A báznai disznó

          Akkor, ezerkilenszáz hetvenbe, furcsa volt az időjárás.  Szép volt a tél és szép tavasz kővetkezett utána. Már azt hittük hogy kegyes hozzánk , a jó isten  annyira minden a rendjén haladt. Hozzánk a gyárba is érkezett egy, vadonatuj ember, aki azzal hivta fel magára a figyelmet, hogy  surcot viselt. Ez még nem is lett volna elég, hiszen mi is surcot viseltünk, de ő a sajátját hordta, ráadásul csak deréktól lefelé.A mienknek meg volt mellrésze is,  Aztán ahogy teltek a napok azt vettük észre, hogy a seprüjével egész nap seperget a mühelyben. Kevés beszédű ember volt és csak akkor szólalt meg  ha kérdezték.

          Előbb nem állt szóba senkivel , de az idő teltével egyre gyakrabban szólalt meg. Később aztán felfedezett egy ismerőst, akivel gyakran elbeszélgetett, de ennek a szóváltásnak éle volt. Később aztán, lassan hozzá idomult, a fiatal társasághoz, és mindenkivel egyformán beszélt. Elmondta hogy  volt egy kis földje, de azt elvették. Aztán lankáját is úgy megynyirták , hogy neki már alig maradt valami. Megkérdeztük, hogy hány éves, de ő csak legyintett, és azt mondta  már ötvenhat. 

           Hát mondtam neki,  mi is azt tesszük, igaz hogy volt valami alapképzésünk, és csak azután, kerültünk ide. Neki viszont nem volt és, nem is látta semmi értelmét hogy csináljon valami ilyesmit. Ezzel aztán tova is siklottunk az űgyön. Teltek múltak a hónapok és egy ujabb ember került hozzánk. Nem volt az, sem fiatal sem öreg, hanem olyan középkoru. Azt viszont észrevettük hogy,  nagyon lekezelően,  és tegeződve beszélt vele. Ekkor már kezdtünk kiváncsiak lenni hogy honnan ismeri. 

            Nem volt nekünk semmi bajunk, sem egyikkel sem a másikkal, csak a kiváncsiságunkat, óhajtottuk kielégiteni, azzal hogy mi vonza vagy taszitja, egyiket a másiktól. Meg is kérdeztük az új embertől, de az nem akart válaszolni mert azt mondta hogy az nem érdekes, és nem szivesen vall róla. Nem is kivántunk mi  mindent csak éppen annyit hogy mondaná meg , hogy miért gyülöli annyira azt az embert. 

           Ezt a kérdést elő is vettük egy jóhányszor , de ugyanannyiszor maradtunk hoppon,  mert nem mondta, meg hogy milyen, milyen okból kifolyólag gyűlöli. Persze mi ezzel nem értük be, hanem kulönböző, taktikákkal kezdtünk nála  érdeklődni. Végül aztán, mert minden félét kitaláltunk - valoszinü már unta is - és egy délután elkezdett magyarázni,

          Előbb  csak kellő távolságról érintette , de később már egész közelről mutatta be a torténetet. Amikor elkezdte, meg nem tulajdonitottunk, neki kulönös jelentöséget, ám amint haladt elóre a  torténetbe akkor már kezdett izgalmasabb lenni.

          Végul is, a pajtás elmesélte az egész töténetet. Kezdte ezt a nagy árvizzel , s folytatta, az azután következő nyomorusággal. Hanem nagyon nehezen tért rá annak okára, hogy  miért is haragszik erre a jó embere. Lassan aztán  erre is fény derült. Az úgy történt, hogy árvizkor, neki is meg nekem is volt egy néhány malackánk. Az árviz,  elvitte  az ő malackáit és elvitte az enyémet is. Hanem neki hozott is, pontosan az a enyémet. Nem tudtam volna meg,  talán soha sem, ha nem pont egy esős napon megyek át hozzá, amikor a disznó kint szaladgált az udvaron. Nézem én ,csak úgy nézem és nem hiszek a szememnek. Mert ahogy nézem, a disznó úgy változott át az én disznómmá. Az történt , hogy a szomszéd befogta disznómat és,  befestette báznainak. De hát jártam én máskor is szomszédnál, -igaz száraz időben- de ki hitte volna, hogy ő befogja és be is festi, az én disznómat. Már akkor beszélgettem tovább, egészen addig ameddig teljesen vissza nem kapta az eredeti formáját. A szomszéd az meg nézett és, én is néztem, hol a disznómra, hol a szomszédra. Aztán szépen haza hajtottam.