Vánkosasszony

A vánkosasszony magas hegyek közt él, de nem lakik sehol. Pásztorok és nyájak körül csatangol, néha láthatatlanul, és ilyenkor csak az tűnik fel, hogy az állat nagyon nyugtalan; a szívének és a nyelvének egyaránt kedves friss fű sem tudja egyhelyben tartani. Nagy fáradság ez a pásztoroknak, de jobb, ha megtartják maguknak a mérges szavakat vagy a káromkodást, mert a vánkosasszony a tréfát se tűri.

Vánkosasszonynak pedig azért nevezik, mert köröskörül igen puha, elmenne nagypárnának vagy derékaljnak is. De már csak jobban teszi a pásztorember, ha nem vele képzeli el a boldog éjszakákat. Van az a háj, ami agyonnyom, ahelyett, hogy elandalítana; van az a zsír, amelytől nem szabadulhat, aki egyszer belesüppedt; van az a kövérség, amelyre célozgatni sem szabad, mert a vánkosasszony rossz néven veszi. Bölcsen csak az cselekszik, aki úgy tesz, mintha semmit se vett volna észre; akkor a havasi legelők húsos tündérkéje egyszerűen tovalibben, és még a föld se rendül meg alatta, mert ez a csábos jóltápláltság nem több, mint a puszta köd.

Mit árthat nékem a köd, persze azon kívül, hogy megköhögtet, és az orromat gyakrabban törölteti?

Idős pásztor tette föl a kérdést. Késő este volt, a juhok régen a karámban, a vacsorának már az emléke is elszállt. A tűz lobogott csak, mert kemény hidegek állnak be éjszaka, a Hötting fölé magasló hegygerinceken.

Társa megjegyezte, hogy nem kéne híni az ördögöt, mert az magától is megtalálja az utat. Sosem lehet tudni, hol settenkedik. A bojtárfiú csak megült a sarokban csendesen, dehogy szólna bele ilyen fontos beszélgetésbe. Mindig az a vége, hogy kap egyet visszakézből. Meg is fogadta a gyerek, hogy egyszer még kamatostul visszaadja a majdani bojtárfiúknak.

Én az ördögtől se félek, nyilatkoztatta ki az öreg, és fütyülni kezdett, pedig tudván tudott, hogy azt a szellemféle népek ki nem állják.

És ha csak fütyült volna! De talált egy szép, gömbölyű fadarabot, és farigcsálni kezdett a pásztortűz gyenge fényinél.

Mi lesz a’?

Nem látod a két szemedtől? Ez itten a kerek csípeje, ez meg a lógó hasa. A mellyit hagyom a végire, mert ahhoz biztos kéz és gyakorlat kívántatik.

Csak nem azt faragod, akinek a nevét nem jó kimondani?

Azt hát, jobb lesz az igazinál.

Röhögött az öreg pásztor, a társa meg hányta magára a keresztet. A bojtárfiú összehúzta magát, egészen kicsinyre, szinte eltűnt a széna közt. Hej, hogyan fogom én mesélni ezt a kalandot, ha ugyan el nem visz az ördög elevenen!

Feje nem lesz neki? – kérdezte az ijedező, két kereszt között.

Tempósan felelt az öreg: Csak azt faragom meg, ami igazán fontos egy nőszemélyben. Szája ne legyen, mert ki akar házi dorombot?

Alakult a gömbölyű fadarab, megvolt neki mindene, szelelő nyílástól nyakig. Szép ez annak, aki másra se vágyik, és az öreg elégedetten nézegette. Kár, hogy szalonnával nem lehet kínálni. – Etesd meg a szelelőlyukon, tanácsolta a társa, és ez nagy meggondolatlanság volt, mert az öreg máris lekanyarított egy kisebb formát, és ugyancsak keményen tömködte befelé. Ebben a pillanatban feltámadt a nyugati szél, eleredt az eső, és nagy villámok kergetőztek az égen. Ki gondolta volna, hogy ma még vihar lesz? Menekültek befelé a pajtába, a széna közé, még jó, hogy a tüzet nem kellett eloltani. Nem maradt abból egy szem parázs se, hanem azért csak sötétült el az ajtónyílás.

A vánkosasszony állt ott, teljes terjedelmében, és látható volt mindene.

Szája akkora, mint a bécsi kapu, benne kettős sorban a redvás fogak, fekete nyelve kilógott. Hosszas előadást nem tartott a vén boszorkány. Tenyere a bojtárfiú képén csattant, repedt sarka az imádkozósabb pásztort érte (aki egy életre lesántult), puszta kézzel lecsapta az agg pásztor fejét. Fölhajította a pajta tetejére, és már ment is, nagy dérrel-durral.

Ki nem állhatom, ha igénytelennek tartanak, sziszegte búcsúzóul.

Tyűha, mondta magában a bojtárlegény, ki fogja ezt elhinni, ha én ezt egyszer elmesélem?