Harmadik rész

- A segítségedre van szükségem – tolt arrébb egy nagy csokor citromfüvet, s leült, azaz inkább lerogyott a lócára.

- Nocsak – vigyorodott el Matteo, anélkül, hogy ránézett volna – Most meg mi kellene? Meghűtötted magad az éjszakai mulatozásaid során? Másnaposság kínoz? Esetleg gyomorrontás?

- Az csak egyszer fordult elő! – vörösödött el a diák – Egyébként pedig az a hal romlott volt.

- Akkor sem kellett volna két tállal is megenned belőle.

- Mindegy, régen volt, és mint mondtam…

- Hogyne, hogyne. Neked bármit, de most – nyomott a kezébe egy fiolát –, most te segíts nekem. Amikor szólok, öntsd bele a tartalmát abba a bödönbe, míg én hozzáadom a mentát. Már nem olyan biztos a bal kezem, hogy egyszerre használhatnám a jobbal. De mindegyik cseppet öntsd ám bele, hallod, ifjú barátom? Különben kezdhetem elölről! Igaz is, nem tudod, merre van Alessa? Remélem, nem estetek egymás torkának valami ostobaság miatt, de akárhogy is, szeretném megtartani, amit ígértem neki. Mert függetlenül attól, hogy a barátomnak tekintelek, az a lány többet érdemel, mintsem hogy szemfényvesztésből éljen. És igenis ért a gyógyfüvekhez.

- Matteo!

Az éles kiáltástól a gyógyító kezéből kicsusszant a cserépedény, de szinte észre sem vette. Végre méltóztatott szembefordulni vendégével, és most rémülettel vegyes aggodalommal méregette.

- Sylvio… mi történt?

A diák elfojtott egy bosszús sóhajtást.

- Ahogy elnézem, pillanatokon belül kifut a főzeted. Csak szólj, mikor öntsem… aztán beszélek. Pár perc már úgysem számít sokat.

- Nem úgy van az – rázta meg fejét az öreg, és jó adag vizet loccsantott a tűzre. Miután sikerült a sűrű, fojtó füst nagyját széthessegetnie, már-már szégyenkezőn vont vállat – Csupán meghűlésre jó. Semmi különös, bármikor megfőzöm ismét – vette ki Sylvio kezéből a fiolát, óvó szeretettel helyezve vissza számos másik közé egy polcra – De ami téged kínoz… az komoly. Igazam van?

- Igen – ismerte be a diák, s hátát a falnak vetette – Legalábbis… nagyon úgy tűnik.

Hálásan ragadta meg a kezébe nyomott kupát. Matteo fűszeres bora a legjobb tavernák kínálatát is felülmúlta, de senkinek nem volt hajlandó elárulni a titkát, akármennyit is ígértek érte. „Ez az én ajándékom a barátaim számára” – szokta mondogatni – „És semmi kedvem másokat is megörvendeztetni vele.”

- Pontosabban Alessa van bajban – kezdett bele Tomaso látogatásának történetébe.

- Átkozott belladonna – morogta Matteo, miután a fiatalember beszámolója végére ért – Sosem kellett volna effélét ültetnem. Csak hát a signorák jól megfizetik a belőle készített szépítőszert. De nem kellett volna.

- Nem a te hibád. Ha nem lenne belladonnád, a városban máshol, másfajta méreg még mindig akad… úgy talán nagyobb bajba is került volna Alessa.

- Mindig ugyanaz… bárhová is megyek, valakinek mindenhol… mindig eszébe jut, hogy ami életet tud adni, az a legtöbbször ölni is képes. Mi lesz most a lánnyal? – szakította hirtelen félbe merengését.

- Sikerült rábírnom, hogy ne keverje még jobban bele magát Tomaso terveibe – azt, hogy ez valójában mennyire nem ment egyszerűen, s hogy Alessa milyen címekkel illette, míg idáig eljutottak, minden rokonszenve ellenére sem volt hajlandó megosztani az öreggel – És arra is rávettem, hogy ne maradjon otthon a kunyhójában.

Matteo reménykedve hajolt közelebb.

- Akkor most ti ketten…?

„Esküszöm, te még apám birtokának hírhordó öregasszonyait is megszégyeníted” – morgott némán a gyógyító lelkes érdeklődése hallatán, és menekülésszerűen nagyot kortyolt a borból. Mi tagadás, jólesett, minden aggodalma ellenére is; főleg, hogy megérezte a tegnapi chianti utóhatását.

- Nem – „pedig pillanatnyilag kevés dolog van, amit jobban szeretnék” – Nem, nincs nálam; én nem lehetek mellette éjjel-nappal. Márpedig kellene, mert ha Tomaso megtudta, hogy ő és én… nos ezek után elég egyszerű kideríteni, hogy hol van szállásom. A templomba vittem. Luigi atya nem is kérdezett sokat, elég volt az áldott embernek annyi magyarázat, hogy bajban vagyunk. Ott menedékre lelhet egypár napig.

- Hozzám is hozhattad volna – bántódott meg Matteo – Tőlem féltetek talán? Hiszen én igazán tudom, milyen az, ha rosszra akarják használni a mesterségemet… én megértem.

- Köszönöm – szorította meg a kezét Sylvio – Megmondom Alessának. Örülni fog, nagyon félt, hogy megharagított…

- De?

A diák elnyomott egy fanyar mosolyt. Az öreg lassan már jobban olvasott az arcából, mint a saját apja vagy anyja valaha is.

- De: nem. Nem fogadhatom el, csak téged is bajba sodornálak.

- Megvédeném én is Alessát.

- Hogyan, Matteo? Fegyveresek ellen, orgyilkosok ellen? A templomban legalább védi a hely szentsége; ha hite nincs is a felbérelhető gazembereknek, babonásak azért lehetnek. Ott nem fogják bántani. És a legnagyobb védelem, hogy senki még csak nem is sejti, hogy ott van.

Az utóbbi érv végül lecsillapította a gyógyítót, és másra terelte a szót.

- Egyébként minek öltöztél úgy ki, mint azok a tarka madarak a távoli földekről? – utalt Sylvio valóban szokatlanul színes és drága öltözékére.

- Be akarok jutni Alonsóhoz. Figyelmeztetni akaroma mérgezés tervére… jobb tervem egyelőre nincs.

Matteo nem is igyekezett elnyomni lenéző fintorgását.

- Reménykedtem, hogy Alessát akarod megörvendeztetni vele… az is elég ostoba ötlet volna, mert meglehetősen nevetségesen festesz, de ennél mindenesetre értelmesebb volna.

A fiatalember sértődötten húzta ki magát.

- Szerinted talán nem elég értelmes ötlet, ha segíteni akarok rajta és magamon?

- A szándékkal semmi bajom. Ami azonban magát a tervet illeti: nem tudom, miféle ember ez az Alonso, de egy biztos: ha sikerült kiütnie Tomasót a városurunk kegyeiből, akkor olyan ostoba azért nem lehet. Attól, hogy kiöltözöl, még nem fogja elhinni, hogy udvaronc vagy.

- Nem is őt akarom meggyőzni – szűrte a fogai közt Sylvio, már elég régóta egyensúlyozva türelme határán – Nekem bőven elegendő az is, ha az őrök elhiszik, és beeresztenek.

- Azokról is feltételezhetnél több józan észt. Ha minden őrszem minden egyes drága gúnyába csomagolt alakot beeresztene az urához, csak azért, mert az öltözéke nagyúrra vall, jó eséllyel a nemesség fele halott lenne. És ha téged fognak le, mint lehetséges merénylőt?

- Van bármi jobb ötleted? Mert a semminél még az istenkísértés is sokkal jobban megfelel.

A gyógyító erre olyan szorosan harapta össze a száját, mint akinek még bőséges mondandója lenne, csak érzi: merőben felesleges próbálkozás lenne szavakba önteni. Hogy elfoglalja magát, inkább szeretett tégelyei közt kezdett kotorászni, s vágyakozva gondolt tovatűnt tanulóéveire, amikor még az élet legbonyolultabb feladata a zsálya- és levendulafőzet elkészítése volt.

- Én nem próbállak lebeszélni.

- Dehogynem: most is pontosan azt teszed.

A megjegyzéstől Matteo egyszerre nagyon kezdte sajnálni, hogy a fűszerek mellé nem öntött hashajtófőzetet is a borba. Vagy bármi egyebet, ami lehervasztaná vendége arcáról azt a fanyar és fölényes mosolyt.

- Nem szokásom meddő kísérleteket végezni, amice. Viszont kérlek: legalább próbálj meg vigyázni magadra.

- Te pedig Alessára. Akármit  mondtam is az imént, kérlek, vigyázz rá, ha én... ha rosszra fordulna a tervem. 

***

- Bentigvoliótól jössz, mi? – horkant fel Alonso, amint végigmérte az állítólagos udvaroncot – Csak tudnám, miből gondoltad, hogy én ezt elhiszem. „Meg hogy a strázsáim mennyit kaphattak a zsebükbe, amennyiért ők hajlandóak voltak elhinni, és elém vezetni téged” – fűzte hozzá gondolatban.

Szikár, magas férfi volt, azoknak az embereknek a kesernyés arckifejezésével, akik évtizedekig hajszolják vágyaikat… míg végül kiderül, hogy a szivárvány lába nem kincset rejt, hanem csupán olcsó lomot. Bármit is követett el, hogy a városúr bizalmasa legyen, gondolta Sylvio, bizonyosan nem leli örömét a tisztségben. Egyébként nem tűnt sem romlottnak, sem gonosz szívűnek.

- Nekem bőségesen elegendő, hogy az őrszemek elhitték. Sajnálom, hogy ezzel a fondorlattal kellett élnem, de nem láttam más utat. Feltétlen ide kellett jutnom, signore; fontos híreket hoztam.

Amaz kurtán felnevetett.

- És mégis kinek olyan fontos? Talán csak nem neked? Mert amióta jó urunk bizalmas körébe emelt, egyszerre feltűnően sok embernek támadt fontos közlendője… és valahogy mindahány kéréssel talált végződni.

- Mások is megszaporodtak. Például az ellenségei.

Alonso hirtelen sápadtsága minden beismerésnél ékesebben igazolta, hogy bizonyára már nem az első intést kapja.

- Ne merészelj fenyegetni!

- Nem a magam nevében beszéltem – védekezett sietve a fiatalember –, és jó szándékú figyelmeztetésnek szántam.

- Ha olyan nagyon jó szándékkal jöttél… akkor mégis honnan tudsz róla?

- Egy barátomat akarták megvesztegetni, hogy készítsen mérget, de megtagadta. Tőle nem kell tartania, de ettől még… mást kereshet signor Tomaso a feladatra.

Alonso arcából a maradék vér is kifutott; ez már sokkal több volt, mint a mindig körülötte lebegő veszedelem. „De ha mégsem igaz? Vagy valami csapda?”

- Miért higgyek neked? – méregette bizalmatlanul Sylvio vonásait.

- Mert amit mondok, az valószínű. Qui prodest, signore; és Tomasónak nagyon is érdeke.

- És neked? Neked mi az érdeked?

- Mivel a barátom visszautasította signor Tomaso parancsát, ő is veszélyben van. Tomaso most már nekem is ellenségem.

„Hihető… meglehetősen az; ha nem mondott volna nevet, akkor is arra a féregre gyanakodnék. De ezt neki akkor sem kell megtudnia. Főleg akkor nem, ha mégis csapdának szánták.”

- Szép mese – vetette oda foghegyről, míg lerántotta a bőrkesztyűjét – Talán még el is hinném, ha – csapott tenyerébe a marokra fogott kesztyűk végével – ha fiatalabb volnék. Úgy negyven évvel. És most eredj sebesen kifelé, amíg meg nem gondolom magam, és le nem fogatlak egy alaposabb kifaggatásra!

„Igaz is, miért nem teszem meg?” – merengett el egy pillanatra, aztán leintette magát. „Ha igazat mondott, úgysem tud többet. Ha pedig nem… talán volt valami bölcsesség a szaiszi fátyol regéjében. Nem akarok többet tudni.”

- Signore, ha a nyilvánvaló veszedelmet nem akarja észrevenni, az éppolyan öngyilkosság, mintha önkezével emelne fegyvert magára!

- Sok. A. Dolgom – vakkantotta Alonso, végképp türelmét veszítve – Ha bármi mondandód van, azt gyorsan tedd. Addig is: indulhatsz visszafelé, amerről jöttél.

Hogy biztos legyen benne: hívatlan látogatója nem hinti el mérgező híreit a kúriában, saját nemesi személyében kísérte a kapuig.

- Kérem, legalább gondolja meg, signore – próbálkozott utoljára Sylvio, de kíméletlenül beléfojtották a szót.

- Majd gondolkodom. Leginkább arról, hogyan tartsam távol magam a hozzád hasonló hírhordóktól.

Szél surrant a kertet oltalmazó kőfal öblei közt. Legalábbis más nem lehetett, lélek sem járt az utcán, bár az igaz, hogy ugyancsak furcsa suhogás volt… csaknem úgy hangzott, mintha valaki a fogai közt szitkozódna.

- Akkor jól teszi, ha azt is kitalálja: hogyan élhet étel és ital nélkül. Mert hogy elébb-utóbb méreg kerül valamibe, ha nem tesz semmit ellene, az biztos! – búcsúzkodott hasonló szívélyességgel Sylvio; a kaput csak azért nem vágta be maga után, mert egymaga nem tudta volna megmozdítani.

A falmélyedésben meglapuló árnyék már suhant volna utána, amikor egy szelíd pillantású, halványlila selyembe öltözött lány bukkant fel a kertbe vezető lépcsőkön.

- Apám, kérem, várjon egy percet! – suhant a befelé készülődő Alonsóhoz – Miféle méregről beszélnek?

- Rosszul hallottad. Csak egy ostoba megjegyzés volt, egy nem túl jelentős vita után. Nincs jelentősége.

- A cselédek is beszélték a konyhán, hogy most hallották; én pedig véletlenül…

„De sebesen terjednek a hírek. Csak tudnám, melyik hallgatózott az ajtó mögött, amíg azzal a kinyalt pávával beszélgettem! Átküldeném a vidéki birtokomra, és ott is felejteném. Egy jó időre.”

- Ne foglalkozz ilyesmivel, kicsim. Fecsegjenek csak, ha attól serényebben dolgoznak.

- De ez most nem csupán üres fecsegés, igaz? Nagyon sápadt – méregette aggodalmasan apja arcát – Mi történt?

- Csak rosszat ettem.

Későn jött rá, hogy talán most nem pont ez a kifogás volt a legszerencsésebb.

- Ha nem tudom, mi a baj, csak még inkább félek. Könyörgöm, apám…

A kémkedő árny már azt várta, a signore mikor hagyja faképnél a lányt. Alonso azonban semmi ilyesmit nem tett…

… hanem gyengéden két tenyere közé fogta lánya reszkető ujjait.

- Egyelőre csak pletyka, Bianca; eddig is volt hasonló, ezután is lesz, és nem hiszem, hogy a többinél nagyobb veszedelmet jelentene ez a mostani. Arra viszont jó, hogy megtudjam: kitől-mitől óvakodjam. Légy nyugodt, nem lesz semmi baj – ölelte meg, és könnyű csókot nyomott a feje búbjára – Anyád már biztosan nagyon vár, a kelmeárussal együtt. Szaladj, és válasszátok ki a menyasszonyi ruhád anyagát, mielőtt még szegény ember eszét veszti drága hitvesem elvárásaitól.

Megvárta, míg a lány besiet a házba, s csak akkor intette magához az egyik strázsát – a szorgosan fülelő ott a falmélyedésben nem győzte dicsérni jó sorsát, amiért nem fedezték fel.

- Vigyázol a lányomra – közölte Alonso a katonával – Figyeled, merre megy, ha innen kiteszi a lábát, és ha a legapróbb veszedelmet, akár csak az árnyát látod is közelegni, ugrasz és megoltalmazod. De észrevétlen légy ám, mintha csak kémkednél, úgy, mint fénykorodban; mert ha csak megneszeli, hogy ő is veszélyben lehet, akkor rajtad fogom kipróbálni az új lovaglókorbácsomat.

***

Sylvio meglehetősen epés hangulatban kóborolta be a város utcáit, mindhiába próbálva kiszellőztetni fejéből signore Alonso fennhéjázását.

- Aki saját jószántából rohan a vesztébe, és erőnek erejével tesz hallatlanná minden figyelmeztetést, az megérdemli a sorsát! – dohogott félhangosan – Szinte már én magam szeretném beleönteni a borába azt a nyomorult mérget, hogy legyen már vége… Ostoba fráter!

Hirtelen azonban ráébredt, hogy nyilván Matteónak – és talán olykor Alessának – is hasonló véleménye lehet őróla, s a felismerés gyorsan elvette kedvét a további lamentálástól.

Végül kedvenc tavernája felé vette útját, a chiantitól várva, hogy talán kienged végre a fejét szorító fájdalom. Pontosabban csak vette volna; akkor eszmélt csak rá, hogy vexált bolyongásában alaposan belekeverte magát a szűk mellékutcák útvesztőjébe… ráadásul, ahogy a környéket elnézi, a legrosszabb városrészek egyikében járhatott.

Tétovázva torpant meg az egyik sarkon, azon töprengve: a három szétfutó utca közül melyiket válassza. A sötét, rothadástól bűzlő sikátorok egyike sem volt ugyan túl bizalomgerjesztő, de ő most nem olyan kedvében volt, hogy meghátráljon bármi elől is. Nem mintha olyan nagy veszedelmet rejthetnének Bologna nyomornegyedei, gondolta egykedvűen. Mielőtt azonban eldönthette volna: merre tovább, egy fojtott, de leplezetlenül zaklatott hang szisszent közvetlenül mellette.

- Maradj!

S a kapualj sötétjéből egy keskeny kéz nyúlt ki, hevesen megrántva köpenyét. Felháborodni sem maradt ideje, mert a kéz párja a szájára siklott, és kitartóan ott is maradt, hiába igyekezett lefejteni.

- Tudom, hogy képtelen vagy rá – perzselte nyakát Alessa forró lehelete –, de legalább egyszer az életben akkor is maradj csendben, és fülelj.

Valóban: a sarkon túlról beszédfoszlányok szűrődtek ki… majd fonódtak mind értelmesebb egésszé.

- … a legjobb, esküszöm… nem volt még olyan, hogy én…

- Ezt a szerencsédnek is köszönheted.

A falhoz – pontosabban most már inkább a lány karjaiba – simuló Sylvio csaknem ugrott egyet meglepetésében, ahogy felismerte Tomaso hangját.

- De signore! – tiltakozott élesen a másik; új hangneme taszító eleggyé keveredett szavai simulékonyságával – Bennem megbízhat! Az én fegyverem sosem téveszt célt.

- Azt a te érdekedben ajánlom a legjobban. És azt is, hogy rám senki ne gondoljon… kocsmai verekedés, vagy még jobb: rablótámadás… a te mesterséged, neked kell választanod. De válassz jól. És még a héten kiterítve akarom látni Alonsót.

A bérenc válasza már ismét érthetetlen sustorgássá halkult, majd csend… és nehéz csizmák dobbanása. Alessa reszketve simult a diák karjába; a kapualjban olyan szűk volt a hely, hogy háta a nedves falnak szorult. Összeszorított foggal próbálta elfojtani zihálását; félt, hogy esetleg mások is meghallják… bár ő maga semmi egyebet nem hallott a fülében doboló vértől. Olyan szorosan simult Sylvio mellkasához, hogy az ő szívdobogását is érezte, s egy idő után már képtelen volt megkülönböztetni egymástól a két ütemet… csak azt tudta, hogy a fiatalember sem retteghet kevésbé, mint ő.

Tomaso és bérence ellentétes irányban indult el, de végül egyikük sem fordult be a az ő utcájukba. A vihar elvonultával Sylviót legalább olyan féktelen vidámság kerítette hatalmába, mint amennyire félt az imént; pillanatnyilag még arról is kész volt megfeledkezni, hogy a lánynak egyáltalán nem itt kellene lennie.

- Ha még egyszer a kalandok keresésével vádolnál, csak emlékeztess erre a pár percre! Még most is alig hiszem el, hogy ilyen könnyen szabadultunk…

A lány egyáltalán nem látszott osztozni jókedvében.

- Szabadultál – vetette oda morcosan – És csakis nekem köszönheted; ha rajtad múlt volna, egyenesen a karjukba rohantál volna.

„Na jó. Az a pillanatnyilag pontosan idáig tartott” – állapította meg a mostanra már szintén felborzolódott Sylvio.

- Tudom én, dolce Alessa, hogy messzi vidékről érkeztem, és könnyen megeshet, hogy nem ismerem még elég jól a ti nyelvjárásotok minden finom árnyalatát… de ez azért mégiscsak különös egy módja lenne a bocsánatkérésnek - vagy legalábbis egy keszeg kis magyarázatnak.

- Hidd el, a te szavaid sem váltak be jobban hálás köszönetnek! És egyáltalán, miféle bocsánatkérés?

- Nevezd, aminek akarod, de ha tudsz bármi elfogadható magyarázatot arra, hogy a határozott ígéreted, sőt, esküvésed ellenére mégiscsak megszöktél a templomból, akkor érdeklődve hallgatom.

- Igaz is, az esküvés – pislogott ártatlanul Alessa – A bátyám életére esküdtem, tartoztam neki egy megszegett esküvel, amióta megfenyegetett, hogy boszorkányságért perbe fogat… és biztos vagyok benne, hogy komolyan is gondolta. Ne nézz így rám, az Istenért, ennek már nagyon sok éve volt! Még a szülőföldemen… Ő pedig katonának állt, lehet, hogy már rég’ halott… akárhogy gyűlöl, nem árthat.

- Tehát? – erőltetett magára nyugalmat a diák az újabb csapás után, erről a hírről most végképpen lemondott volna – Azonkívül, hogy remélted, bosszút állhatsz rajta, miért jöttél el?

- Téged kerestelek – rántotta fel dacosan a vállát – Mert még a végén bajod talál esni, amilyen… meggondolatlan tudsz lenni. Az volt a szándékom, hogy segítek, bármi legyen is a terved. Még szerencse, hogy időközben Tomaso meggondolta magát.

- Nem egészen. Te is hallottad, hogy csak módszert váltott.

- Na és? Nem méreg, engem békében fog hagyni. Mielőtt érkeztél volna, épp arról beszélt, hogy sehol sem találja, akit méregkeveréssel bízott meg, és az illető tudna-e mást ajánlani. Innen jutottak el odáig, hogy a tőr biztosabb.

- Ettől még nem sokat javult a helyzet – morogta Sylvio – Cara, nagyon szépen megkérlek, eredj vissza a templomba.

„Dios, remélem, legalább az arcomon nem látszik, hogy mennyire nem akarom, hogy engedelmeskedjen!” – fohászkodott némán – „Soha többé nem akarom elengedni.”

- És mégis meddig felejtenél ott?! Van talán valami újabb ötleted? Esetleg visszakúsznál Alonsóhoz, és kipróbálnád, vajon másodjára is az ajtón dobat ki, vagy esetleg legközelebb kipróbálja, milyen távozás esik az ablakon keresztül?

- Erről meg honnan… Te követtél!

- Végre, hogy ráébredtél. Több elővigyázatosságot vártam volna tőled; ha úgy akarom, le is szúrhattalak volna, alkalmat adtál rá, több is mint eleget! És bár többször nyomod veszítettem, végül mégiscsak találkoztunk. De most már felejtsd el, akármit is forgattál a fejedben! Már nem a mi dolgunk.

- Te is tudod, hogy az. Nem tehetünk úgy, mintha sose hallottunk volna róla.

- Dehogynem! Nem vagy te keresztes lovag!

- Ha már a hősies terveim nem hatnak meg, akkor legalább gondolj Bentigvolio hálájára, amiért megmentem az egyik udvari emberét.

- Akkor – torzította el Sylvio hanghordozását – legalább olyan érveket találj ki, amelyeket te magad is elfogadnál!

- Ugyan minek? Te talán megkérdeztél, mielőtt kiszöktél volna a templom védelméből?

- Tehát bosszú? – élénkült fel a lány – Esetleg többre tartanád magad, ha aggódnék érted, vagy egyszerűen csak egy kis izgalomra vágysz?

- Melletted? Másban sincs részem, amióta először megcsókoltalak.

- Csak „volna”! – vágott vissza Alessa – Akkor egy nagyon is ékesszóló ütéssel jutalmaztalak érte. Ha még emlékszel rá.

- Legalább eredeti módja volt a fogadjistennek.

- Ha annyira hiányzik, megismételhetem! Most aztán százszorosan is kiérdemelted! Mit ígértél nekem, alig egy napja? Hogy megvédesz!

- Éppen te szónokolsz nekem ígéretektől? Egyébként pedig: pontosan azt teszem!

- Ugyancsak sajátos felfogásban! Szerintem egyenesen a vesztedbe rohansz, sőt: kifejezetten emlékeztetsz azokra a régi római nagyurakra, akikről egyszer meséltél. Nem akartak saját két kezükkel végezni magukkal, nosza hát: megparancsolták az egyik rabszolgájuknak, hogy tegye meg ő helyettük.

- Minek ide a rabszolgák tőre? – lépett közelebb hozzá Sylvio – A te nyelved élesebb minden fegyvernél… és biztosabban is talál. Ha választhatnék, boldogan halnék általa…

Alessa mélyen elvörösödve hajolt el a fiatalember csókja elől, s a hirtelen mozdulattól lecsúszott a köpenye. Boldogan, hogy addig sem kell állnia a pillantását, hajolt le érte, és szorosan beleburkolózott.

- Megértelek, caro –közölte végül védekezőn összefont karokkal és félig háttal Sylviónak – Én sem tudom jó szívvel hagyni, hogy egy ártatlan embert megöljenek. De Tomaso, úgy tűnik, letett a méregről… már nem kell féltened. Nem fenyeget többé.

- Letett, talán. Ez még messze nem jelenti azt, hogy nem jutsz majd eszébe Alonso halála után. Vagy egy következő alkalommal. Nem tagadom, hogy félek; de ha meglapulunk, sosem lesz vége. Másfelől – engedett fel kissé a hangjában megbújó feszültség – nézz a szemembe, és úgy mondd, ha tudod, hogy volna szíved hagyni, hogy semmit ne tegyek az érdekében.

- Volna – perdült meg Alessa, és kifújt az arcából egy elszabadult fürtöt – Nagyon is kedvemre való volna téged biztonságban tudni, míg én elintézném, hogy az a méreg végül Tomaso serlegében érjen célt. De mivel ismerlek, tudom, hogy úgysem maradnál nyugton. Ezért hát megengedem, hogy velem tarts.

A fiatalember felszabadultan kacagott; nem számított ilyen könnyű diadalra, de akárki is segítette hozzá az égben, nagyon hálás volt neki.

- Micsoda bírt jobb belátásra, carissima?

Tréfát várt, a lány azonban elkomolyodva viszonozta pillantását.

- Követtelek, de kissé megkéstem, és csak akkor értem a kúriához, amikor te elviharzottál. Én is készültem utánad eredni, de Alonso épp akkor találkozott a lányával, és véletlenül kihallgattam őket. Amiért semmibe vett téged, azért ugyan továbbra is boldogan felképelném, és azért sem tenném tűzbe a kezem, hogy milyen ember is valójában, de… apának én is olyat szerettem volna, amilyen ő.