Körbejárta a házat, hátha valahol bejuthat, hátha… Ekkor éles sikítás rázta meg a csendet, arról amerről az előbb ő is érkezett. Eleinte lassan, óvatosan, aztán egyre gyorsabban sietett a hang felé, mert valahogy érezte, tudta, hogy mi lehet. Mégis rémülten állt meg, mikor az egyik beugróban észrevette Clarat, és az őt szimatoló Darkot.

– Érzem a félelmed szagát. Érzem, ahogy hevesebben dobog a szíved. – mondta a férfi, miközben körbe-körbe járkált a lány körül azzal a különös arccal, ami annyira állatiassá tette a vámpírokat. – Ha tehetnéd, azonnal elrohannál. Igaz? Vagy szeretnél összeesni? Ó, milyen gyáva az ember, ha szembekerül valamivel, amiről fogalma sincs. – a férfi felkacagott és érezte a fölényének izgalmát. – Tudod mit? Nem kell félned, majd úgy csináljuk, hogy ne nagyon fájjon.

– Kérem… – zokogta Clara egyre kétségbeesettebben. – …eresszen el! Nem szólok senkinek ígérem, csak eresszen el!

– Nem szólsz? – Dark még egyszer kajánul felnevetett. – Nem is fogsz szólni, mert nem eresztelek el!

– Kérem, könyörgöm! – Clara félelme minden pillanattal csak nőtt, és a zokogása már-már öntudatlan hisztivé alakult.

Sana már nem figyelt a szavakra, csak megpróbálta összeszedni magát. De hiába akarta, nem bírt odafigyelni másra, csak a férfi új arcára, mert ilyennek még sosem látta. Gonosz lett. Lassú léptekkel elindult Dark felé, és meg sem állt addig, míg egészen a közelébe nem ért. Nem szólt, csak lágyan felnézett, és a nedves szemeivel, a fájó szívével próbált hatni rá.

– Nocsak! – Dark odafordult felé. Már nem is érdekelte tovább Clara, mert sokkal nemesebb vad akadt a horgára. Odaballagott Sanahoz, és egészen közel hajolt az arcához. – Itt egy csodaszép kislány. Megérezted, hogy visszatért a gonosz?

– Te nem vagy gonosz! – állította határozottan Sana, és nem értette miért, de még csak a szeme sem rebbent. – Te nem ez vagy!

– Dehogynem! – ordította Dark hátrálva egy lépést és széttárva a karjait. – Pont ez vagyok! Végre megtaláltam önmagam. Most már nem lesz aki vigyáz rád, hacsak az a jóságos Andreas nem. Miattad még azt a rossz fiút is felkereste. Jobban mondva a béna anyád miatt aki, valljuk be, igen nagy ribancként kezdte.

Sananak fájtak a szavak, de próbálta nem mutatni, és csak arra gondolt, hogy Dark ezt csak azért mondja, hogy bántsa, és nem gondolja komolyan. Bár valójában valahol egyet is értette vele, mert ő maga sem volt éppen a legjobb véleménnyel az anyjáról. Ám a következő pillanatban mégis elsötétült előtte a világ, mikor Dark tovább folytatta a pocskondiázást.

– És az apád! Azt hitte, megállíthatja a Földet, miközben az összes gonoszt eltörli róla. Az apád egy óriási katasztrófa volt! – élesen, gonoszul felnevetett, hogy belerázkódott még a fal is és, hogy a lány érezze a belőle áradó, mindent elsöprő rosszat. – Jobb az egész világnak, hogy nincs többé!

Clara döbbenten a szája elé kapta a kezét, és nézte ahogy Sana kezd megtörni. Már fájdalmasan behunyta a szemeit, és a könnyei is egyre jobban potyogtak, mégis ott állt a férfi előtt, és esze ágában sem volt elmozdulni vagy meghátrálni onnan.

– Csak nem sírsz? – gúnyolódott Dark, és ismét egészen közel ment a lányhoz – Szeretnéd, ha elengednélek? Ha megsajnálnálak? De hiszen tudod, hogy gonosz lettem.

Ettől a mondattól Sana kezdett visszatérni. A tekintetét Darkra emelte, és úgy felelt neki tiszta szívvel, ahogy mindig is tette. – Nem akarom, hogy elengedj! Egyáltalán nem akarok elmenni, és nem kell sajnálnod sem. Tudom, hogy egyetlen szavadat sem gondoltad komolyan, csak engem akarsz bántani vele. És nem félek tőled, sem attól, amit tehetnél velem. Tedd meg ha jól esik, nem érdekel!

A férfi megállt, és nézte a lányt. Nem hiába szerette, egyszerűen fantasztikusnak tartotta, még így is, még most is. De nem engedhette, hogy fölényt szerezzen, ezért felemelte a kezét, és durván megragadta Sana állát.

– Nem szerzem meg neked ezt az örömöt! Ne is álmodj róla! Ha bármit is teszek veled, az iszonyú szenvedésedbe fog kerülni. Akkor majd sírni fogsz érte, hogy öljelek meg, hogy vessek véget a kibírhatatlan fájdalmaidnak. Akkor majd nem leszel ilyen bátor, és boldog leszel ha halottá teszlek. – suttogta dühösen, és még a szemei is vészjóslóan csillantak meg. Majd a fejét lehajtotta Sana nyakához, és kiálló fogait végighúzta a még mindig egyenletesen lüktető ütőér mentén. Tetszett neki ez a játék, főleg hogy nem kellett Sanaban csalódnia, mert olyan játszótársra talált benne, aki méltó ellenfél számára. Ám ekkor hirtelen elengedte a lányt, komoran megfordult, és elment.