Amatőr Írók Klubja

Utolsó percek

12 éve | William Morgenthaler | 8 hozzászólás

network.hu

Egy nap a látnok meglátta a világ végét. Biztosra vette az álom valódiságát, hiszen eddig minden látomása valóra vált.
Ez az álma félelemmel töltötte el: az emberek tömege, amint tekintetüket az égre emelik, vakító fény, lángok mindenhol. De amitől igazán megrettent, az, az a tudat volt, hogy mindezek bekövetkezéséig kevesebb, mint egy óra van hátra.
Mit tegyen most? Már nincs idő semmire. Nem látogathatja meg vidéken élő szüleit, nem érne oda. Vallásos ember lévén megpróbált elmondani egy imát, de nem jöttek szájára a megfelelő szavak. Szívverése felgyorsult, a hirtelen fejébe szökő vértől zúgott a füle. Minden porcikáját átjárta a félelem.
Vett egy mély lélegzetet, pár pillanatig bent tartotta, majd lassan kiengedte a levegőt. Megismételte néhányszor, amíg a félelemérzete valamelyest csökkent.
Nem akart egyedül maradni ezekben a percekben. Hirtelen ötlettől vezérelve kilépett a lakásából, és elindult a kikötő felé.
Az esős idő ellenére sokan voltak a parton. Munkások pakolták a rakományt a hajókba, egy kisebb csoport a kompra várt, de voltak, akik csak céltalanul sétálgattak. Szívesen elmondott volna nekik mindent, hogy ne legyen egyedül az érzéseivel, de tudta, hogy ez lehetetlen. Senki sem hinne neki.
Ahogy a hajókat nézte, hallgatta az eső kopogását a fedélzeten, lassan egy eddig soha nem tapasztalt érzés fogta el: a teljes nyugalom, az elkerülhetetlenbe való belenyugvás békés érzete.
Már csak percek lehetnek hátra – gondolta. Végre eszébe ju-tott egy ima is. Nem igazi ima volt, hanem csak egy versszak, amit még nagymamája tanított neki valamikor régen, nem sokkal a nagypapa halála után. A költő nevére nem emléke-zett, de a versszakot az alkalomhoz illőnek találta:

Midőn a roncsolt anyagon

Diadalmas lelked megállt:

S megnézve bátran a halált…

A munkások ekkor abbahagyták a rakodást. A várakozó emberek is leengedték esernyőjüket, és mintha egy láthatatlan erő szólította volna őket, mind az eget nézték.

Hittel, reménnyel gazdagon

Indult nem földi utakon…

Az eső elállt, a szürke felhők mögött halványan villant valami. A felhők szertefoszlottak, ő pedig meglátta a fényt, ami véget vet a világnak. Gyönyörűnek találta. Könny szökött a szemébe, miközben az utolsó sorokra gondolt:

Egy volt közös, szent vigaszunk:

A lélek él! Találkozunk!

***
(Versrészlet: Arany János: Juliska sírkövére)

Címkék: william morgenthaler

Kapcsolódó hírek:

Kommentáld!

Hozzászólások

William Morgenthaler üzente 12 éve

Akkor reboot :-).

Válasz

Knizner B. Sylvia üzente 12 éve

Gyanús volt, hogy ismerős valahonnan....

Válasz

Farda József üzente 12 éve

Jó hogy feltetted, nagyon jó.

Válasz

William Morgenthaler üzente 12 éve

Be kell ismernem, hogy ez nem motani történet már évekkel ezelőtt elkészült, de ha itt akarok lenni aktívabban, akkor a régieket is fel kell tennem újra.

Válasz

Gráma Béla üzente 12 éve

Már nagyon vártam tőled egy ilyen felemelő magasztos írást! Köszönöm!!

Válasz

Balogh Zoltan üzente 12 éve

Nagyon szépen búcsúzott az e-világi élettől-- mondhatnám költőien! Amilyen rövid volt olyan hatásos!

Válasz

William Morgenthaler üzente 12 éve

Nincs semmilyen szerepük. A Word elválasztotta őket, és így sikerült áttenni. Javítom is mindjárt.

Előzmény

Válasz

Ócsai Norbert üzente 12 éve