Sötétedett, és minden lépéssel mintha egyre sötétebb lett volna. De Sana nem törődött vele, megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb odaérjen. Ahogy belépett a kapun félelmetes, kísérteties csend zárta magába. Óvatosan körbenézett, de nem állt meg. Határozott léptekkel odaballagott az édesapja sírjához, ott letérdelt a hant elé, és csak nézte, nézte a fejfát. Olyan szomorú lett, olyan bánatos, hogy már a temető ijesztő sötétje sem zavarta, mert a szívét uraló keserűség, elfeledtetett vele minden mást.

– Nagyon hiányzol! – suttogta az apjának – Minden perc olyan nehéz nélküled. Már nem hallom a meséidet, már nem is emlékszem semmire. Én… – csak folyt belőle a szó, mert azt hitte az édesapja minden szavát érti. Észre sem vette, hogy nem az édesapja, hanem valaki más volt, aki leste és hallgatta. Ha odafigyelt volna a temető hangjaira, talán feltűnt volna neki, ám abban a percben nem is érdekelte más. Csak arra eszmélt fel, hogy két sötét alak közeledik feléje, és ismét az a különösen rossz érzése volt, hogy gonosz van a közelében. Felnézett, de nem látott egyebet, csak az egyre erősebben világító zöld köves medált. Nagyon megrémült, szinte levegőt is alig kapott félelmében. Kellet néhány másodperc, mire gondolkodni tudott. Sietve a földre zuhant, majd riadtan, négykézláb mászni kezdett hátrafelé, hogy elbújjon a sírok között. De hiába próbált elrejtőzni, az a két alak egyre közeledett felé, mintha a sötétben is úgy látnának, mint mások fényes nappal. Sana egész testében reszketve, halkan felsírt, és tehetetlenül nézte, ahogy a veszély már alig két méterre állt tőle. Az egyik közelben lévő ócska lámpa halványan megvilágította az arcukat, ami olyan állatias és kegyetlen volt, mint amit a látomásában látott. Átjárta a hideg félelem. Menekülni akart, de nem volt hová. El akart bújni, de már mozdulni is képtelen volt. Csak rémülten zokogott, és várta a megakadályozhatatlant. Fogalma sem volt, mi fog történni vele, de szinte biztosra vette, hogy követi majd az apját abba a különös világba, ahová már ő is tartozott.

Ekkor azonban egy fekete ruhás, ismerős férfi bukkant elő a semmiből, és védelmezőn odaállt a kislány elé, a két állatias alakkal szemben. Olyan volt, mint egy megváltás. És Sanaban felrémlett egy arc, egy fekete kabát, egy mozdulat, egy ragyogó kék szempár, amit aznap este látott náluk a nappaliban, mielőtt az apját megölték volna. Akkor már tudta, hogy az az idegen most itt van, és őt védelmezi. És abban is egészen biztos volt, kerüljön bármibe, ez az ismeretlen nem fogja hagyni, hogy bántsák.

– Jobb, ha meg sem próbáljátok! – dörmögte a fekete ruhás férfi a támadók felé. De láthatólag nem nagyon hatotta meg őket, mert azok ketten csak felnevettek, és mint a dúvad indultak felé, hogy rávessék magukat.

Sana sírva, ijedten a két kezébe temette az arcát, és összegörnyedve várt. Nem akarta látni, nem akarta tudni mi történik, mert attól félt, hogy a titokzatos megmentője veszíteni fog, és akkor nem csak önmagáért kell reszketnie, de fel kell dolgoznia egy ismét csak értelmetlen halált. Rémes, üvöltöző, kísérteties hangokat hallott, és esze ágában sem volt felemelni a fejét. De így meg nem tehetett mást, hát imádkozott.

Egy éles ordítás rázta meg a temető csendjét. Sana hátán végigfutott a hideg, és minden rossz érzése ellenére, óvatosan felpillantott. A fekete ruhás férfit látta, akinek az arca szintén torz volt, állatias és mindenre elszánt. A zöld köves medál a földön feküdt. A két sötét alak közül már csak egyikük élt, de az inkább elrohant, minthogy tovább harcoljon, hiszen látta, hogy úgyis elvesztené ezt a csatát. Tisztában volt vele, hogy egyedül nagyon kevés lenne egy győzelemhez, és inkább szedte a lábát, amíg még tudta. Mire az idegen odafigyelt rá, a menekülő már messze járt, elnyelte a sötétség. Akkor a fekete ruhás férfi odalépett a kislányhoz, és mindent egy lapra téve leguggolt elé. Az arcvonásai kisimultak, és már egy hétköznapi, csillogóan kék szemű fiatalember volt.

– Ki vagy te? – kérdezte tőle Sana csodálkozva. Talán félnie kellett volna, de nem tudott, mert az érzései azt súgták, hogy az idegen jó ember, és nem fogja bántani.

– A nevem Dark.

– Dark? – a kislány ízlelgette a szót, és mikor rájött, honnan is ismerős neki ez a név, döbbenten, szinte ámulva nézte a csillogó tekintetet. – Dark, a vámpír?