegezve az állát… bele sem gondolva, hogy így ajka veszedelmesen közel kerül a fiatalemberéhez.

- Igazán? Akkor különösen nagy szükségem volna a vezeklésre.

- Jól látod!

- Tudtommal az Ég épp erre a célra teremtette a csapásait – súgta a fiatalember, és – mielőtt Alessa bármi ellenvetést tehetett volna – ajkát gyengéden, mégis határozottan rászorította a lányéra.