Szex az űrben és persze gyilkos robotok

A Sevastopol űrállomás aulájában kortyolgattam a reggeli kávémat. 2075 május 7.-e volt, reggel 7:15. A ZX200/20.1 gázbolygó opálosan törte meg a közelben lévő vöröstörpe fényét, és a fémes teremben szórta szét azt. Jól kiegészítette, a benti mesterséges fényt. Az állomás életre kelt az emberek munkához készülődtek, hogy ez a magányos sziget továbbra is működhessen az űrben. Az állomás 25 éve épült, számos másikkal együtt a tejút rendszerben.

Lassan állomások új generációját lőtték az űrbe, mi már öregnek számítottunk. Összesen 12 ilyen öreg állomás volt, mindegyik a föld ökológiai terhelését óhajtotta csökkenteni, azáltal hogy embereket vittek el a kék bolygóról, ide hozzánk és a többiekhez. Idegen életformák? Sajnos nem találtak ilyesmit, az űrutazás fellendülésével, mind reménykedtünk benne, de sajnos egyelőre „egyedül” maradtunk.

Felálltam az apró kerek asztaltól, az emberek még javában beszélgettek senki sem sietett. A hátra maradt időben odasétáltam a terem végében lévő ablaksorhoz hogy gyönyörködhessek a kilátásban. 5 éve tárult elém ugyanez a látvány reggelente, de sosem tudtam megunni. A vöröses bolygó és a fekete űr mely oly mély hogy a gondolataimat is magával ragadta. Még egy embert láttam az ablaksornál, egy karcsú női alak volt. Jade volt az. Egy könyvet tartott a kezében, olyan régi papírlaposat. Furcsa hogy csak ketten gyönyörködtünk a kozmikus kilátásban, pedig 120-an lehettünk most ebben a helyiségben.

Jó reggelt Jade mi a helyzet?

Semmi különös Marvin, a szokásos, bemegyek dolgozni majd, hazamegyek és alszok. Sok lesz ma a beteg. – Jade orvos volt az állomás klinikáján. 42 km-re volt az aulától, de metróval néhány perc volt az út.  Jómagam csak laborasszisztens voltam, de én is kezdtem feltörekedni a rangsorban, lehet akár az orvosinak is neki vágok majd. Elvégre valahogy el kell töltenem a maradék 200 életévemet.

És veled mi lesz? – Kérdezte Jade meglepően kipihent arccal.

Mire megejthettem volna a szokásos konzerv választ, egy űrhajó jelent meg az ablaksor előtt. Nem nagyon ismertem az űrhajó típusokat, de a hajó oldalán lévő kék MEDBOT felirat szertefoszlatta a ködöt fejemben. Egészségügyi robotokat szállítottak az állomásnak, ugyanis olyan sokan voltunk, hogy azt pusztán emberi munkával lehetetlenség volt ellátni. Többnyire előre programozott robotkarokat kaptunk melyek egyszerű rutin műtéteket hajtottak végre, de voltak humanoidok is. Beteget cipeltek, kísértek, ételt osztogattak, elvégezték a keményebb fizikai munkát, nagy segítség volt az ilyen szállítmány. Elszakadtunk végül az ablaktól és Jade-del kettesben elindultunk a metró állomás felé. Kevesen ültünk az apró kis fülkében. Jade velem szemben ült le, innen jó rálátás nyílt feszes gömbölyded melleire melyek felsejlettek fehér köpenyében. Talán a véletlen műve volt? Vagy direkt ült oda? Lehet, hogy tetszettem neki, talán majd lesz valami. Tenni nem akartam semmit, jobb egy munkahelyi dolgot nem erőltetni. Voltak már belőle rossz tapasztalataim. A metró észrevétlen sebességgel suhant át az űrben. A biztos haláltól nem választott el más csak a fülke átlátszó műanyag falai. Szerettem az űrnek ezt a területét meg ezt az állomást is. Az Apollo állomáson ahol körülbelül 5 éve dolgozhattam nem láttam mást csak szürke falakat, unalmas reklám posztereket, meg egy két furcsán rezgő, fehér csövet melyek szorosan zárkóztak egymás mellett és eltűntek a fal valamely nem túl bizalom gerjesztő nyílásában. Jade valahol előbb szállt le, igazából mindig máshol szállt le attól függően, hol volt feladata, le volt terhelve. A körülményekhez képest én nem éreztem magamat különösebben elfoglaltnak.

Az állomás egy gyűrű alakú részében foglaltak helyet a laborok és a műtők egy része. Ezek a helyiségek két koncentrikus kört alkottak. A belső körben foglaltak helyet a műtők. Minden műtőben egy nagy ablak volt. Könnyű volt azt átlátás egyik helyiségből a másikba. Ez valamilyen biztonsági intézkedés volt. Persze volt egy ponyva, ha szükség volt a takargatásra. A gyűrű alakú helység alatt volt a váró, meg a dolgozók öltözői. Lementem az egyik öltözőbe felvettem a laboros köpenyemet és a lifttel felmentem az ívelt folyosóra. Meglepődtem egy kissé mikor megláttam az új robotokat, sosem szokták ilyen hamar üzembe helyezni őket. Főleg a humainoidokat nem. Sokáig tesztelték őket mielőtt terepre mehettek. Inkább elhessegettem a gyanakvó gondolataimat, szerettem olykor húzni az időt mindenféle felesleges dologgal.

Viszont a gondolat az ebédszünetben sem hagyott nyugodni. Nem is értettem miért van ilyen sok belőlük, mondhatni létszám fölénybe kerültek, legalábbis a laboroknál. A szünet után volt szerencsém egyet közelebbről szemügyre venni. Éppen a mikroszkópom keresztül vizslattam egy vérmintát, amikor az egyik robot behozott néhány doboz gumikesztyűt meg egyéb eldobható holmikat.

Furcsán nézett ki, mintha épphogy csak lesétált volna a gyártósorról. Megvolt mind a négy végtagja, tudod járni meg egy két szót mondani és már mehetett is dolgozni… A „bőrük” avagy borításuk teljesen fehér volt, kemény ellenálló műanyag. A nyakukon lévő bőr furcsa lebernyeggént lógott, hogy minden csukló megfelelően mozoghasson. Arcuk kifejezéstelen, szájmozgásuk nem volt, és a szemeik furcsa narancssárga fénnyel világítottak.

Ezek a robotok mégiscsak emberekkel foglalkoztak nem volt túl szerencsés, ha rémálmokat keltettek a betegekben. Egyet le is fotóztam a telefonommal, hogy megmutassam Jade-nek, kíváncsi voltam a véleményére.

Lehet, hogy csak túlreagáltam az egészet, másnak nagyon fel sem tűnt a dolog. Jade-del pont egy fülkében mentünk haza, és kettesben voltunk. Talán megint véletlen műve lett volna? Megmutattam neki a képet, kicsit meglepődött rajta, de nem keltett benne gyanakvást.

Érdekes dolgokra figyelsz fel Marvin. Biztosan nagy dolgokat fogsz elérni.

Egy szégyenlős mosoly kíséretében eltettem a telefonom majd a következő pillanatban Jade lovagló pózban az ölembe ült. Mellei alig néhány centire voltak az arcomtól. Ez már biztosan nem a véletlen műve volt. Próbáltam férfiként viselkedni, de csak a bátortalan kisfiú jött ki belőlem. A szemébe néztem majd gyorsan lesütöttem a tekintetem, egy kicsit nevetgéltem. Majd Jade megkímélt a válaszadástól és mellére hajtotta a fejemet.

Szeretnéd, hogy nálad töltsem az estét?

Persze, mikor jössz?

Egy kicsit készülődök utána hívni foglak.

Hamar túlléptünk a formaságokon valahogy úgy éreztem ezt később sem fogom megbánni. Jade hajnali kettő körül aludhatott el. A takaró a derekáig lecsúszott, nyugodt légzésének és mellei lassú mozgásának bűvöletében éltem egy darabig. Megpróbáltam én is elaludni, de hajnal 4-kor végképp feladtam a küzdelmet. Kikászálódtam az ágyból. Elsétáltam a hűtőig kivettem magamnak egy kis narancslevet. Persze olyat, ami több fényévet utazott az űrben néhány óra leforgása alatt. De az ízével semmi gond sem volt emiatt, sőt a földi üzletekben ugyanilyet lehetett kapni. Vissza csavartam a kupakot és elraktam az italt. Hirtelen borzalmas zörejre lettem figyelmes. Jade is felpattant az ágyból. Kimentem a folyosóra. Mark állt kint, pont a szobája előtt. Halovány fény világította meg a hátát. Előtte egy android hevert mely tocsogott a fehér hidraulika olajban. Mark görnyedt háttal állt, kezében csavarkulccsal. Közben nagy levegőket vett, mintha éppen futott volna.

Mit csináltál a robottal?

Hát nem látod? Szétvertem. Újra kellett programoznom.

Mark az állomás egyik programozója volt. Furcsa humoráról, és munkájában való szakértelméről volt ismeretes.

Mégis mit keresett itt egy robot? Nem kellene kikapcsolva lenniük?

De igen, én is pont erre gondoltam Marvin. Csak ez valamiért idekóricált. Aztán valamilyen vérmintáról hablatyolt és a következő pillanatban majdnem a torkomnak ugrott.

Kérdőn néztem Markra, vártam mi lesz a következő lépés.

Marvin nekem itt valami bűzlik, meg kell néznünk a többi robotot is.

Szóltam Jade-nek hogy zárkózzon be a szobába. Markkal elmentünk a laborokhoz. A váró teremben vörös szempárok hada tekintett ránk. Valamiért bekapcsolódtak az éjszaka kellős közepén. Nem csináltak semmit, csak álltak meredten. Markkal gyorsan felmenekültünk az emeletre. Bezárkóztunk az egyik számítógépes szobába. Mark el kezdett babrálni az egyik géppel. Közben én az ablakon keresztül figyeltem a robotokat. Ügyetlenül egy irányba rendeződtek és elkezdtek a kijárat felé botorkálni.

Mark, siess! A robotok kifelé tartanak.

Válasz nem érkezett. Gyorsan odamentem Markhoz.

Megpróbáltam leállítani őket, de nem lehet.

Akkor zárd le a kijáratokat!

Már megtettem, de valahogy nekünk is ki kell jutnunk innen…

Mark még ügyeskedett a géppel egy darabig, majd feladta. Egy pillanatra kifejezéstelen arccal nézett maga elé, majd határozott léptekkel kiment a szobából és ledobott egy gránátot a robotok közé mely egy elektromos kisüléssel ártalmatlanította a randalírozó csapatot. Egy űrállomáson szükség volt az ilyen kütyükre ahol androidok is dolgoztak. Arra hivatkozván, hogy a régi sci-fi írók könyveiben a robotok akár gyilkolni is képesek voltak. Tekintettel a mai robotok mesterséges intelligenciájára ez abszolút lehetséges volt, ha máshogy nem akkor emberi beavatkozással. Gondoljuk csak el mennyire jó lenne, egy robot elvégezné helyettünk a piszkos munkát, szinte nyomtalanul. Persze ilyesmi nagyon ritkán fordult elő. Ugyanakkor minden android szigorú nyilvántartásba volt véve.

Még szerencse hogy hoztam egyet magammal.

Szerinted mi történt itt Mark?

Nem tudom biztosan, de a legjobb tippem a sok közül az, hogy meg-hackkelték őket.