Második rész

Alessa féktelen jókedvétől zihálva rogyott le a földre, a kunyhójában szerteszórt füvek, tarka kendők és jóskövek közé.

- Végre nincs több szemfényvesztés – ismételte, mintha maga sem hinné még az új életet. Új kezdet… és talán nem egyedül, kapott ajkához, melyen még ott égett Sylvio csókja. Merengve morzsolgatott egy csillagokkal kivarrt levendulaszín fátylat, a könnyű selyem hűvösen siklott ujjai közt. S ahogy rátérdelt az előző este szedett levendulára, a friss, enyhén fanyar illat betöltötte a szobát.

„Azért… jó esztendő volt.” A felismerés megdöbbentette, s a kendőbe temette arcát. Mert élvezte. Igen, ismerte el: minden megalázkodás és félelem ellenére is jólesett, ahogy az őt egyébként lenéző signorék és signorák reszketve hajoltak meg szemfényvesztése előtt.

Most már lecsendesülve kezdte összeszedegetni szertelenségében szerteszórt holmiját. Vége. Túl értékes volt az új remény, többé már nem akart visszasüllyedni az olcsó látszat világába. De azért felesleges volna tagadni, hogy valamikor mégiscsak élvezte.

Felpattant.

Először azt hitte, csupán képzelődött, de ismét zörgettek az ajtón, méghozzá ritka durvasággal… aki így jelenti jöttét, nem járhat jóban. Alessa remegve simult a falhoz, azt remélve: ha látogatója nem kap választ, talán feladja, és elmegy.

Egyszerre elfúlt a lélegzete.

Hiszen boldog zavarodottságában hazatérve nem tolta el a reteszt!

Abban a pillanatban már nyílt is az ajtó, s egy magas férfi csörtetett be a szobába. Még ismerte is, amúgy látásból, mert dolga soha nem akadt vele… csak a fivérével. Igen, már emlékszik, bájitalt – legalábbis édes, agyonmézezett ártalmatlan gyógyfőzetet – adott el signor Rufiónak, a sikeres hatáson ő maga lepődött meg a legjobban.

Ki tudja… talán csak hasonló semmiségre vágyik a báty is.

Nyugalmat erőltetett magára, s tőle telhetően higgadtan kérdezte:

- Miben lehetek szolgálatára, signore?

- Készíts el egy főzetet. Minél hamarabb. És ami a legfontosabb: aki megissza, holta után hirtelen kórságra gyanakodjon mindenki.

Alessa felháborodásában még rettenetét is elfeledte.

- Nem kereskedem mérgekkel!

- Biztos vagyok benne, hogy el tudod készíteni – dörrent rá Tomaso – Vagy legalább ismersz valakit, aki képes rá.

- Nem ismerek. Sosem kerestem gazemberek társaságát – tiltakozott a lány, miközben egyre hátrálva az ajtó felé arasztolt. Hiába. Látogatója gyorsabb volt, s már a retesz csikordulása gúnyolódott Alessa hiábavaló próbálkozásán.

A férfi jeges mosollyal dőlt az ajtónak.

- Itt maradsz. Okosabb beleegyezned, hidd el, el tudom érni, amit akarok. Minek húzzuk az időt. Signor Alonso az utamban áll, és én ennek véget akarok vetni.

Egy pillanatot kivárt, lesve: vált-e ki bármiféle hatást a név… de Alessa változatlanul rázta a fejét.

- Soha. Nem vagyok méregkeverő.

- Igazán nem értem, miért aggályoskodsz…

- Az az ember nekem semmit sem ártott!

- Valóban. Ő talán nem. Igaz is, majd’ elfeledtem: ha akarod, felőlem a lányának is keverhetsz egy méregpoharat.

- Mit képzel! – sziszegte a lány, haragjában lángra gyúlt arccal.

A férfi felnevetett. Alessa még életében nem hallott ilyen lélektelen hangot, pedig ugyancsak sokféle ember közt forgolódott… és nem is a legjobbak közt.

- Angyali ártatlanság egy csempész-bűbájos szajhától, hát ez remek! Akkor segítek. Az a szőke diák, akivel mostanában együtt lehet látni téged, nagyon tetszik a szóban forgó signorinának. És nem látom okát, hogy a te kedvesed miért ne viszonozná ezt a vágyat.

- Miért viszonozná?

A férfi egyetlen ugrással előtte termett, és karjával a falhoz szegezte.

- Miért viszonozná – ismételte gúnyosan –, amikor téged szeret? Ezt hiszed? Nevetséges! Mondta egyáltalán valaha? De ha még így is lenne, kettőtök közül akkor is a gazdag lányt választaná!

Alessa most már képtelen volt úrrá lenni reszketésén. Hiszen szerelmet valóban nem vallott neki Sylvio. Egyetlen csók… jó, kettő, ha azt a legelsőt is számolja… szép szavak… enyelgés, tréfa, nevetés, tánc egy városi mulatságon…

Voltaképpen – semmi.

Főképpen nem olyasmi, amit egy signorén számon kérhetne.

Signore. Legalább a visszavágás lehetőségét megtalálta.

- Sylvio nemesi családban született! Semmi szüksége egy ilyen…

- Ó, dehogyis nincsen! Nemesi családban, de sokadik gyerekként! Ha nincstelenek közészületett volna, az anyja inkább megfojtotta volna, mintsem hogy felnevelje a másik húsz mellé!

- Őszintén sajnálom, hogy senort a sajátja ilyen szívtelenségekre tanította.

Még be sem fejezhette, amikor Tomaso felképelte. Felhasadt ajkából fémízű patak csordogált a szájába.

- Ezt még megbánod, te aljas kis szuka! És igenis, elkészíted azt az átkozott mérget, mert ha nem, megöllek… vagy azt a drágalátos szerelmedet! Vagy mind a kettőtöket!

***

Haragos könnyeitől összemosódott előtte Matteo kertje. A jó Matteo, aki hajlandó lett volna befogadni, tanítani őt… és mindezt csakis Sylvio kedvéért. Most már ebből se lesz semmi, hogy’ is állhatna elé ezek után… örülhet, ha az öreget nem keveri bajba. Elkeseredett dühvel rángatta ki földjéből a belladonnát. Csak el kell vele szaladnia… talán sohasem derül ki, hogy ő tette.

Úgy vacogott, hogy reszkető kezéből csaknem kihullott a növény. Kit érdekel Tomaso fenyegetése… nem éri meg az éji sötétben összesereglő kísérteteket. Az orgyilok, még a vesztőhely elől is el lehet menekülni, főleg, ha az embernek semmije sincs… de túl sokat kacérkodott a mágiával ahhoz, hogy semmibe merészleje venni a sötétség hatalmát.

A gyökerekről nehéz dobbanással hullottak le a földdarabok. A signorina apjáét… talán magáét a lányét is így fednék be a göröngyök. „Sylvio, Sylvio; mit ígértél valójában?” – jajdult fel néma vívódásában – „Mit ígértél, mi az én képzeletem, és mi Tomaso mocskos áskálódása?”

Mintha léptek surrantak volna. Megriasztott vadként ugrott fel, de az éjjeli városhatár változatlanul kihalt volt; csak a szél surrogott a bokrok között. És saját zihálását visszhangozták a kövek.

A belladonna kicsúszott verítékes ujjai közül, a csenevész tövet csaknem elnyelte a magas fű – Alessa még épp idejében ragadta fel.

S mielőtt meggondolhatta volna, darabokra szaggatta.

Alig hullajtotta el a foszlányokat, amikor váratlanul két tenyér simult a derekára. Csaknem ugrott egyet ijedtében – aztán végül mégiscsak felismerte: ez a vágyódó, mégis játszi érintés, ez Sylvio sajátja.

- Mi jóban jársz erre, cara? – suttogta a nyakába; forró lehelete perzselt a hűvös éjszakában – Egy gyönyörű, varázslatos lány éjjel, egymaga… Még féltékeny leszek!

Tréfának szánta, kacagott rajta ő maga is. Csak Alessa vette komolyan, és az elmúlt órák minden keserű indulatát, rettegését rázúdította kedvesére.

- És te, signore, te vajon mit keresel itt? – ahogy szembefordult vele, enyhén édes illat csapta meg. Haloványan, de azért felismerhetően – Chianti? – sziszegte, a bor illata még inkább felingerelte – Látom, fejedelmien mulattál! Csak tudnám, kikkel…

Sylvio megadóan felsóhajtott. Valóban enyhén kapatos volt, de hát megesett ez már máskor is – egyszer éppen a lánnyal együtt. Alessa akkor olcsó lőrét szerzett, és meglehetősen alábecsülték a bor erejét.

A lány indulata azonban most megrémisztette; megérezte a veszedelmet, de azt már el nem tudta képzelni, mi érhette kedvesét.

- Jókedvünk volt, elismerem, diáktársaimmal együtt ittunk Pietro tavernájában. És sajnálom, hogy nem voltam melletted, de nem tudhattam, hogy bajban vagy… mert valami történt, igaz? Látom rajtad; de most már itt vagyok, és segíteni fogok, bármit is szól hozzá az az átkozott büszkeséged. Istenemre, többet kaptál belőle, mint akármelyik signorina…

Alessa úgy csapott le a szóra, mint kígyó a zsákmányra.

- Például signorina Bianca?

A fiatalember olyan őszinte döbbenettel nézett rá, hogy hinnie kellett neki.

- Cara, kár volna tagadnom a… vétkeimet, hiszen te talán még nálam is jobban ismered őket. Sokan voltak, elismerem hát; de signorina Bianca sosem volt köztük, és nem is lesz.

Ahogy közelebb lépett a lányhoz, a holdfény megcsillant kitágult íriszén, s hangja furcsán elmélyült.

- És esküszöm neked, carissima, mea dolcissime Alessa, akárhány ölelésben is kerestem egykor az örömöket, egyedül csak…

Alessa lélegzete elfulladt hirtelen felgyorsuló szívdobogáságtól, úgy várta: mi következik. A diák azonban hirtelen megtorpant, sebes mozdulattal lehajolt, és amikor felemelkedett, egy növénydarabot tartott a kezében.

- Az Isten nevére! Ez belladonna!

- Tudom! – csattant fel; annál is dühödtebben, mert sokért nem adta volna, ha meghallhatja a mondat folytatását. Azonban bármi befejezést is szánt neki Sylvio, mostanra megfeledkezett róla – Farti fottere, Sylvio; behatóbban ismerem én ezeket a nyomorult gazokat, mint a legtöbb professor! Nálad pedig aztán végképpen jobban!

- Mit akartál vele?

- Látod, hogy semmit! Széttéptem! Akármiért is jöttem ide, már nem akarok semmi rosszat, ettől ne tarts!

- Én téged féltelek! Alessa, csak nem tébolyodtál bele a saját szemfényvesztéseidbe?! Vagy addig űzted, amíg magad is elhitted, amit másoknak regéltél magadról? Akármibe is keveredtél, egymagad nem szállhatsz szembe vele, mert akármit is hiszel magadról, mégis ártatlanabb vagy, mint a legtöbb vevőd valaha is volt!

A szóáradat közben egy cseppet lanyhult a figyelme, épp eléggé ahhoz, hogy a lány menekülni próbáljon. Sylvio azonban megneszelte a szándékot, és szorosan átfogta a vállait.

- Hadd menjek! – jajdult fel – Értsd meg már végre, hogy nem segíthetsz! Igen, bajban vagyok, most boldog vagy?! Igazad volt, elégedett lehetsz magaddal! És magamat ki tudom vágni belőle, egy kis szerencsével, de kettőnkre már nem tudok vigyázni! Idővel, ígérem, visszatérek, de most mennem kell, mert ha veled maradok, akkor belekeveredsz te is, hát nem érted?!

- Nem engedlek el.

Sylvio fojtott hangjában több szenvedély izzott, mint bárki más cirkalmas vallomásában vagy akár erőszakosabb széptevésében, aki valaha is megkörnyékezte; de a lány most csak az ellentmondást nem tűrő tiltást hallotta meg.

- Ha azt hiszed, hogy a tiéd vagyok, csak, mert egyszer megcsókoltál, és….

- Egyszer már váltunk el haraggal! – vágott közbe a fiatalember – Még egyszer nem hagyom! Akkor is egy örökkévalóságig kerestelek, mire végre rád bukkantam.

- Két napig, és nagyon is megérdemelted!

- Számomra sokszor annyinak tűnt, és veszettül igazságtalan volt tőled!

- Sértette a hiúságod, hogy kivételesen nem lohol a nyomodban a kis szemfényvesztő, Bologna híressége?

- Nem láttalak, senki nem beszélt rólad, és én rettegtem, hogy elveszíthetlek, hogy bajod eshet, és én nem lehetek melletted, hogy megóvjalak! Szeretlek, Alessa, és nem hagyom, hogy bárki ártson neked!

Az eső már percek óta szitált, könnyű permettel szórva be a lány arcát. Csak pár betű, egy bolond kis szócska… ha Sylvio egy nappal korábban mondja ki először, akkor talán Matteo belladonnája még vígan gyökerezne a földben, és ő maga a tájékára sem jött volna semmi méregnek.

- Menj haza, Sylvio – kérte megcsendesedve – Még elázik és tönkremegy az a szép prémes köpenyed.

A fiatalember elmosolyodott, olyan gyöngéden, mintha bizony az imént nem készültek volna felverni a környéket szitkozódásukkal. S a hangja is szinte simogatott, ahogy a lány felé nyújtotta a kezét.

- Méghogy a köpenyem – ismételte elnéző hitetlenkedéssel – Ó, cara, mi lenne, ha egyszer az életben elhajítanád végre az összes álarcodat?

A válasz önkéntelenül szakadt ki belőle; végig sem mondta, már visszavonná.

- Védtelen lennék!

Sylvio mosolya még inkább ellágyult, s tenyerébe fogta a kezét. Alessa hiába adta volna a húzódozót, áruló ujjai máris hálásan ernyedtek el a meleg fészekben.

- Akkor hát, ha már így megszabadultál tőlük, előttem többé ne is tedd fel őket soha. Velem szemben nincs szükséged védelemre. És hadd törüljem meg az arcod – vont elő egy apró kendőt –, csupa könny.