Kedden elfogyott a sajt. Nem szimplán a csücske, vagy a kicsit keményebb széle várt a hűtőben, hanem a teljesen üres csomagolópapír. Ilyen még sohasem történt, és az addigi megszokott rend felborulni látszott. Az általam szentnek tartott reggeli étkezés, egyáltalán nem volt az igazi. Próbáltam rá se hederíteni, és nyugtattam magam, hogy hiszen csak egy kevés sajtról van szó, amivel reggelente a rántottámat díszítem. Jó, esetleg néha szelek még mellé egy-két szeletet, de ennyi az egész. Csupán egy omlós, ízes, tejtermék. Semmi több!     
               Mialatt a nyitott hűtő előtt merengtem, képek villantak be: a magányos, lukacsos szeletelt sajt, a dekoratív, arányos mackósajt, a maréknyi, puha, reszelt, amint megolvad, a meleg rántotta tetején; a francia különlegességek: a büdös, az illatos, az édes, a keserű, a sárga, a barna. Mind-mind hívogató táncot lejtettek, agyam egy eldugott zugában. Nyomban kibújtam a köntösömből, a pizsamát egy tűrhetőbb szerelésre cseréltem, és robogtam is a sarki közért felé.
– Pár perc és meg is járom. – Mondogattam magamnak, és sietősre vettem a tempót. A közért csak pár sarokra volt, azonban a cél előtt nem sokkal, egy úr megállított:
– Fiatalember erre nem tud átmenni! Meg kell kerülnie az épületet, épp felújítás zajlik!
– Nagyszerű! Ezt is most kell felújítani. – Gondoltam magamban.
              Három teljes éve omlik a vakolat, düledezik a műemléknek titulált öreg monstrum, és persze, mikor máskor kezdenék a munkálatokat, ha nem azon a kedden, mikor elfogy a sajt. Kovács Márta, és az öreg Béla bácsi halála nem adott kellő lökést a felújításnak. Azt mondták baleset történt, és balesetek, ha akarjuk, ha nem, előfordulnak. A szerencsétlen eset után, annyit kértek a járókelőktől, hogy ne közlekedjenek az épület közvetlen közelében, hanem inkább kicsit távolabb, mert életveszélyes. Az ember azt gondolná, hogy egy kettős haláleset után, hatalmas transzparensek fognak figyelmeztetni, vagy legalább az épület falán levő ital reklámot, felváltja egy hatalmas sárga nyíl: „Vigyázz, ez itt életveszélyes!”. De persze a logika, általában nem tartozik azon emberek eszköztárába, akik az ilyen jellegű döntéseket hozzák. Hiszen kinek állna érdekében az, hogy egy apróbb város pár polgárát megvédje, ha ezzel a reklámmal, még többet vásárlásra sarkallhat. Szegény Márta, és férje, az öreg Béla bá’ persze nem sejtett semmit.  Egy frissen egybekelt galambpár, azon az estén, pont azt a cserepet választotta, pont azon az épületen, vad nászéjszakájuk helyszíneként, mely mellett ő és kedves férje elhaladtak. A galamb erotika útvesztőiben elveszve, a cserép megcsúszott, majd megindult, több társának kíséretében, hogy Kovácsék egy galambok által generált légitámadás áldozataivá váljanak. Másnap a helyi hírekben közölték, hogy Márta néni nem szenvedett sokat. Az első találat őt érte, és olyan ponton találta el, hogy nyomban meg is halt. A cserepek pedig önfeláldozó módon darabokra hullottak, akár a japán kamikázék, Pearl Harbor-nál. Béla bá’, akin a második világháború sem fogott ki, sikeresen túlélte a légicsapást, de elhunyt nejének látványa, és magas adrenalin szintjének együttese, olyan precíz támadásnak bizonyult Béla bá’ világháborút megélt szervezete ellen, hogy a szíve nyomban megállt. Azóta persze három év telt el, és a beígért felújítások, csak most kezdődtek meg.
                 A terület megkerülése sem tartozott a legegyszerűbb feladatok közé, mivel a romos épület hatalmas helyet foglalt. Az egyik zebránál, a lámpa pirosról zöldre váltott, és elsőként léptem ki, a nem túl népes, reggeli tömegből. Talán a harmadik, vagy negyedik csíkot hagytam magam után, mikor láttam, hogy rajtam kívül, senki sem indult el a zöld jelzés láttán. Amint oldalra pillantottam, hatalmas fékcsikorgás ütötte meg a fülemet, és minden elsötétült. Mikor magamhoz tértem, a levegő tele volt az égett gumi szagával, én pedig a forró motorháztetőn hevertem. Minden testrészem úgy véltem a helyén van, azonban rettenetesen fájt a hátam. Amint kissé kábán, próbáltam felkelni, egy puha, segítő kéz markolta meg a karomat. Amint oldalra pillantottam, egy gyönyörű lány, aggódó tekintete fogadott. Rátámaszkodtam, ő pedig finoman lefektetett a betonra. Amint fölém hajolt, láttam, a mögötte álló kisebb tömeget. Helyi látványossággá nőttem ki magam. Mosolyogni támadt volna kedvem, azonban kezdett minden elhomályosodni. Vajon én is csak egy, a felújítást sürgető eset leszek? Minden elsötétült, és előttem megjelentek a másnapi újságok főcímei: „A Petőfi úti épület, ismét lecsapott”; „ A műemlék, újra ölt!”;”Mindig tartson otthon sajtot!”. Eszembe jutott, milyen szánalmas lesz, ha kiderül, hogy, csupán egy darabka sajt miatt lett oda az életem. De szerencsére mindensajtok és épületek ura, megkönyörült tejterméket kívánó lelkemen.
                A következő emlék, egész életemben elkísér. A kórházban, finom sajt illatra ébredtem. Azt hittem álmodom. Egy idős bajuszos úr ült mellettem a széken, és épp az aznapi újságot lapozgatta. Amint meglátta, hogy kinyitottam a szemem, fölém hajolt, és meleg mosollyal köszöntött.
– No, fiam! Látom keményfából faragtak. De azért gondolom az is jót tett, hogy az én Évám, egész éjjel az ágyad mellett gubbasztott. Megyek, szólok is neki hogy magadnál vagy!
Lassan felültem az ágyban, mialatt ő összehajtogatta az újságot.
– Maga is érzi, ezt a sajt illatot? – kérdeztem lassú, elcsukló hangon.
– Hohó! – nevetett az úr – látom jó a szimatod! Tudod, van egy üzletem, pár sarokkal arrébb. Sajt különlegességeket árulunk.
– „unk”?
A következő pillanatban, egy gyönyörű barna hajú lány lépett be az ajtón. Hozzám sietett, és könnyes szemmel magához ölelt.
Én pedig azóta sem engedtem el.