Vacsora Londonban

Az étterem szép volt, a szó legrosszabb értelmében. Kínos gondossággal válogatták össze a berendezést, hogy egészen különleges legyen az atmoszféra, ami egyetlen szóval így lehetne kellemezni: gazdagemberes. Nem kétséges, hogy az ilyen helyeken csak a gazdag emberek érzik jól magukat. Nem elég, hogy valakinek átmenetileg nagyon sok pénze legyen, és gond nélkül ki tudja fizetni a szégyenteljes számlát. Efféle éttermek azoknak valók, akik legföljebb könyvből ismerik a szegénységet, és fogalmuk sincs arról, hogy egy teknősbéka leves árából mások esetleg egy hétig megélnek.

A berendezés természetesen nem a nagyüzemi etető helyek stílusát tükrözte. A gazdag ember úgy akarja érezni magát, mintha csak beugrott volna egy barátjához, ahol véletlenül egy hatfogásos ebédet tálalnak elé a szokásos tea helyett. Mindenütt csillogó márvány és kristály, a kanalak emelgetése során megfáradtak számára kényelmes bőrpamlagok, nagyon sok orchidea. Lord Buttons egyáltalán nem csodálkozott volna, ha rubinkehelyben szolgálják fel az Evian vizet. A rubinkehely irodalmi asszociációkat kelt, egy divatjamúlt könyv említi, és egy másik híres embernek is volt olyan javaslata, hogy „ne csodálkozz,” angol fordításban, „úriember semmin nem csodálkozik.” Lord Buttons nem emlékezett a nevére, de miért is emlékezett volna? Gazdag ember, nincs szüksége arra, hogy művelt legyen.

Egy hölgyet várt, aki decensen késett. Egyes hölgyek több kört sétálnak a megbeszélt találkozóhely, az étterem vagy a mozi körül, nehogy véletlenül pontosan érkezzenek. Igen, a mozi is szalonképes, amióta a Windsor-ház fiatalabb hercegei látogatják; kétségkívül csak illendő homályban, és mélyen a szemükbe húzott sapkával. Ezen az estén a hölgy egyáltalán nem érkezett meg, nem üzent, és nem is telefonált. A Lord azonban nem kényszerült arra, hogy egyedül fogyassza el a vacsoráját, mert teljesen váratlanul megjelent Helen.

A nagy nemzetközi tapasztalattal rendelkező Lady körülbelül az utolsó volt azok sorában, akikkel Lord Buttons találkozni szeretett volna. Nem mintha Helen nem lett volna még mindig elég vonzó – még mindig, és azok után is. Frizurája a legújabb divat szerint, ruhája alig feltűnően elegáns, kézitáskáján elismert monogram. De Helen egykor már hosszabb időn át szerepelt a Lord életében, és némi konfliktus után látványosan távozott az ősi kastély történelmi pompájú termeiből. Egy (vagy több) lovászfiú állt a konfliktus hátterében, esetleg egy komor komornyik, természetesen csupán a demokratikus választások jegyében. A Lord különösen rossz néven vette a lovászfiúkat; túl izmosak, és egy nemzedékkel fiatalabbak voltak hozzá képest. Ennyi év után ennek már nincs sok jelentősége, de Helen már több, mint egy éve halott volt, úgynevezett halott. Autóbalesetben halt meg, és a Lord hosszasan gondolkodott, küldjön-e fekete szegélyes táviratot a férjnek – aztán úgy döntött, hogy ez nem úri modor, és Sir John-t csupán egy rókavadászatra hívta meg.

A róka Angliában csupán egy vörös bundás állatot jelent, és a vadászat nagyszerűen sikerült, egyetlen szó sem esett a magánügyekről.

És most itt állt Helen az asztal mellett, a kellemetlen baleset minden látható nyoma nélkül.

Lord Buttons biztosította Helent az elragadtatásáról, és ugyanazzal a lélegzettel töltött articsókát javasolt előételül. Ezt a fogást is kifejezetten jól készítik, autentikus görög. – Helen tudni akarta, hogy bárányhús van-e a töltelékben. Bárányhús, felelte a pincér, de jónak látta felvonultatni a szakácsot is, aki külön erre az alkalomra feltette a fehér süvegét (lehet, hogy nem ez a pontos neve), majd kisebb előadást tartott a darált húsba kevert hagymáról, sóról, borsról és petrezselyemről, valamint az egészet megkoronázó kecskesajtról.

Helen bájos mosollyal köszönte meg a felvilágosítást.

A töltött articsóka után a Lord bélszínt rendelt, lehetőleg majdnem nyersen. A vér szó hallatára Helen megborzongott egy kicsit, és a halak felől faggatta a pincért. Örmény pisztrángot most inkább nem, mert azt is hússal töltik; pácolt lazacot sem, bármilyen izgalmasan hangzik a sós-cukros-kapros kéreg, hiszen a hideg lazac is csak előétel, még akkor is, ha vajban párolt, forró brokkolival körítik. Talán pontyot, kivételesen. – Ajánlanám a pontyot kárpáti módra, felelte a pincér olyan diszkréten, hogy az már suttogás volt, titkos beszélgetés a dáma és a lovagja között, édes semmiségekről. Lényegében a pontyot fehér borral felhígított paradicsommal öntik nyakon, megsütik, citromkarikákkal és zeller zöldjével tálalják. Mindez elég iszonyúan hangzik, de Helennek tetszett, és utolérhetetlen gráciával hámozta le a halról a paradicsomot.

Közben természetesen mindenféle borokat ittak, a Lord vöröset, a Lady fehéret. Végül egy kevés rozét is kértek, mert utolérhetetlen élvezet végignézni egy jól nevelt pincér megütközését. Helen elfogyasztott még egy mazsolás rumkrémet, amelyet igen stílusosan adtak asztalra, egy fél kókuszdió kivájt héjában; Lord Buttons krém nélkül itta a rumot, és a pincér már semmin nem ütközött meg.

A Lordnak nagy szüksége volt a rumra; végül is, az ember általában ritkán vacsorázik együtt halottakkal. Igaz, hogy Helen-en egyáltalán nem látszott az a kis malőr, ami az autópályán érte, amikor az Aston Martin frontálisan ütközött egy kamionnal; természetesen a kamion volt a hibás, ezek a hivatásosok azt képzelik, elég nagy gyakorlatuk van, nem kell odafigyelni az olyan jelekre, mint „behajtani tilos.” Vagy az Aston Martin haladt a rossz sávban? Lehetséges, de közben eltelt egy év, és nincs értelme a vitának. Az a fontos, hogy Helen csodálatosan jó formában van, és nem viselték meg az események.

A Lordnak fogalma sem volt arról, hogy most mi a protokoll, várja meg, amíg Helen felhívja őt magához egy kávéra, vagy csak kérje el a telefonszámát. Helen azonban megoldotta a problémát. Elnézést kérek, de nem maradhatok tovább. Engem várnak, tette hozzá egy jelentőségteljes mosollyal, és kilibbent az étteremajtón.

Lord Buttons megitta a maradék rumot. No persze, gondolta rezignáltan, semmi értelme, hogy folytassuk a mi kis liaison-unkat, a történtek után.

Aztán egy elegáns mozdulattal visszatette a helyükre a hosszú szemfogait, és nagy denevérsuhogással repült vissza a Highgate temetőbe, ahol egy bizonyos Marx úr volt a szomszédja. Sajnos ilyen időket élünk, az arisztokraták még a halálban sem lehetnek egymás között.