Szobor a Lonetalból

1930-ban kezdődött a karrierem, és rögtön rám fogták, hogy 32,000 éves vagyok. Nem is tudom, hogy tudatlanság vagy arcpirító szemtelenség – értem én, hogy a nagy hírnévhez nagyot kell mondani, de hadd szögezzem le mindjárt az elején, nem így képzeltem el a hírnevet. Az utolsó jégkorszak után születtem, ami durván 10,000 év, de én mindenkinek csak 9,000-et szoktam bevallani, mert az sokkal jobban hangzik. Sosem gondoltam, hogy egyszer még a korommal fogok érvényesülni, főleg ebben a mai világban, amikor kötelező a fiatalság, vagy legalább annak látszata.

Sajnálom is a mai 70-80 éves taknyosokat, akikről mindenfélét elvárnak, ami nem nekik való. Pilatesről szaladgálnak a plasztikai sebészhez, onnan vissza a zumba oktatóhoz; ha van egy kis szabadidejük, akkor fogbeültetés vagy hajbeültetés, zsírleszívás, ráncfelvarrás – ha meggondolom, hogy nekem milyen kényelmes életem volt! Lehet, hogy egyesek unalmasnak mondanák, de úgy elrepült az a 9,000, na jó, 10,000 év, mint egy pillanat. Gyanítom, hogy elviseltem volna 32,000-et is, de ne legyünk telhetetlenek.

A családom egy szép, barátságos, erdős vidéken élt, amelyet ma Dél-Németországnak neveznek. Folyó is volt a völgyben, vagy inkább patak, a mai nevén Lone. Eszünkbe sem jutott, hogy egyszer még híres lesz ez is. Lone folyó, Lonetal kultúra, mi ebből kimaradtunk, és ez nagy szerencse. Kultúra, mint olyan, önmagában nem létezik, csupán összehasonlításon alapul. Mondjuk, a Nílus völgyében volt kultúra, a Szahara közepén meg nem, vagy mi aztán igazán kulturált módon élünk, bezzeg a szomszédjaink alig valamivel jobbak, mint az állatok – tövestől csavarják ki a fákat, szanaszét dobálják a mamut csontokat, azt állítják, hogy csak a birkák gyűjtik szelektíven a hulladékot.

Mi aztán minden szempontból szerencsések voltunk, a legközelebbi szomszéd több napi járóföldre lakott, gondolom ott, ahol most Amstetten van – vagy Westerstetten? Nem egészen ismerem ki magam ezeken a modern térképeken. Annak idején nekünk teljesen mindegy volt, hogy Weidenstetten vagy Radelstetten; arra sem emlékszem, hogy hosszabb utazásokat tettünk volna – legföljebb ha egy kardfogú tigris vagy egy barlangi medve megkergetett. Hová is mentünk volna? Ugyanazt találtuk mindenütt: kellemes dombvidék, rétek és fák – hát igen, a fákkal volt egy kis probléma. Főleg az apám panaszkodott, mert a lánytestvérei nem akarták, az volt a véleményük, hogy ilyesmire csak disznó vetemedik. Persze fák nélkül lehet élni, csak nem érdemes.

Meg aztán, mindenki szeretne nyomot hagyni maga után a világban, és ha nincs fák, akkor, ugye, dolgozni kell. A nagyszüleim például állandóan a barlangjukat bővítették, egyre mélyebben hatoltak be a hegybe, végül az egész beomlott, és csak nagy üggyel-bajjal másztak ki a törmelék alól – kezdhették elölről, egy sokkal ígéretesebb helyen.

De legalább elmondhatták magukról, hogy maradt utánuk egy bedőlt hasadék, a kazalnyi gyerekről nem is beszélve.

Maga a technológia érdekelte volna az apámat is, de úgy volt vele, hogy nincs az a nő, aki miatt több napig gyalogoljon a legközelebbi Kotstettenbe. A nagyszüleim viszont folyton a fákról beszéltek, mit beszéltek, de is mutatták a gyakorlatban. Nem értem, mi ebben annyira különleges?

Később azt hallottam, csak akkor mocskos dolog, ha jól csinálják. Szerintem közben sem voltak mocskosabbak, mint előtte vagy utána, szóval biztosan elrontottak valamit.

Apám elég sokat unatkozott, különösen télen, amikor egy mamutot több hétre is be lehetett osztani. Szobrok faragásával ütötte el az időt, amelyeket most bálványoknak vagy fétiseknek neveznek, de neki nem voltak spirituális ambíciói, egyszerűen teremteni akart, és amikor az ember egyedül van, be kell érnie azzal, ami a keze ügyébe kerül. Kezdetben madarakat, őzeket, oroszlánokat faragcsált. A nagyszüleim mindjárt megmondták, hogy nem fogja vinni semmire. A műtárgyakat nem lehet megenni, és még annyira sem melegítenek, mint egy rókabunda. Persze elviselték a furcsaságait, azt hiszem, szerették is a maguk módján. Nyeszlett fiú, művészlélek, reméljük, kinövi. Asszonyt kell neki szerezni, mert semmitől nem nő be a férfiember fejelágya olyan gyorsan, mint ha egy csomó gyerek rohangál a barlang körül. De egyszer az apám nagyon elvetette a sulykot, megmintázott egy álló embert, akinek oroszlánfeje van – ez voltam én.

Büszkén mutogatott mindenkinek. Ugye, milyen jól sikerült?

Nagyapámnak fölment a vérnyomása, leesett a cukra, lekent apámnak két akkora pofont – engem több darabra tört, és eltemetett a padló alatt – nem értettem vele egyet, mert én nagyon is jól éreztem magam oroszlánfejesen. Mindenesetre az volt a véleményem, hogy nem kell a gonosszal erőszakkal szembeszállni – merem állítani, hogy én voltam a Lonetalban az első tosztojeánus.

9,000 évig senki sem zavarta meg a nyugalmamat. Úgy éltem, ahogy csak szeretnének a filozófusok. És akkor ezek a magukat tudósoknak nevező agresszorok –

Pofátlan népség.

Most itt állok egy múzeumban. A termet úgy alakították ki, ahogy elképzelték a lonetali barlangomat. Se tapasztalat, se fantázia! Kaptam egy erős reflektort, amit hova máshova kívánhatnék, mint Höllenstettenbe, és hosszú, tömött sorokban érkeznek a látogatók. Azt hiszik, védikus isten vagyok. Isten – eddig nem hangzik rosszul. De mi a csuda az a védikus?