Tegyél le.

- TEGYÉL LE! - Húgom és A türelmetlen sóhajtások közepette leeresztettek a földre.

- Amúgy hatvan fokos szöget se zártál még be. - jegyezte meg A.

- Jó, de én úgy éreztem.

A tanítói alkalmassági követelte meg tőlem azt, hogy kézen tudjak állni, ami ellen mindkét személyiségem ellenkezett. Egyes szakokhoz egészen meglepően hosszú listát küldtek el alkalmassági vizsga címen. Négy alternatívát írtam össze magamnak. Mind a négy másról szólt, és ebben a helyzetben mind a négybe bele tudtam képzelni magam, mivel a megszokott jövőképem nemrég szétesett. Szóval még nem rendelkeztem fix újjal. Bármi lehetségesnek tűnt. Akkoriban még nem merült fel bennem, hogy rosszul is dönthetek. Erről különben sem beszélt senki. Azt mondták, hogy ez egy fontos döntés, meg hogy meghatározza a jövőnket. De csak azt emelték ki, hogyan lehet ügyeskedni, hogy a gyengébb iskola kerüljön hátra, az erős előre, és akkor nem lehet baj. Azt senki nem mondta, hogy rosszul is választhatok. Mondjuk, mert valami olyat mondtak nekem, amit még nem kellett volna hallanom, mert nem voltam elég érett ahhoz, hogy megértsem. Erről soha nem volt szó. És bennem sem merült fel. A döntés olyan mérhetetlen súly volt a vállamon, hogy úgy határoztam, áthárítom másra. Vakon hittem valami sorsszerűségben, ami eldönti, hogy ki mi lesz, ha nagy lesz. Ami majd megvéd a rossz választástól. Ami majd felelőssé tehető. Ezért hajlandó voltam bármire. Akár kézen állni is. A lényeg, hogy a végén elmondhassam, én tényleg mindent megtettem, az egészért csak a sors okolható.

Persze, az igazság az (amit akkor még nem tudtam), hogy bármilyen kifogás működik, amíg az ember elhiszi. De a tényeken sosem fog változtatni. Másra kenni a felelősséget, csak arra jó, hogy könnyebben elviseljük a hibát. De az attól még marad. Ez van.

Az a gyermekkori bogár akit taposni szerettél

Egészen meghatódtam, ahogy a K által készített slide show-t néztem a szalagavatón. „Elittuk az osztálypénzt” hangzik el ismét a mondat, amit élénk nevetés követ. Milyen különös emlékhangulata tud lenni egy olyan felvételnek, ami egy fél éve készült. Hogy lehet ez? Talán, ha tudjuk, hogy valami hamarosan a múlt, de, méghozzá nagy m-el, akkor már a jelen is egyből emlékké változik. Hisz, ahogy ott ültem, azt is tudtam, hogy ez a pillanat is egy jelentős múlt lesz, olyan, amire aztán szívesen emlékszik vissza az ember. Sok ilyen pillanat van az életnek ebben az időszakában.

Ilyesmi volt a vége hajrá. Ahogy ott ültünk a termünkben, mindenki dolgozott a saját feladatlapján. Körbenéztem, és hihetetlennek tűnt, hogy ez megtörténik. Itt van, amivel négy évig riogattak, erről szól az egész közoktatás, tehát ezzel végérvényesen lezárul egy időszak. Szóval, mi a nagyobb dolog, az érettségi, vagy az érettségi pillanata? Nos, kinek mi.

De nem ezért volt annyira megható ez a kisfilm. Azért, mert K készítette. Persze, most gondolhatnád, hogy jaj, mert valaki közülünk, de ő nem valaki volt közülünk, hanem K! K, aki nehezen bírta a nyomást. Aki állandó viccek, és ugratások kereszttüzében élte meg ezt a négy évet, és aki mégis ugyanúgy szeretett köztünk lenni, mint bármelyikünk. Mert az egyetlen, ami közös volt mindannyiunkban, az, az elfogadás. Elfogadtuk K-t, hogy nagyot mondó, hogy mindig túl sokat ad elő magából, miközben fél még a saját árnyékától is. Elfogadtuk E-t, hogy haragszik az egész világra, és minden szociális értéket, szokást, programot alapvetően ellenez. Elfogadva próbáltuk mégis bevonni. Elfogadtak engem is, aki akkor még kétségbeesve, viharos érzelmekkel kereste önmagát, és egyre nehezebben viselte, hogy nem találta. Elfogadták minden szárnypróbálgatásomat, kedves lelkesítésekkel. Elfogadtuk C-t, hogy egy perverz állat, aki néha úgy hisztizik, hogy bármelyikünkön túltesz, mert közben rá igazán lehetett számítani és lelkiismereti kérdést csinált bármelyikünk jövőjéből. Ezek a tulajdonságok olyan élesen határozták meg a személyiségét, hogy egyik a másik nélkül elképzelhetetlen lett volna. Tehát elfogadtunk bárkit. Nem volt nehéz, mert ha igazán megnézed, mindenkinek vannak indokai, mindenkit más motivál. És én azóta is értek mindenkit, ahogy akkor. Csak magamat nem.

Azt, hogy mi így élünk, hogy nekünk ez a közösség, addig is tudtam. De azt, hogy ez mindenki számára ugyanannyit jelent, hogy K mennyire örül az elfogadásnak, hogy az ugratások számára eltörpülnek emellett, azt csak akkor értettem meg, mikor megnéztem a videóját.

Így közeledett lassan a vége, ahol aztán folyt a tequila, megvolt a pertu, és felbomlott az addigi rendszer. Mert amikor valami a végéhez ér, mindig megváltozik a rendszer. Olyankor lehetőséged nyílik benézni a színfalak mögé, beszélgetni a színészekkel, meg ilyenek. Olyankor választ kaphatsz kérdésekre, amikre addig nem, illetve megismerhetsz titkokat is. Szóval, ha jól belegondolunk, mindig mindennek a vége a legjobb. Így hát a végén nem érdemes azon gondolkodni, hogy vége, mert ott a vég pillanatában még nincs vége. Az ott, az esszenciája az egésznek. Mondhatni a „lényeg” (már, ha ilyesmi létezik egyáltalán).

Kiszáradt partokra vihetnél most el

Két egész hétre mentünk el nyaralni a Balatonhoz a szüleimmel, ráadásul a déli partra. Két egész hét már használható idő, mert az egy hét, csak úgy elszalad, de kettővel már lehet mit kezdeni. Eközben jött az ötlet, hogy mennyünk el az osztályból minél többen Siófokra, mert, ugye most, hogy az érettséginek is vége, majd mindenki szétszéled, és kitudja, hányszor járunk még össze így, majdnem mind, és kitudja hányan morzsolódnak le útközben. Ezért még gyorsan, minél több programot kell szervezni együtt.

Ettől az egész olyan lett, mint egy ilyen kép a képben tévés alkalmazás. Amíg közeledett Siófok, addig az volt kicsiben a sarokban, csak néha pillantottam rá, kíváncsian, hogy vajon milyen lesz majd, mert hát én addig még nem jártam arra, csak hallottam, hogy ott aztán reggeltől-estig nyüzsgés van, meg ereszdelahajam. Szóval, mivel fesztiválon voltam már életemben, így képzeltem ezt is, mint egy egész nyaras fesztivált. És amúgy olyan is volt.

Aztán, mikor eljött, akkor a szülői nyaralás lett letéve kisképbe, csak néha pillantottam rá arra, hogy azért most az is milyen nyugodt, és jó. Hogy először jöttünk a déli partra, és ritkán van ilyen harmónia, mint most.

Szóval nappal a strand, este a zene. Itt minden más, mint a többi balatoni városban. Egy teljesen új világ volt. Mintha semmi köze nem lenne a napsütötte borvidékekhez, a trikós lángososhoz, vagy a meztelenül rohangáló kisgyerekekhez. Mintha nem tudnák, hogy ide csattogós kék forgóajtót illik telepíteni, meg zöld füvet, és mindehhez balatoni hekket kínálni (ami számára igen gyilkos környezetet jelentene a Balaton).

Új világ volt ez, tényleg, és új világ is kezdődött vele. Nem tudom már, hogy keveredtünk a Spagetti Házba, de egy kicsit átértelmeződtek ott a dolgok.

- Enged el magad - búgta a fülembe C.

Hát kösz, gondoltam, mert, hogy az majd pont olyan egyszerű. Túl sok volt itt a bizonytalanság, és az új. Itt volt a Siófok, amit már ugye említettem, hogy új volt. Aztán a továbbtanulás, ami napokon belül kiderült, és bármi lehetett még akkor, akár Eger is. Itt volt A, akivel nem  tudtam megtenni, amit meg kellett volna. Ott volt C két keze a csípőmön, ami szintén egy elég új helyzet volt. Magas alakja úgy ringott a hátam mögött szorosan, mintha ez egy ilyen megszokott dolog lenne. Na meg, pont ebből következett egy másik új helyzet. Csak két olyan dolog volt életemben, amin igazán összevesztünk te-vel. Az egyik, ugye a mosdókagyló festés, a másik pedig az, ami itt kezdődött el.

Szóval nem tudtam eleget tenni ennek a felszólításnak, sehogy sem.

A legújabb világ egy pár nappal később jött, mikor már ismét Siófok volt a kiskép. Mikor B telefonon lediktálta nekem a ponthatárokat, és én félelemmel, és izgalommal a szívemben közöltem A-val, hogy felvettek Egerbe. Örültem a biológiának, annak, hogy egy kicsit végre máshol fogok lakni, a sok új kihívásnak, és ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, elhangzott az a kérdés.

- De most mi lesz velünk?

Én már egy ideje tudtam, hogy mi lesz velünk. Sok érzelem mellett a magány súlyos testével szinte agyonnyomott, úgy ült rajtam. Ott álltam, A ölelésében, a kérdése kínzóan várta a választ, a telefon még mindig a kezemben volt. És tudtam, hogy ez a vége, az igazi vége mindennek. Mindennek, ami valaha volt. Ez-az még talán húzza egy ideig, de a történet, ez a történet az utolsó apróságig végérvényesen meg fog szűnni. Minden. Mintha soha nem lett volna. Ebből a meséből, én nem viszek magammal semmit.

- Hát mi lenne? Együtt maradunk! - hazudtam rám erőltetett meggyőződéssel.

És ha újra szeretnéd látni, nyugtalan se lennél

Egy utolsó fejezete volt csak életem ezen szakaszának *, de azt most itt nem mesélem el. Ez mégis egy kicsit máshova tartozik.

Akkor még minden lehetségesnek tűnt. Most semmi sem tűnik már annak. Becsukom a szemem. Ismét visszaugrok az emlékek adta időutazás erejével. Még a Föld kaland ilyesmi betöltötte tornaterem elé. „S próbálj úgy gondolni az időre: FOGLALT-tábla egy üres asztalon” - hallom C hangját, ahogy verset olvas. Elmosolyodom a jelenben. Máshogy már nem is tudok gondolni rá.