Brigádos verés.

Egy nap összeszedték a brigádosokat, akik nem dolgoztak, nekik nem kellett normát csinálni és mindegyikük kapott öt botütést.

Na ne félj, másnap ők hajtották a legjobban a rabtársaikat, mert hát ők nem fognak verést kapni azért, hogy mi nem csináljuk meg a normát. Így ha nem hajtott az őr, hajtott a brigádos. Ő ismerte az embereit és így ellenőrizni lehetett azokat, akik „lusták” voltak.

Grecu és Hahău.

Volt két őr, akik a szadizmus tetőfokán álltak. Az  egyiket Grecunak hívták, aki szőke  nagy kék szemekkel, magas és sovány volt. Úgy megütött egy rabot a bottal, hogy elájult. Elvette a mellette lévő rabnak a kulacsát és a szenvedő alanyra öntötte a vizet. Az nem tért magához és akkor hozatott egy veder vizet a katonáktól, mert nekik más vizük volt ,ők nem azt a vizet itták, amit mi, az övék tisztítva volt, a miénk egyszerüen a Dunából kimerített víz.

Nekünk az is nagyon jó volt, csak lett volna belőle elég, hogy még mosakodni, vagy mosni is tudtunk volna, mivel mi is a ruháink is koszosak mocskosak voltak. Mosakodni csak akkor tudtunk, ha megvert az eső. Az volt ami mosakodásunk.

Egy másik mákvirág a Hahău volt. Hahăunak a bot a sétapálca volt, mindig a kezében volt és csapkodott vele jobbra balra megállás nélkül. Körül-belül 110 kg-os  lehetett, lomha járása volt és élvezte lassan oda lopakodni a rab mellé és mikor rászólt, már ütött is. A katonák élvezték a legjobban, egy egy ilyen bravurját.

Grecu bemutatkozik.

A szombatisták szombaton nem akartak dolgozni. Azt mondták ők szívesen dolgoznak bármit vasárnap, de az ők vallása nem engedi, hogy szombaton dolgozzanak. Csak ez kellett Grecunak. Kiválasztotta a szombatistákat, felzavarta őket a gát tetejére és azt mondta nem kell dolgozzanak, hanem a gáton a széllel szemben és feltartott kézzel álljanak. Nagyon fújt a szél (a krivec) és ők úgy kellett álljanak. Dermesztő hideg volt, és ha valamelyik leengedte a kezét,  jót húzott a hátára, hogy ez nem munka, fel a kezekkel.

Délutánra már nem sok szombatos maradt a gáton.

Grecu az orvos.

Egy reggel ismét nagyon hideg szél fújt és szemerkélt az eső. Nagy nehezen befejezték a számolást, és Grecu megáll a brigádok előtt és azt kérdezi, hogy kik betegek, álljanak a brigádok elé sorban.

Elég sokan kiálltak és várták a további parancsot. Az amúgy is átázott földön még mi ahogy tapicskoltunk a hideg miatt egész sártenger lett. Lefektette hasra a betegeket, egymás mellé és a sáros csizmájával vagy néhányszór végig taposta a társaságot, aki a fejét felemelte húzott reá egyet, és miután kiélvezte magát ismét megkérdezte van-e még aki beteg? Hát nem sok jelentkező volt. Ő büszke volt, hogy hány banditát meggyógyított és milyen hamar, pedig nem is végzett orvosit. Kihúzta magát és olyan büszkén nézett végig a tömegen, mintha ő találta volna fel a spanyol viaszott, de aki másodszor is beteget jelentett, azt bent hagyta. A betegeknek sem hagytak békét, mert ilyen-olyan munkára felhasználták és mégis másnap csak tíz deka kenyeret kaptak, addig amig ismét nem mentek ki dolgozni.

Az eső feláztatta a talajt és így a talicskákat nem tudtuk fellökni a gátra, mert az ha nem is gyorsan de mégis emelkedett. Egy hernyótalpas traktórt hoztak, amelyik letaposta a gát tetejét és így jöhetett a második vagy a harmadik réteg. Hogy el tudjunk jútni a gátig, egy sór deszkát raktak le a földre és mi azon vittük a talicskákat, így már könnyebb volt egy kicsit. A reggeli „séta” a tábórtól a munkatelepig, már elég nagy erőmegfeszítés volt, de  a hazafelé menet a nehéz munka után katasztrófális volt. Az elnyűtt, éhes, hullafáradt emberek tizesével összefogózva alig vonszolták egymást, ha valaki lemaradt azt az őrők ütötték mint a csórdát, hogy”*ţineţi mai aproape bandiţilor” ( ne maradjatok el ti banditák, ez  a helyes fórdítás).

Persze a katonák is éppen úgy eláztak mint mi, csak nekik volt még egy sátórlapjuk, ami mégis védte valamennyire az esőtől őket. Így is legtöbbszőr ők fujattak takarodót mivel nem bírták a hideget, vagy az esőt. Otthon más baj volt. Beázott a fedél és az ágyaink, legalábbis azok amelyikek felül voltak teljesen beáztak, és mi azok akik felül aludtunk vizes ágyban, vizes pokróccal takarózva szenvedtük át az éjszakát. A júhgané felázott és mi bokáig érő ganéban jártunk bent a „hálószobában”.  Mondták is az öreg rabok, „fiuk  ebböl lessz az igazi reuma”.

A nappalok rövidültek és az éjszakák hosszabbak lettek, ennek az lett a következménye, hogy reggel hamarabb keltünk, hogy a reggelit elfogyaszthassuk, de hogy ne kelljen a traktór kihozza az ebédet, kiadták az ebédet is reggel. Így az ebédszünetben is dolgozhattunk, és így számolták ki a 12 órát. A katonáknak hoztak ételt, de ők felválltva ettek és velük nem volt baj.

Mi megettük a reggelit is az ebédet is egyszere, aztán estig kinlódtunk a nagy sárban éhesen, hogy kopogott a szemünk, és kaptunk este egy kis puliszkát és valami löttyöt, ami lehetett árpakásaleves, vagy káposztaleves, burgonyaleves, amibe belefőzték a burgonya lehámozott részét is, mert a burgonyát a katonák és a tiszti konyha tagjai ették meg, nekünk a héja is jó volt.

Andreica.

Én az Andreica Ioan brigádjában voltam. Olténiából való volt és kint hadnagyi rangban katonáskodott. Jó tudni, hogy az oltyánok szeretik a főnöki beosztásokat, szeretnek főnökök lenni. Nagyon hamar összebarátkozott Grecuval, mivel nagyon tudta hajtani a brigádját és megmondta, mindenki rakja meg jól a talicskáját.

Még volt egy módszer azért, hogy a nórma teljesüljön. Grecu kitalálta, hogy azok a rabok, akik tulteljesítik a normát dupla ebédet fognak kapni. Egyszer kétszer sikerült  a hordóban maradt ételből valakiknek adni, de olyan is volt amikor az éhes rabok megrohanták a remorkán lévő ételes hordót és a dulakodásban a hordó kiömlött és az emberek a földről habzsolták fel az ennivalót, mint a disznók. Ennyire sűlyedt az ember, amikor kiéheztetik. Nem voltak előitéleteik, csak a hasuk, amit meg kellett tölteni valami módon, vagy valamivel. Andreica vagy kiabált a rabokra, vagy Grecuval  beszélgetett, de minket megvédett a veréstől. Ezért örvendtünk, hogy ő a brigádosunk.

Egy vasárnap, számolás után Grecu bejön a munkatábórba és kijelenti, hogy mától kezdve Andreica Ioan lesz a „prim brigader” (fő munkavezető).  Minden brigádos szót fogad neki, minden reggel és este a számolásnál a brigádosok jelentik neki a létszámot, a betegeket, és ő ad jelentést nekünk. Persze az őrök is bejöttek a számoláskor, de  a fő brigádossal együtt számolták ezután a sorokat, és nem volt annyi hiba a számolásnál.

   Văcaru Dumitru.

Andreica maga helyett egy Iasi tanárt nevezett ki, Văcaru Dumitrut. Ő inkább selyemfiu volt, nem erőszakos. Igaz, sok baja nem volt velünk, mert úgy voltunk elkönyvelve, hogy élbrigád.

A mi bigádunkba tették Frunda Károlyt is, aki a későbbiekben mint topográfus működött a munkatelepen. Ő a Faliboga Marosvásárhelyi szerve-zetnek volt a tagja, Miholcsa Gyula építészmérnőkkel együtt, két magyar nemzetiségü egy román szerve-zetben, és mindketten mérnőkök a Marosvásárhelyi Tartományi Néptanács tervezési osztályán. A csoport-felelősöm, mert ilyen is volt, igaz neki dolgozni kellett, Max Bănus, kint Bukarestben sportújságíró volt. Én voltam a legfiatalabb a brigádban, és ezért nagyon pártolt. Nagyon nagy dioptriás szemüveget viselt és nagyon sok ismerőse volt a munkatelepen. Vastag ajkait mindig bekente valami fehér kenőccsel, hogy a szél ne fújja ki, és én úgy láttam elég nagy becsülete volt a brigádban.

Meghal a társam.

Egy nap Moldovan popa megbetegedett, és nem jött ki dolgozni. Este még betegebb lett és reggelre meghalt. Én reggel mondtam, hogy az öreg meghalt, de senki nem akarta jelenteni mivel vasárnap volt és nem kellett kimenni dolgozni. A számolásnál az őrök úgy tudták beteg, akit az ágyban számolnak. Így a kenyérporciója és az étele megmaradt a csoportnak. Én az egyik pokrócát örököltem véletlenül,  mert aki összeszedte az ágynemüt véletlenül ott felejtette. Gyorsan négybe hajtottam és dróttal beletűztem a kabátom hátába. Nagyon jól fogott, mert így ha háttal áltam a szélnek nem  ért annyira. Mikor észrevették az őrök, hogy meghalt az öreg, már meg volt meredve. Kivittük Maxal az udvarra és ott az őr egy darab rogozsinába csavartatta azt dróttal összekötöztük és kivittük a kapuhoz, hogy majd valaki elviszi és eltemeti. Őt leírták. Neki már nem fájt semmi. Hová temették, és ki, nem tudom.

                                                ***

Munka közben mondja nekem Max, hogy figyeljem meg, amikor Hahăunak órája lesz, akkor ő biztos kiszabadul. Igérte, hogy beszélni fog az érdekemben, hogy engem is kiengedjenek. Teltek a napok és egyszer szól Max „Grama látod Hahăut

álandóan nézi az óráját” .Persze az előtt neki nem volt órája és azért nézte minden öt percben. Büszke volt rá.

Egy hét múlva bejött a görbehátu munkatábórparancsnok egy listával és kiszólítanak vagy száz rabot, köztük Maxot is. Én nem hittem, hogy szabadul, mivel többnyire öregek és betegek voltak akiket elvittek, de ki tudja? Itt minden lehetséges.

Maxot tényleg kiengedték és a román Szabad Európa Rádió ifjúsági adásának lett a szerkesztője. 1990 után visszajöttek Romániába Emil Hurezeanuval, de Max  2007-ben meghalt Bukarestben.

                                            ***

Összekavarták a brigádokat, mert sokat elvittek és a maradékot összevonták. Így kerültük össze Nyitrai Leventével, és Kelemen Csongórral, aki ugyancsak teológusok voltak az unitárusoktól. Mindkettőnek az édesapjuk is velük volt. Rendes csendes unitárus

lelkipásztorok. Leventével nagyon összebarátkoztunk. Mindig éhes volt, igaz én sem voltam soha jóllakva, de ő mindig el is mondta, hogy éhes. Sokat imátkoztunk kérve Istent maradjon velünk ebben a nyomoruságban, ne hagyjon egyedül.

Egy este új ember került a csoportunkba. Karap Dánielnek hívták és Marosvásárhelyi volt. Nagyon megörültem neki, mivel beszélhettem valakivel magyarul. Vastag hosszu vörös bajusza volt,  és volt egy fényképe a feleségéről, akit  nagyon szeretett, és aki elvállt tőle. Ez nagyon szomoruvá tette, de mi nem hagytuk elkeseredni. Mindig azt mondtam, amit Kiss Bélától hallottam, hogy ez az elvállás csak színből volt, kényszerítették rá.  Meggyőződéses kommunista volt, aki dicsérte a Jugoszláv kommunistákat, és át akart szökni hozzájuk, és elkapták a határon, ezért volt bezárva. Sohsem jött velünk áhítatra, vagy ha valamelyik lelkipásztór imátkozott, őt nem érdekelte, de azért jó volt együtt lenni vele. Egy másik ugyan csak marosvásárhelyi fiatalember Nicoară Ioan (Puiu) volt. Neki nem csak felesége, hanem egy kisfia is volt Vásárhelyt. Mindig új hírekkel jött és mindig optimista volt, tele életkedvvel és mindig tudott valami új viccet mondani. Felvidított, reményt adott, bátorított. Kint valami repülős volt, pilóta, talán Temesváron.

Ürültek az ágyak, és én is alsó ágyat örökölhettem. Már voltak ismerősök, akikkel néha főleg este az ágyak közt találkozhattunk,

És én is beszélhettem valakivel. Itt ismerkedtem meg Minculescu Constantinnal,  aki a háboru után került Marosvásárhelyre, és a Faliboga féle „ellenforradalmi mozgalom”-ban való részvételéért került a börtönbe. (A Faliboga kórmányban, ha lett volna, ő tőltötte volna be a pénzügyminiszteri tálcát, legalább is ő így tudta. Sohsem tanult meg magyarul, pedig kiszabadulása után is Marosvásárhelyen dolgozott az IREM-nél, mint könyvelő, kollegák voltunk, és jól megértettük egymást az IREM-nél is .

A fia elvégezte az orvosi egyetemet Marosvásárhelyt, és Ceausescu büntetésből, hogy az apja politikai üldözött volt, Craiovára helyeztette, orvosnak. Én félig viccből mondtam is neki, hogy csak haza küldték az ősi hazájába, és ő ezért nagyon megharagudott. Volt ideje kibékülni, mert naponként találkoztunk, hiszen majdnem szomszédom is volt.

Az életünk nem javult, hanem romlott, mivel az idő kezdett kibírhatatlan lenni. A szél álandóan fújt, az orosz alföldről jövő Krivec, ami egész a csontunkig megfagyasztott. Minden kicsi lyukat megkapott a ruhánkon, ami nem volt nagyon ellenálló a szélnek. Nem csak nekünk volt   baj a szél, hanem a katonáknak is, akik egész nap ott állottak mellettünk és egy helyben állni nem volt könnyü. A sátorlap egy kissé védte őket a széltől, de úgy is állandóan ugrálniok kellett. Tulajdonképpen ők is olyan rabok voltak mint mi, csak nekik az ételük volt jobb, és őket nem verték meg naponként. Most, hogy rövidültek a napok, a katonák nem vállalták, hogy a sötétben kisérjenek minket, és így világosságtól világosságig dolgozhattunk. Ez is nekünk kedvezett, ellenben a számolásokkal és a kapunál a kutatásokkal úgy elhúzták az időt, hogy késő este lett amig ágyba kerültünk, ha nem voltunk valamiért a veréslistán. Ez a divat még tartott. A vacsorát az udvaron kaptuk, miután a számolásnak és az éjjeli átadásnak vége lett. Este az ágyban sem  tudtunk pihenni, mert a két pokróc és a kabátunk nem volt elég, hogy kimelegítsen.

Tüzet nem lehetett csinálni mivel a „Juhakol” (saivan) nádból volt. Nappal fáztunk a Krivec miatt, és este a nagy hideg miatt. Mire kimelegedtünk volna az ágyban, máris reggel volt és folytatódott a kemény munka, a verés, a hajsza, a szél, ami megfagyasztotta az ereinkben a vért. Nyikorogtak a talicskák a fagyos deszkán, ahogy mentünk egymás után sorban a gát oldalon és a másik oldalon lefele, hogy ismét megrakva elinduljon a nyikorgó útján. Mégis este volt az amikor az ember legalább a lélek szárnyán, álmában az övéivel találkozhatott. Álmunkban nem voltak kerítések, nem voltak szöges drótok, nem voltak katonák és őrök, szabadok voltunk mint a madár. Milyen jó, hogy Isten úgy rendezte az életünket, hogy a nappali kegyetlenség, a dúrva bánásmód után, este álmokat ad a szegény raboknak, hogy így enyhítse a nyomoruságunkat.

Karap Dani szokta mondani, hogy ő nem hisz az Istenben és legalább tudja, hogy ez a csőcselék, aki kommunistának mondja magát, de nem az, egyelőre büntetés nélkül azt tesz vele amit akar, nincs aki megvédje. De ti, akik hisztek Istenben, miért nem tesz valamit az érdeketekben? A mi Istenünk próbára tesz minket, és ezt a próbát kell mi kibirjuk. Mert megver, de be is kötöz, nehézségeket mér ránk, de erőt ad, hogy elviselhessük. Nem tudtam őt meggyőzni az igazamról. Ő csak mosolygott és csóválta a fejét. Szegény fiu. Én pedig tudtam és éreztem nekem van igazam, mivel az imádság engem kielégített, megnyugtatott.

Én a szökevény.

Egy nap számolás után kiengednek a kapun,de nem a gátépítés felé visznek az elöl menetelő katonák, hanem teljesen más irányba. Nem tudtuk elképzelni sem, mi lehet. Összefogózkodva hajtottak minket mint a barmokat. Ütöttek,, vertek ahogy csak bírtak az őrök. Majdnem futólépésben meneteltünk. Én  sor szélén voltam és véletlenül elengedtem a fogolytársam karját, a katona észrevette és rám úszította a kutyáját, amit szíjjal vezetett mellettünk. A kutya rám ugrott és letépte rólam a kabátot. Én leestem a földre és vártam a véget. A katona is megijedt a rabok kiabálására és visszahúzta a kutyát, s az odarohanó őrnek azt mondta, hogy el akartam szökni. Grecu, mert ő volt az őr, vagy ötöt sózott rám a botjával, aztán továbbot intett, hogy futólépésben tovább. Örvendtem, hogy ennyivel meg-úsztam, lehetett volna nagyobb baj is. Igyekeztem elvegyülni a többi rabok között, hogy ne ismerjenek fel a katonák és az őrök. Itt ismerkedtem meg Dr. Erdő János unitárius teológia profeszorral, és Szántó János volt katonatiszttel.Ők halkan beszélgettek magyarul és én is hozzájuk csatlakoztam. Örvendtem, hogy magyarok közt vagyok.

Már tudtuk, hogy a hajóhoz visznek, ahonnan tüzifát kellett szállítsunk a tábórba. Az igaz, hogy nem a rabok részére, hanem a katonáknak és az altiszteknek és azok családjainak. Mi csak addig melegedtünk, amig a fákat vittük a hátunkon, mivel nagyon nehéz volt, öt kilométeren vinni megállás nélkül, pláné ha valaki egy hatalmas fát kapott.

Grecu ott állt a farakás mellett és botjával „bíztatta” a rabokat, hogy melyik fát vegye fel. Persze mindenki szerette volna a kissebb fát elvenni és ilyenkor ráhúzott a rabra és a legnagyobb fát sózta rá. Szántó János odaszól  Erdő Jánosnak, hogy profeszor úr én a legvékonyabb fát fogom felvenni és ha Grecu megüt, én is visszaütök. Jaj ne csináljon bajt Szántó úr, hát magát ezek agyonverik. Grecu engem keresett  „unde-i dezertorul” ? ( hol van a szökevény).

Én legszívesebben az egérlyukba bújtam volna félelmemben, de a széttépett kabát elárulta, hogy létezem. Rám rakott egy nagy fát, „hogy ne tudjak elszökni” és ezzel útnak engedett. Én hálát adtam Istennek, hogy enyivel megúsztam, és siettem tovább a többiek közé. Erdő János egy közepes fát vett fel nem történt semmi és ő is jött utánnam. Következett Szántó János és úgy ahogy mondta a legvékonyabb fát, inkább botot vett fel, megfogta két kézzel és feltette a hátára. Grecu csodálkozott, de nem szólt semmit és utánna nem ütött meg többet senkit. Úgy látszik megérezte, hogy itt valami van, odament a katonákhoz és ott röhögött velük. Szántó János elvette útközben Erdő Jánostól a fát és ő vitte tovább. Az én nehéz fám is jól fogott, mivel jól megizzasztott és nem fáztam. Örültem, hogy ennyivel megúsztam, mert lehetett volna nagyobb bajom is.

,, Mennyei Atyám! Segíts, hogy e nehéz körülmények között is megtaláljam a jót és felismerjem jelenlétedet életem minden napján.”