Negyedik rész

- Bezzeg ifjabb koromban, meg se kottyant! Most pedig tessék: alig fertályórája vagyok itt, és lefogadnám, hogy holnap meg se bírnék mozdulni, ha idejében be nem kenném a derekamat – morgolódott Matteo, ahogy sarkára ereszkedett a zsályaágyás mellett. Az esti szellő szárnyára kapta az illatot, s beterítette vele az öreget, aki meghatottan szívta be a friss, tiszta aromát.

- Maria, most jót nevetsz rajtam odafenn, igaz? Édes szívem, hányszor lamentáltál, hogy miért nem a füveimet vettem feleségül, hiszen pont úgy zsörtölődöm velük, mint az öreg házasok szoktak… de azért mindig mellettem voltál, bármi viharban is álltunk. Csak az az utolsó… miért siettél úgy, mondd?

- Matteo, Matteo!

A levendulaszín alkonyatban Sylvio futott feléje, kipirultan a szokatlan erőfeszítéstől. Épp idejében, hogy kiszakítsa a patikáriust az emlékek fogságából.

- Matteo – torpant meg zihálva az egyik ágyás mellett –, nagy híreket tudtam meg!

Az öreg elébb a kezébe nyomta a zsályával teliszedett kosarat, s csak azután felelt.

- Hozd ezt be, kérlek. Ha már úgyis itt vagy, tedd hasznossá magad. A többit majd benn… nem vagyok én vándorkomédiás, hogy az utcát szórakoztassam.

- Mégis, kikre gondolsz? – méltatlankodott Sylvio, míg Matteo nyomában igyekezett a füvektől illatozó szakajtóval – Arra a három árva varjúra? Esetleg a kerted üregeiben megbúvó pockokra? Mert más lelkes lényt én ugyan nem látok.

- Az én kertemben nincsenek holmi pockok – közölte az öreg, s határozottan betette maga mögött az ajtót. Nem túl erőteljesen, épp csak annyira, hogy a fölébe függesztett hagymafüzér tompán puffant a földön – A spion pedig attól spion, édes fiam, hogy észrevétlenné tudja magát tenni. Egyébként, ha esetleg Alessát keresed, elkéstél: fertályórája ment el.

- Az jó... jobb is, hogy ezt most nem fogja hallani.

- Idehallgass, fiacskám, én nem tudom, mibe keveredtél újfent, de azt megmondhatom, hogy…

- Semmi újba, Matteo, ne zsörtölődj annyit. Csak az történt, hogy Pietro kocsmájában az egyik lány érdekeseket mesélt, és…

- És mi egyebet tett még? Figyelmeztetlek, akármennyire is kedvellek, de ha fájdalmat merészelsz okozni Alessának, én a saját két kezemmel…

- Nyugodj meg! – kacagott Sylvio, és lendületesen felpattant az asztal sarkára; a patikárius alig győzte elkapkodni az útból a szárított kakukkfüvet – Eszembe sem jutott ilyesmi; amióta Alessát megláttam, nem érdekel engem senki más. Régen viszont volt… eh, mindegy, szóval az a lány és én ismerjük egymást, és, ha arrafelé járok, szoktunk váltani pár szót. Most például azt mesélte, hogy szokott hozzá járni egy félkarú bérgyilkos, aki…

- De finom körökben mozogsz...

- Tudom, tudom! De mit tehetne szerencsétlen lány? Ha megkívánják, a legtöbben úgyis kényszerítik… a helyében ugyan ki merne nemet mondani egy effajta gonosztevőnek.

- A bérgyilkosra értettem. Azért csak mondjad. Mit tudtál meg?

- Részeg mámorában ez a söpredék eldicsekedett neki, hogy Bentigvolio egyik új bizalmasát fogja eltenni az útból. Ezekkel a szavakkal mondta. Márpedig signor Alonso után városurunk senkit nem emelt a köreibe. És saját fülünkkel hallottuk Alessával, hogy Tomaso bravót bérelt fel. Csak az arcát nem láttuk; de most megvan a gazember, vagyis hát meglesz, és…

- Nem – közölte nyomatékosan Matteo – Akármit is akarsz tenni vagy még inkább: tőlem kérni, a válaszom nem.

- Ugyan, Matteo, Alessa is biztosan így akarná!

- Jó is, hogy említed! – mordult fel – Őt meg az állítólagos véleményét; egész nap, míg itt volt, csak azt fejtegette. Ízes részletességgel, mondhatom!

- Mit mondott?!

A fiatalember hangjában remegő izgalom megmosolyogtatta Matteót. „Pont, mint alig pár napja Alessa” – gondolta szeretettel. Holmi elérzékenyülés azonban nem akadályozta meg abban, hogy őszintén továbbítsa a lány szavait. Amelyekből minden durvaságuk ellenére is tisztán kihallható volt a bennük remegő aggodalom és szeretet.

- Elég sokfélét – jegyezte meg, jóízűt húzva a borából – És ugyancsak epés hangulatban volt a signorina. A felemlegetett sok mindenféle között jócskán szerepeltek például különféle izgalmas halálnemek is, amelyeket jósolt neked, ha nem hagysz fel a bajkeveréssel. Még a bitófa volt köztük a legbarátságosabb, ha jól emlékszem…

- Még hogy én? – hördült fel a diák – Én bajkeverő, én? És ezt pont ő mondja?!

- Sylvio – jegyezte meg csendesen Matteo, a kupát gondosan visszahelyezve a tálra – Az a lány elmenekült korábbi otthonából, és azután nyomorgott. Alig értett valamihez, így kénytelen volt azt a szinte semmit kiszínezni, és ahogy lehetséges volt, úgy eladni. Más választása nem lett volna, legfeljebb az éhezés, vagy az, hogy az útfélen árulja magát. Ezzel élt vissza kegyetlenül Tomaso. De ő sosem jókedvében kereste a bajt, ellentétben veled, úrficskám. Most meg hová mégy?! – csattant fel, s minthogy feleletet nem kapott, utánaeredt.

- Mit képzelsz, hogy csak így itt hagysz, mondd? – ragadta meg a karját, és becsapta az ajtót a távozni készülő Sylvio orra előtt; nyomatékképpen még a reteszt is rátolta – Azt mindig is tudtam, hogy időnként úgy fel tudod húzni az orrod, mint valami elkényeztetett signorinácska, de hogy most mi bajod lett hirtelen, azt el nem tudom képzelni. Egyébként pedig igenis igazam van, ha nem tudod elviselni, akkor is. És most mondd, mit akartál kérni tőlem.

- Már semmit – morogta a fiatalember, és ingerülten matatott a reteszen – Engedj, Matteo. Dolgom van.

- Én is pontosan így látom. Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy válaszolsz a kérdésemre. És hagyd békében azt a reteszt, amilyen haragosan bánsz vele, még elrontod. Nos?

Végre Sylvio arcán is felderengett egy mosoly; igaz, meglehetősen halovány fajta, de legalább a derű hírnöke volt ez is.

- Téged nagyon szerethetnek az égiek, Matteo… Nem elég, hogy te magad mindig megelégedett vagy, ráadásképpen még másokat is fel tudsz deríteni. Bármi körülmények között.

- Túl sok mindenen mentem keresztül, fiam. És jól mondtad: a nevetés nagy adomány. Ez és a megbocsátás, megbocsátani mindenkinek… köztük magamnak is; ha ezzel a kettővel nem áldottak volna meg, azok után, amiket megéltem… nem tudtam volna folytatni ezt az életet. Régen volt – és már ismét mosolygott, az iménti felhőket szétkergette örök, bizakodó derűje – Egyébként: ülj le – intett az asztal felé, melyen még ott árválkodott pár kakukkfüves, sült apróhal, mely a korai vacsorából megmaradt – Ha éhes vagy, láss hozzá bátran. Tudom, hogy felettébb szereted. Ami pedig az én elégedettségemet illeti, azt azért lehetne fokozni. Például azzal, ha egy kissé részletesebben láthatnám azt a hurkot, amibe belekeveredtél. Úgy lényegesen könnyebb lenne kiszednem belőle azt a becses nyakad; nem gondolod?

- Megoldom, Matteo – nyugtatta a diák két falat között; nem kínáltatta magát sokáig – Épp elég bajt okoztam így is, nem akarlak még téged is belesodorni. Csupán egy italt kérek.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem a fűszeres boromra gondoltál?

Sylvio, minden aggodalma ellenére is, tiszta szívből nevetett. Akárhogy ugratták is egymást a patikáriussal – vagy talán éppen ezért –, ő mégis mellette találta meg azt a családi melegséget, amit szülőházában, sokadik gyermekként hiába keresett, és ezért hálás volt neki. És tudta jól, hogy mindezt az öreg is érzi.

- Ha azzal is megkínálsz, jólesne, amilyen veszedelmes napokat élek… egyébként sem volt még olyan, hogy ezt a fajta kínálást visszautasítottam volna. De annyiban igazad volt, hogy más is kellene. Altatószer, egészen pontosan.

- Nem tehetem – az öreg hangja megváltozott, olyan keménység kúszott belé, aminek nyoma sem volt addigi dohogásában – Tudok készíteni, de azok veszedelmesek: ha elvéted az adagot, meg is halhat az, akinek szánod.

- Hát nem volna kár érte… de ne aggódj, élve van rá szükségem. Vagyis a belőle kikínzott vallomásra, bár ez utóbbit már, hálistennek, nem nekem kell megtennem. A bérgyilkosnak szánom. Valahogy melléje keveredek, amíg italozik Pietrónál, cimboraságot színlelek, vagy új megbízásra célozgatok, még nem tudom, és leitatom az altatószeres borral. Amíg magatehetetlen, könnyen a törvény kezére adom. És tudhatod: ha már egyszer ott van, akkor is kiszednék belőle a vallomást, ha ártatlan lenne.

- Tudom – komorodott el Matteo, ismét a múlt árnyai felhőzték a tekintetét – Bár ne tudnám! Legyen, adok belőle. De épp csak annyit, hogy egy egészséges felnőtt férfi elaludjon tőle. Mert legyen bármilyen aljas is, gyilkosa nem leszek senkinek. Ne köszönd – állította meg egy kézmozdulattal Sylvio kitörő lelkesedését – Egyedül azért nem hajítalak ki a házamból, mert akkor elkészíttetnéd mással; és én csak a saját kezem munkájában bízom. És légy óvatos vele. Nagyon nem szeretnék arról hallani, hogy vérbe fagyva találtak rád valami lebujban.

***

Azon az éjjelen teljes fényében ragyogott a telihold, árnyak sokaságát vetve Pietro tavernájára. Ahogy az alkonyi szél a fölébe magasodó százados tölgy levelei közt játszott, a lomb árnyéka fekete csipkefátyolként szőtte be a fogadó oldalát támasztó kőfalat. Olyan lágyan remegve, mintha csak finom lélegzet mozgatná.

A díszbe öltözött fal tetején Alessa kuporgott; s míg fél szemmel a taverna félig nyitott ajtaját leste, azzal mulatta magát, hogy az ölébe gyűjtött apró kavicsokkal igyekezett eltalálni a tyúkól tetejét.

- Ennyire kínoz az álmatlanság? – köszöntötte a fal tövéből egy derűs hang – Ha már a te szemedre nem jön álom, takarodjon messze a tyúkokéról is? Pietro nem lesz boldog, ha a riogatásodnak hála reggelre nem talál tojásokat!

- Sylvio! – rezzent össze, mind elszórva a kavicsokat – Megrémisztettél; ugyan mit szóltál volna, ha egyenest a karjaidba pottyanok ijedtemben?

- Attól fogva minden időmet azzal tölteném, hogy kitaláljam: miként riasszalak meg ismét. Hátha megismétlődne az ígért kedves eredmény.

És elkezdett felkapaszkodni a fal tetejére; a lány kuncogva szemlélte ügyeskedését.

- Sylvio, ne! Hiszen te félsz a magasságtól!

- Most már nem. Ha a szemedbe nézek, ott bármiféle szakadéknál mélyebb ingoványok nyílnak – a szűk hely adta lehetőségekhez mérten kényelembe helyezte magát a fal tetején, s két tenyere közé fogta kedvese arcát – Nincs az a tenger, nincs az a mélység, amely több és veszedelmesebb titkot őrizne. Legfeljebb, amikor az óceán tükre sokszorozza a végtelenbe a csillagok gyémántvirágait… de még az is csupán látszat, bármi gyönyörű is.

Alessa fájdalmasan száraznak érezte ajakit, úgy vágyott most egy korty vízre, borra… Sylvio csókjára. A Teremtő egykor a lelket lehelte az emberbe – talán az ő kedvese is képes lesz legalább a hitét átadni.

- És ha mindez álom csupán?

A fiatalember mosolya fehéren villant a félhomályban, s hangja gyengéd volt, mégis szenvedélyes; miként maga a vágy.

- Úgy én is álmodom veled egy örökkévalóságon át.

Csókja lágyan súrolta a lány ajkait, de mielőtt még perzselőbb ostrommal vehette volna birtokba őket, Alessa évődve hajolt félre.

- Mégis – szegezte ujját a diák szívének –, ha nincs Tomaso: talán sosem vallod meg.

- Meglehet, pár nappal később tettem volna meg… de hogy soha? Akármennyire is bolondnak tartasz, ennyire azért nem vagyok az. Ő csak megerősítette azt, amit addig is éreztem.

- És mi volna ez a nagy felfedezés?

Sylvio keskeny ujjai elfészkelődtek a lány arccsontján, míg hüvelykje lassan, centiről centire siklott végig az ajkán.

- Sosem volt otthonom. Szülőházam igen, családom is; de otthonom nem, arra csak most leltem. Általad. Egy fa alatt, Matteo kertjében, füstös tavernában… olcsó díszlet csupán, nem számít, ha veled vagyok.

A lány hangja hirtelen elmélyült, mintha saját szavainak súlyától fulladozna.

- Mi hát az otthon, amire annyira vágysz?

- Ahol azért szeretnek, aki vagy – felelte gondolkodás nélkül – Nem pedig azt, akivé tenni akarnak.

Alessa egyetértőn ölelte át kedvese derekát, s vállára hajtotta az arcát. A fiatalember gallérjának csipkéje ugyan kissé szúrta a bőrét, de most még ez is jólesett; csak mellette lehessen, s a belőle áradó meleg űzze el mindörökre az éjszaka rémeit.

- Meneküljünk, Sylvio – suttogta álmodozva – fuss velem, a világ végéig, vigyél oda, ahol a tengerek a semmibe ömlenek…

- Nem tehetem, cara. Van, ami elől nem lehet elfutni.

- Mi volna az? – riadt fel a lány – Nagyurak akarata…? Törvény ereje…? …Sors?

Sylvio mindenre tagadóan intett, és végül szeme tükrében kedvese is meglátta a választ: mi az a hatalom, ami elől semmi földön nincs menekvés.

Odalenn, a fogadó falánál megmozdultak az árnyak, s az ajtónyíláson kitóduló fénycsóva egy félkarú alakot világított meg, amint belépett az ivóterembe. A lány megborzongott, ezúttal valódi rémülettel, s egy macska kecsességével csusszant le a falról. Sylvio kevésbé elegánsan ugyan, de legalább minden fontolgatás nélkül követte.

- Mi lelt? – tartotta vissza, mielőtt még eltűnhetett volna az éjszakában.

- Az a félkarú… te nem láttad őket, de mielőtt megérkeztél volna, nekem sikerült lopva kilesnem a házsarok mellől. Ő az, akit Tomaso felbérelt, biztos vagyok benne!

Sylvio is csaknem az volt; de ismeretei forrását tekintve, nem látta szükségét, hogy mindezt a lánnyal is megossza.

- Nemrég láttam erre járni az őrség embereit – magyarázta indulatosan Alessa – Nem járhatnak messze, ráadásul ismerem az útvonalukat. Sebtében megtalálom, és fellármázom őket! Ez a nyomorult bizton sokáig itt lesz, azalatt visszatérek!

- Ha én most arra kérlek, hogy ezt felejtsd el, fuss nagyon gyorsan Matteóhoz, zárkózzatok be, és maradjatok is ott mindketten, amíg értetek nem megyek; akkor megtennéd?

- Hanyadjára is járjuk ezt a táncot? Ezredjére vagy százezredjére? Segíts ki, valahogy elvétettem a számlálást…

- Tehát nem; jól sejtettem. Akkor maradj velem. Kérlek! Jobb ötletem van.

A lány kétkedve vonta fel a szemöldökét, de azért beleegyezően bólintott. Sylviót csak saját megkönnyebbült sóhaja ébresztette rá, hogy egészen addig visszatartotta a levegőt. „Akármi is lesz, nem hagyom magára! Ezen az éjszakán nem.”

Alighogy kényelembe helyezték magukat az egyik asztalnál, Pietro már sietett is feléjük – már amennyire ez elvárható volt a termetes fogadóstól.

- Alessa, van még abból a… khm… ha kicsit idébb hajolnál... köszönöm, igen, nos, amit a múltkor, az a… serkentő, vagy mi… tudod!

- Nem! Sajnálom, de nem, egyébként pedig ráébredtem, hogy nem is hat annyira, és…

- Mi az, hogy nem hat? Hát én most megvallom neked, hogy igenis, épp a múltkor…

- Nem szükséges! Egyébként pedig, akár hat, akár nem; több hasonlót nem készítek. Sem neked, sem másnak.

Sylvio sebesen fogyatkozó türelemmel hallgatta őket – hiába próbált ugyanis suttogni, a kocsmáros egyszerűen képtelen volt halkan beszélni. „Remek. Ha valamit el akartam kerülni ma este, akkor az a feltűnés. Erre tessék, a fél fogadó többé-kevésbé nyíltan vigyorog, a másik fele pedig sóváran hegyezi a fülét.”

Kezdett kételkedni benne, hogy jó ötlet volt Alessát magával hozni. „Tudhattam volna, hogy rá mindig felfigyelnek… bár ugyanezt magamról is elmondhatom” – ismerte el. Időközben a fogadós végre elment, s Sylvio, az asztal fölött áthajolva, suttogni kezdett a lánynak.

- Bízz bennem, most az egyszer! Kértem Matteótól altatószert, belekevertem a kulacsomba; most pedig megtalálom a módját, hogy átüljek annak a söpredéknek az asztalához – intett az átellenes sarok felé, ahol a bérgyilkos már sokadszorra itta ki a kupáját –, és felajánlom, hogy igyunk egyet. Talán elég részeg lesz, hogy elfogadja; ha gyanakszik, akkor ködösen célozgatni kezdek az utamban álló emberekre. Ne aggódj, úgy teszem, hogy véletlenül se sodorjak veszélybe senkit, általánosságokban szitkozódom csak… és amíg ártalmatlan, az őrség kezére adhatjuk.

- Nem is rossz – súgta vissza a lány – Fogadd elismerésem; tőled elsőre valami hősiesebb és bolondabbra számítottam, mondjuk: párbajra hívod, vagy egyéb hasonló dőreség… De én azért kiegészíteném még valamivel. Ha mi most egymás torkának esünk, akkor a viharos veszekedés után hihetőbb lesz, ha egy idegen kocsmacimborának kezdesz panaszkodni. És ha itt az idő, majd én hívom az őröket, ahogyan eredetileg is akartam. Most pedig tégy úgy, mintha nagyon mérges lennél – sziszegte. S mielőtt még Sylvio egyáltalán felelhetett volna, a lány felugrott, de olyan lendülettel, hogy a padot is feldöntötte.

- Nem, nem és nem! Sokáig elviseltem, de most már nagyon elegem van belőle, hogy te mindörökké csak a bajt keresed!

- Ugyanezt én is elmondhatnám rólad! Például amikor hirtelen elhatározásból rántasz magaddal mindenféle istenkísértésbe, ha akarom, ha nem!

- Eddig még ugyan nem láttam, hogy olyan nagyon menekültél volna bármelyik elől is! – vágott vissza a lány – De legalább azzal nem vádolhatsz, hogy unalmas volna velem az életed!

- Ez minden vádak közt az egyetlen, amellyel nem illethetlek!

Sylvio nem tudta, melyik szónál vette át elevenen izzó szenvedély a színjáték helyét; csak azt érezte: most majd’ szétfeszíti az indulat.

Ó, a harag is, hogyne; mert Alessa terve igenis jó volt, be is vált volna, ha nem rontja el a lány… na jó, mindkettejük meggondolatlansága. Azonban a haragnál is jobban kínozta az aggodalom, hogy kedvese esetleg bajba sodorja magát félelmesen őszinte hangú riposztjaival, s indulatában olyasmit is világgá kürtöl, amiről inkább hallgatni volna tanácsos.

- Egyébként nevezhetsz olyan kalandornak vagy bajkeverőnek, amilyennek csak akarsz; de akárhogy tagadod, te is éppúgy élvezted a közös veszedelmek minden percét, mint én!

- Csak egyszer az életben cifrázná ki valaki azt az öntelt képedet!

- Ugyancsak hiányolnád akkor az eredetit – mosolygott kajánul Sylvio, mire a lány arcszíne nyomban versenyre kelt a falernumi boréval.

- Még egyetlenegy rossz szó, és a saját két kezemmel fogom megtenni; csak hogy bebizonyítsam: mennyire nem fog hiányozni! Akkor talán végre lenne egy kis békességem.

- Az örök békesség a mennyek sajátja, és nekem eszemben sincs, hogy már ezen a földön hozzásegítselek.

- Majd hozzásegítlek én téged, de az örökös fajtához!

- Rossz vásárt kötnél: bolygó lélekként folyton a nyomodban lennék, hívebben, mint az árnyékod, hogy egyre csak emlékeztesselek: megfosztottál az élettől, amit úgy szeretek.

- Igazán? Akkor miért veted állandóan kockára?!

- Mert félek! – most már a játékos máz utolsó foszlányai is lehulltak. Alighogy belekezdett, rögvest megbánta a félig megtett vallomást, de már túl erős volt az indulat, hogysem elfojthatta volna – Félek, hogy kifolyik az ujjaim közül, és a végén nem marad semmi, hogy a szivárvány tövében csak olcsó lom lesz, hogy addig őrizgetem az életet, míg csak kiszáradt rőzse marad belőle! És ez a félelem küldött ide, Bolognába, hogy majdan nyomot hagyjak a világban, és ugyanez űz mulatságba és istenkísértésbe is, mert akárhogy is rettegek közben, de amíg fülsüketítő erővel dobol bennem a vér, addig is érzem, hogy még vagyok!

Alessa a szájához kapta a kezét, mintha a feltörni készülő zokogást akarná visszafojtani, s kirohant a teremből. A küszöbről, ahonnan a bérgyilkos már nem láthatta, tiltón intett az utána siető fiatalembernek. Akkor már az arca is fénylett a könnyektől.

Sylvio tehetetlenül torpant meg, és egyáltalán nem színlelt elkeseredéssel rogyott le a bérgyilkos asztalához.

- Ha megengeded, cimbora – szólította meg, közben már vonta is elő ruhája egyik hasítékából az öblös kulacsot –, nem akarok egymagam maradni. Volt már benne részem, és ilyenkor mindig rossz gondolatok környékeznek; nosza, igyál velem, űzzük el együtt őket – töltötte teli a férfi kiürült kupáját, majd saját ajkához emelte a kulacsot; kis híja, hogy valóban bele nem ivott.

A bérgyilkoson már kezdett látszani az addig benyakalt bor hatása; Sylvio minden keserűsége ellenére is kénytelen volt áldani érte a jó szerencséjét. „Józan fővel nem biztos, hogy ilyen egyszerűen lépre ment volna” – gondolta, míg a másik nagyot kortyolt az altatószeres borból.

- Egy szajha sem ér nem ennyi fáradságot.

A fiatalember legszívesebben ököllel vágott volna arcába a sértésért, de józansága utolsó cseppjeit összekaparva fegyelmezte magát.

- Hidd el, fiatalúr – fejtegette tovább amaz – Jobbak az itteni lányok! Bármire készek - vigyorodott el; Sylvio szorgalmasan nyelte az undorát. „Persze, hogy bármire; ha egyszer félnek a tőrödtől!”

Mégis, csupán egy sóhajjal felelt. Méghozzá őszintén, egyszerűen túlságosan kimerült volt, hogy a szükségesnél többet színleljen.

- Az meglehet; de nekem ő kell. Mindenki más túl kevés.

A bérgyilkos valami olyasmit dörmögött feleletképpen, hogy akkor hát döntsön hanyatt kettőt; de már túlságosan összemosta a szavakat, hogysem érteni lehetett volna. Sylvio megkönnyebbülten fogadta; de igazán csak akkor lélegzett fel, amikor a férfi feje lekoppant a boroskanta mellé.

Csendesen, enyhe ittasságot színlelve felállt, s kibotorkált az éjszakába.