Triccsvadászok

Kugelhopf üzleti ügyben utazott Landauba, de mintha minden összeesküdött volna ellene. A tárgyalópartnerek egy nap türelmet kértek, aztán még egyet – ahol tízen megjelentek, onnan bizonyára hiányzott a főnök, aki nélkül, ugye, egyetlen lépést se – még a szállodai szobából is kiköltöztették, mert valaki, eggyel följebb, eláztatta a mennyezetet. Kugelhopf hol dühöngött, hol szomorkodott, Egy perc alatt alá lehetne írni a szerződést, ami csak jó lehet, hiszen én csináltam! Unalmában megnézte Landau összes nevezetességét, az evangélikus templom ősrégi tornyát, a Bismarck-tornyot, a német és a francia kaput, mert Landau egy időben határállomás lévén, hol ide tartozott, hol oda, mikor melyik hadsereg nyert – megnézte még a Villa Strecciust is, be is ment volna, de éppen kiállítottak a kortárs művészek. Még ha esett volna az eső! De sétálásra termett, szép, napos időben istenkísértés minden múzeum.

A legjobbkor jött, amikor valaki a tízek közül meghívta egy vadászatra. Kugelhopfnak nem volt se puskája, se zergetollas kalapja, ami nélkül csak félember minden vadász. Megnyugtatták, hogy kalapot kaphat kölcsön, puska meg nem kell, mert Landauban mások a szokások. Miért, mire vadászunk? – kérdezte gyanakodva a megfáradt üzletember. Tündértriccsre, felelték sugárzó mosollyal a tízek. Majdnem olyan veszélyes, mint a tigris és a medve együttvéve, persze sokkal nehezebb elkapni. Annál nagyobb a dicsőség, ha mégis elfogunk egyet. – Puska nélkül? – Csakis!

A kocavadász nem adta fel, mindenkit megkérdezett, nem-e kölcsönözhetne-e, legalább-e egy Husqvarnát vagy egy Magnumot. Az előbbinek hírét sem hallották Landauban; az utóbbi csak jégkrém formájában fordult elő, úgy is, mint gyorstüzelő csokoládé, illetve gyilkos vanília.

Már jól benne jártak az erdőben, amikor kiderült, hogy a tündértriccset nem lövik, hanem zsákolják. Az évszak olyan kedvező, amilyen csak lehet. A tündértriccsre szakosodott landaui tudományos intézmények egybehangzó véleménye, hogy vadászat céljaira a legjobb a sötét éjszaka. Maximum lámpásokat vihetnek magukkal, amelyekben alig pislákol az olajos kanóc. A tündértriccs a földön, sűrű bozótban kuporog, és fel kell hajtani, mint a tavalyi szoknyát. A tízek zöme átvedlett hajtókká. Botokat kerítettek, azokkal csápoltak maguk körül, és mindegyre ezt kiabálták: Triccs! Triccs-traccs! Triccs!

A fővadász átnyújtott Kugelhopfnak egy zsákot, amelyiknek nyitva volt az egyik vége. (Később kiderült, hogy a másik is, de ez csak véletlen lehetett.) Elmagyarázta, hogy a hajtott, vagyis calzone tündértriccs ijedtében össze-vissza repked, aztán bemenekül a zsákba. Itt kell nagyon észnél lenni, és jó alaposan befogni a lyukat. Kugelhopf megütközött kissé, mert egészen eddig azt hitte, hogy a triccs négylábú állat, valahol a rénszarvas és a kacsacsőrű emlős között. Szárnya is van? – érdeklődött, mire a fővadász csak hümmögött. Vanni van, de nem olyan, mint a madaraké. – Közben a hajtók már egészen a közelben triccsegtek, és Kugelhopf látni vélt valamit – egy kis feketeséget a szurokfekete éjszakában. Még egy pár dobhártyarepesztő triccsegés, és az állat bent volt a zsákban!

Kapitális barom, dicsérte a fővadász, míg a hajtók egyre csak ezt zsolozsmázták: Ki ne engedje a dögöt!

Kugelhopf jó szorosan fogta, míg a többiek végigtapogatták, fölmérték, hogy mekkora. Hát, minden segédeszköz, különösen Magnum nélkül, mi tagadás, lehetett volna jobb is. Egyszer csak felkiáltott az egyik hajtó: Azt a kutyafáját, megszökött! – Kugelhopf szabadkozott, de mindjárt megvigasztalták, hogy nem ő a hibás, a hátsó bejáratnál történt a dolog.

A fővadász vészt jósló hangon kérdezgette, ki volt az a marha, aki a triccsvadászatra lyukas zsákot hozott. Marha lett volna jelentkezni, de egyből nagy kavarodás támadt, és Kugelhopf egyszer csak rájött, hogy otthagyták – egyedül van a sötét erdőben, ki tudja, mennyi megvadult tündértriccs között. A lámpás már régen kialudt, és ki tudja, merre van az út – erre vagy arra? Találomra megindult az egyik ösvényen, amely sajnos egy barlangban ért véget. Mi van, ha megtámadnak a tündértriccsek? Valami hirtelen elrepült a Kugelhopf füle mellett, alighanem egy jól felhizlalt pupenér. Triccs, triccs, kiáltott Kugelhopf reménykedve, de a pupenér tovább repült. Közben egyre hűvösebb lett az éjszaka, és kevésnek bizonyult a kölcsönkalap. Ha valaha is azt hitte volna, hogy a zergetoll melegít, akkor most csalódnia kellett. Ne szépítsük: egyedül a hideg, sötét éjszakában, úttalan utakon, köröskörül életveszélyes pupenérek –

Kugelhopf egy bizonyos salaktermék említésével jellemezte a helyzetét, de ez nem segített, sőt.

Szép lassan, komótosan fölkelt a nap, és Kugelhopf favágókba botlott, akik elmagyarázták neki, hogy merre van az arra.

Már megint egy palimadár, mondták nagy röhögve egymás között. Fogadjunk, ez se vállal be több triccsvadászatot.

A tízek társaságában nagy volt a sajnálkozás. Nem értjük, hogyan szökhetett el, idáig mindig sikerült! – Sört, bort, pálinkát, mindent ajánlottak kárpótlásul, csak azt az átkozott szerződést tolták félre. A főnök még nem mondta ki az áment – és nem is fogja, mert kinek kell egy olyan üzleti partner, aki még a mesebeli tündértriccset se képes bent tartani a lyukas zsákban.