Ma egy hete, hogy apám megkapta a régió legkiválóbb bírójának járó kitüntetést. Egy idős, leköszönő főbíró nyújtotta át neki ezt az igen nívós díjat valamint az oklevelet. Alig hogy apám kezébe vette a kis, aranyból készült bírói kalapácsot, én máris kikaptam a kezéből, hogy közelebbről is megcsodáljam. Szép példány! – gondoltam, és ahogy körbevizsgáltam a rávésett betűket, melyekből apám nevét olvastam ki, büszkeség töltött el. Anyám már akkor megkönnyezte az egészet, mielőtt még apámat szólították. Ő ugyanis, természeténél fogva mindennek az érzelmi oldalát nézte, így a díjátadó ünnepségen az öreg főbíró szavai is meghatották. Természetesen ő is büszkén tapsolt, amikor apám átvette a díjat és a magasba emelte, mint ahogy a színészek szokták az Oscar-díjat. 

- Elza, vigyázz le ne ejtsd! – szólt rám, kissé szigorúan apám, de én még egy utolsót gyönyörködtem az arany csillogásában, majd visszaadtam neki a megérdemelt kitüntetést. Vidáman mentünk haza kertvárosi otthonunkba. Anyám unszolására költöztünk ide a zsúfolt belvárosból, mert szerinte itt nyugodtabb és meghittebb az élet, nincsenek gyárak a közelben, melyek kéményéből egészségtelen füst száll fel, nem zakatolnak egész nap a buszok és a villamosok. Abban teljesen igaza volt, hogy itt sokkal egészségesebb az élet, viszont szerintem unalmas is. Itt az ember majdnem semmi mást nem csinál a kertészkedésen kívül. Bár ahhoz sem fér kétség, hogy anyám igen ügyes kertész, hiszen neki köszönhetjük, hogy házunk körül mindig szép virágok nőnek, minden évben van gyümölcstermés és a fű is mindig szépen le van nyírva. Egy-egy nagyon unalmas, meleg nyári napon ide szoktam kifeküdni, és hagyom, hogy a locsolócső néha az arcomba spricceljen. Máskor a szobán falai közt töltöm a napjaim, régi könyveket olvasva, vagy amikor apám éppen nincsen itthon, és anyám is elfoglalt a kerti munkával, olyankor titokban bemegyek apám dolgozószobájába és az ügyei között turkálok. Mindig kíváncsian tölt el, hogy vajon ki milyen bűnt követett el, de sajnos mindig azzal kell szembesülnöm, hogy apám az ezekkel kapcsolatos okmányokat szigorúan, kulcsra zárva tartja az íróasztala egyik fiókjában. Ilyenkor szomorúan távozok a szobából, vissza az unalmas könyvekhez. 

Ma kissé kedvetlen napunk van. Anyám lebetegedett, így nekem kell ma a kerti-és házimunkát elvégeznem, míg ő az influenzát próbálja leküzdeni. Reggeliként forró teát és vajas pirítóst viszek neki ágyba valamint friss epret, amit a kertből szedtem. Ő boldogan fogadja a tálcát és egy gyenge puszit nyom a homlokomra. Megkér, hogy gyomláljam ki az ágyásokat és a rózsabokrokat is rendezzem el. Én bólintva adom tudtára, hogy teljesítem a kérését és az iménti puszit viszonozva, én is adok neki egyet kissé meleg homlokára. 

- Apádnak ma tárgyalása van! Később ér haza de, kérlek, ha én nem leszek ébren, melegítsd meg neki a húslevest és pörköltet is. A krumplipürét kavard ki újra kicsi tejjel és azt is tálald! - szólt kissé suttogva, majd magára húzta a fehér paplant és a fal felé fordult. Csendben becsuktam az ajtót és már mentem is a kertbe, elvégezni a kiadott munkát. 

Nem tudom, hogy azért ment-e gyorsabban minden, mert anyám kedvéért csináltam vagy, mert közben dalolásztam is, de miden esetre sokkal hamarabb befejeztem a gyomlálást és a rózsabokrot metszését is, mint bármely más napon, amikor csak úgy unalomból kezdtem el hasonló dolgokkal foglalatoskodni. Még bőven volt idő apám hazaérkezéséig, így ismét kifeküdtem a fűbe sziesztázni. Repülők szálltak az égen, úgy kettő-három is és mindegyik más irányba haladt. A fehér csík, melyet maguk után húztak egy pontban keresztezték egymást. Sokszor elképzeltem már, hogy én is szárnyat bontok és megnézem, merre repülnek a nagymadarak. Azon is sokszor tűnődtem, hogy vajon milyen lehet onnan fentről nézni a várost és a környező földeket és vajon mekkorának tűnnek az emberek. Még sosem repültem, de egyszer ki fogom próbálni. Ezt még tavaly megígértem magamnak, bár úgy tűnik erre idén sem lesz lehetőség. A nagybátyám, Erik pilóta, de ő sajnos még a tavaly nyáron a tengerentúlra költözött újdonsült barátnőjével és nincs kilátás arra, hogy még visszatérnek Budapestre. 

- Szia, Elza! Tíz perce szólítgatlak a házból, de nem válaszolsz. 

- Apa! Hát te mikor jöttél haza? Még csak… fél kettő… anya azt mondta későn érsz!

- Ma elmaradt a tárgyalás, mert a vádlott ügyvédje haladékot kért.

- Jaj! Most jut eszembe, hogy az ételt elfejtettem. Ne haragudj, apa!

- Én jöttem hamarabb haza, elintézem magamnak, de azért kelj fel, mert anyád már kérdezte, hogy hol vagy. Azt mondtam, megkereslek. Na, gyere be velem!

Együtt mentünk vissza a házba, aztán együtt is ebédeltünk mind a hárman. Anya úgy tűnt sikerült pihenjen, mert sokkal jobban nézett ki, mint reggel. Még pizsamában volt. Nem evett túl sokat, de miután befejezte még velünk maradt az asztalnál ülve. Tudtam, hogy azt várta, hogy mi is befejezzük az étkezést, hogy utána elmosogathasson, de figyelmeztettem rá, hogy nyugodtan visszafeküdhet, mert én elintézek mindent. Ő azonban intett, hogy nem erről van szó. Kíváncsian néztünk rá mindketten, de szerencsére nem sokáig habozott és gyorsan elmondta, hogy jelentkezni fog egy kertészetoktató állásra a Kertészeti Főiskolán. Határozottnak tűnt.

- Mikor mész jelentkezni? – kérdezte apám. 

- Holnap. – szólt a határozott válasz. 

- De hiszen még beteg vagy, anya!

- Nem számít. Ma este hamar lefekszem és reggelre kialszom magam. Kaphatok még egy olyan finom teát, mint reggel? – nézett rám mosolyogva. 

- Persze, hogy kaphatsz. De nem lenne jobb várni péntekig azzal a jelentkezéssel? Holnap még pihenhetnél, és utána majd elmész. Biztosan van még idő. – próbáltam visszatartani, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy már másnap menjen, mondván, hogy egy jó alkalmat sosem szabad elszalasztani.  Apám ekkor kíváncsian nézett rá és rögtön arról érdeklődött, hogy hol talált rá anyám a hirdetésre. Én is kíváncsian vártam a válaszra. 

- Az újságban. – mondta. Nem tudtam aludni és gondoltam elolvasom a mai újságot. Még szerencse, hogy időben rábukkantam, mert csak péntekig lehet jelentkezni. De én akkor is holnap fogok elmenni és meglátjátok, hogy nem hiába. 

- Én akkor sem tartom jó ötletnek, Eszti. De ahogy érzed. Én holnap a börtönbe leszek. Jön egy újonc rendőrcsoport, hogy megnézzék, hogyan működik nálunk a börtönrendszer. Bevállaltam, hogy én fogom vezetni a csoportot. Szegény Benedek úr eltörte a lábát, így ő nem tudta elvállalni. Emlékeztem a múltkor ő is kisegített engem, amikor trágyát hoztak a földeknek. És a facsemetékről se feledkezzünk meg. 

- Azokat a nővérének kell köszönni, nem pedig neki. – vágott közbe anyám. Sosem szerette, ha apám szóba hozta a börtönt, mert úgy tartotta, hogy apámat ott csak rossz szemmel nézik és bánthatják is azok a gonosz rablók és gyilkosok, amiért életfogytiglanra ítéli őket. 

- Engem is elviszel, apa? Megígérted, hogy egyszer megmutatod, milyen a börtön belülről. Most meg is tehetnéd. 

- Jaj, még csak az hiányzik, hogy te is odamenj! Nem megy egyikőtök se! Nem akarok bajt. Vili, kérlek, beszélj a feletteseddel, hogy kérjen meg mást a feladatra. 

- Önként vállaltam el, és tartozom Benedek úrnak. Elza, te pedig sajnálom, de nem jöhetsz velem, mert abban igazad van anyádnak, hogy neked semmi keresni valód ott. Nem lesz gond, de ha mégis, akkor ott vannak az őrök és ők majd elintézik a szarháziakat. Anyám végül belenyugodott a dologba, én viszont még napokig duzzogtam. 

Ami azt illeti, a mi családunk igen szerencsés. Apám kitüntetése után, anyám is megkapta az oktatói állást és bár betegen ment el az interjúra, végül csak szerencsét hozott a zöld kosztümje, amit erre az alkalomra vett fel először, mondván, hogy a zöld az a természet színe és ő a természetnek dolgozik. A börtönlátogatás sem járt bajjal. Apámat inkább a rendőrújoncok idegesítették, mintsem a rabok. Ő természetesen minden kérdésükre válaszolt. Végül még azt is elmondta, hogy a jövő héten egy iskolás csoport is látogatást tesz és megígérte, hogy akkor majd én is elmehetek vele. Már izgatottan várom a jövő hetet. Addig azonban még négy nap van és ebben a hétvége is benne van és egy nagyon nyáladzós, csupa rózsaszín babaszülinap. Helga, unokatestvérem egyéves szülinapja. Nagyon szeretem őt, viszont a nagynénémet kevésbé, mert mindig olyan csöpögősen beszél. Helga testvére, Zita pedig egy öntelt lány, aki csak azzal van elfoglalva, hogy az új cuccait mutogassa. Emellett ott lesznek a nagyszülők, akik bár csendben végignézik az egész ceremóniát, de a végén mégis hozzáfűzik szokásos véleményeiket, hogy biztosan minden sokba került és nem szabadna ennyire merészen költekezni.