–        Maga megőrült? Nem tud vigyázni? Hova a francba siet ennyire? – kiáltottam fel, amikor egy fickó majdnem kiverte a műanyag poharat a kezemből.

            Egy focimeccsen ültem, ami úgyis eléggé kihozott már a sodromból. Utálom a focit, meg mindent, ami a férfiak figyelmét eltereli a női nem szépségéről, és kifogyhatatlan szeretetéhségéről. Laura beszélt rá, hogy menjek el vele, mert a barátja is játszik. Ő sem szerette eddig a focit. Most bezzeg szereti! De vajon meddig?

–        Elnézést hölgyem. Nem volt szándékos – mondta a férfi, és lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről, amit nem láttam pontosan, hogy mi, csak akkor, amikor kezembe adta, és közben széles mosolyával próbált meg levenni a lábamról.

            Gyönyörű fogsora elővillant keskeny szája mögül, huncut, kék szemei összeakadtak az enyémmel. A kék selyemsálamat vette fel a földről, ami akkor eshetett le, amikor felugrottam, hogy mentsem a kólámat, ami többet ért, mint minden ezen a meccsen.

–        Köszönöm – vettem el tőle kedvenc ruhadarabomat, aztán mérgesen förmedtem rá. – Tűnjön már el innen, nem látja, hogy nézem a meccset?

            A férfi még mindig széles mosollyal a képén ment tovább a padsor túlsó felére, de láttam, hogy vissza-visszatekintget. A franc essen bele gondoltam. Nem elég, hogy itt kell lennem, akkor még ez is!

            Jó indoknak találtam ezt az incidenst arra, hogy leléphessek. Szóltam Laurának, hogy majd otthon találkozunk. Nem örült, hogy otthagyom, de megnyugtattam, hogy tíz perc és úgyis vége a mérkőzésnek, aztán barátja karjaiba borulhat.

            Fogtam magam, keresztülmásztam vagy húsz izzadtságszagú, sörtől bűzös emberen, akik ugyanúgy szitkozódtak, mint én az előbb, csak nekik biztos több okuk volt rá. Majd gyorsan fogtam egy taxit, amiből szerencsére még akadt bőven. Otthon aztán gyorsan átöltöztem, beraktam egy kis zenét, elvágódtam az ágyon, és átadtam magam az egyedüllét kellemes érzésének.

            El is felejtettem volna az egészet, ha másnap, amikor megyek haza, nem botlok bele újra abba a pasiba. Ott állt a kapuban. Kikerülni sem tudtam, úgyhogy megálltam előtte, és nem kis bunkósággal így szóltam hozzá:

–        Már megint az utamban van? Nem tudok bemenni. Nem állna odébb?

–        Szívesen beengedném, de nem tudom – mondta nekem, megint azzal a széles bájvigyorral az arcán.

–        Miért is nem? Földbe gyökerezett a lába? – kérdeztem dühösen.

–        Nem. Semmi baja a lábamnak. A kezemnek van baja.

–        Mi van? – kérdeztem tőle értetlenkedve.

–        Van egy szál rózsa a kezemben, amit ha nem fogad el bocsánatkérésképpen, akkor nem tudom beengedni – mondta halál nyugodtan a férfi.

            Egy kicsit megrökönyödve álltam saját házam, saját kapujában- vagyis barátnőm bérlakásána lépcsőház ajtajában. Ez az ember azt képzeli, hogy egy szál rózsával le tud venni a lábamról? Ahhoz előbb kell felkelnie. Nem tudom, hogy arcmimikáim mit árultak el érzéseimből, de éreztem, hogy a különböző reakciók váltakozva vonultak végig arcomon, míg végül is egy hirtelen ötlettől vezérelve, a nyugodt énemet helyeztem előtérbe.

–        Na jól van. Adja ide, és menjen!

            A férfi egy szál piros rózsát nyújtott felém, amit eddig bal kezében rejtegetett a háta mögött. Megfogtam a rózsát, odébb taszigáltam a pasit, majd bementem a kapun. Csak akkor esett le a tantusz, hogy honnan tudta meg a címemet? Laura egy szóval sem említette tegnap, hogy beszélt volna valakivel. Na mindegy. Remélem, többet nem látom. A lépcsőházban újabb meglepetés ért. A lépcső minden egyes foka piros rózsákkal volt tele. Szépen, gondosan elrendezve, egészen a lakásajtóig. Tátott szájjal mentem fel, és félve nyitottam ki az ajtót. Attól tartottam, hogy odabenn folytatódik majd a rózsaszőnyeg. De megkönnyebbülésemre a lakásban már nem volt virágözön. Laura a fürdőből viharzott ki, amikor belesüppedtem a fotelbe.

–        Valami baj van? Halál sápadt vagy. Liz, mi van? – kérdezte, és egészen közel jött hozzám, hogy megvizsgálja szemgolyómat. Ez olyan orvosi ártalom. Ugyanis orvosnak tanul. Ezek a medikák mindig a szemben keresik a baj okát. Nem is értem.

–        Te láttad? – kérdeztem tőle, bízva abban, hogy magyarázatot tud adni nekem a történtekre.

–        Nem látok semmit a szemedben – mondta halál nyugodtan, és már a pulzusomat nézte, amikor kirántottam csuklómat a kezéből.

–        A lépcsőházat kérdeztem. Azt láttad? Tudtál róla, hogy rózsával van teleszórva?

–        Ja, azt láttam – mondta közömbösen, és bement a szobájába.

            Egy jó darabig szóhoz se jutottam. Ha valaki látott volna akkor, biztosan azt hiszi, hogy megzakkantam. Csak ültem, és meredten néztem magam elé. Nem tudtam eldönteni, hogy most őrjöngjek, vagy sírjak. Aztán, mint akinek az elméje megvilágosodik, felpattantam, és Laura után vágtattam.

–        És? – kérdeztem tőle – Miért nem szóltál?

–        Nem tudom.

–        Mit nem tudsz? Van telefonom, felhívhattál volna, hogy vigyázz, egy őrült telerakta szúrós gazzal az egész lépcsőházat.

–        Ja, vigyázz, egy őrült telerakta szúrós gazzal a lépcsőházat.

            Azt hittem, hogy menten szétrobbanok a dühtől. Ez tényleg ilyen ostoba, vagy a szerelem elvette az eszét. Fortyogva hagytam ott. Hallottam, amikor még utánam kiabált.

–        Ja, elfelejtettem mondani, hogy a konyhában is van egy csokor.

            Na, ez már feltette az i-re a pontot. Bevágódtam a konyhába, megfogtam a vázát, és a tartalmát beledobtam a kukába. Felkaptam a slusszkulcsot és a táskámat, hogy a távozás híres mezejére lépjek. Átvergődtem a rózsákon, és persze, hogy beleléptem az egyik tüskébe. Szitkozódva bicegtem tovább, hogy egy tiszta helyet keressek arra, hogy levegyem a cipőmet és kiszedjem a lábamból a tüskét.

            A lépcsőház ajtajáig nem is volt több gondom. Reménykedtem abban is, hogy az autómig nem ér újabb támadás. És akkor jött a vízözön! Az ajtóban ki állt, hanyagul a falnak támaszkodva? Hát ki? Az az idióta! Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, persze reménytelenül, mert tőlem vagy tíz centire állt, és eszméletlen pimaszsággal szólt hozzám.

–        Hova siet? Elkísérhetem?

–        Nem! – kiáltottam mérgesen és egy jókora jobbegyenest húztam be neki.

            Kezével sajgó arcát dörzsölgette, miközben olyan fájdalmas arcot vágott, hogy majdnem megsajnáltam. Pedig még nem is ütöttem nagyot. Szó nélkül otthagytam, és rohantam a kocsihoz. Már messziről megnyomtam a távirányítót, hogy minél előbb be tudjak ugrani. De nem voltam elég gyors, mert másodpercekkel később ott ült mellettem az ülésen.

–        Mi a fenét akar tőlem? Szálljon ki a kocsimból! Azt akarja, hogy behúzzak még egyet?

            Már a hiszti határát súrolta viselkedésem. A kormányra borultam, és próbáltam lenyugodni. Magamban elszámoltam tízig, majd húszig. De semmi! A férfi még mindig ott ült mellettem, és magamon éreztem a tekintetét. Nagyon zord képet vágva néztem rá, de nem szóltam semmit.

–        Lenyugodott? – de mivel nem válaszoltam, folytatta – Kemény ütése van, nem mondom. Tartogat még valamilyen meglepetést?

Egyszerűen nem volt erőm, hogy bármit is mondjak. A férfit néztem, aki ennyire kiborított. Sötétbarna haja rálógott édes kis fülcimpájára, vékony keskeny szája, mélyen ülő világító kék szeme egyszerűen hátborzongató volt. Izmos nyaka folytatásaként széles vállai feszítették szét pólóját. Az egész férfi tiszta izom volt.

–        Tetszik a látvány? – kérdezte, mire felocsúdtam.

–        Azt hiszi, olyan jól néz ki? Mit akar? Mondtam már, hogy kopjon le.

–        Most elmehetek, de még úgyis találkozunk.

–        Azt kötve hiszem. Eltűnök, mint szürke szamár a ködben. Csak egyszer hagyna magamra.

–        Liz, nem tud előlem eltűnni. Az apja már szerződtetett.

–        Mi van?