Csupán két nap telt el Peter halála óta, és a temetés hihetetlen gyorsasággal lezajlott. A rendőrség elintézte, hogy mindenféle felesleges vizsgálat nélkül, megsiettetve a szükséges okmányokat, papírokat, mihamarabb a földbe helyezhessék kollégájuk testét. Senki sem csodálkozott ezen, mert mindenki úgy vélte, nyilván a befolyás miatt gyorsult fel a folyamat. A holttest állapotára is hamar kitaláltak valami hihető magyarázatot, hogy egy bizonyos méreg egyik fajtájának vannak ilyen, vagy ehhez hasonló hatásai. Ezt mindenki el is hitte, hiszen a rendőrök szavaiban, miért is kételkedett volna bárki?

A temetés után, Anna halotti tort rendezett enni és innivalóval, ahogy ezt szokás. Sana a szobájába menekült a tömeg elől, és az ágyon fekve próbálta feldolgozni a látottakat, azt az iszonyú keserűséget, amit érzett. Szeretett volna elmenekülni vagy visszamenni a múltba, abba az időbe, mikor az apja még élt, és annyi szeretettel vette körül, amennyit azóta senki sem adott neki. Bágyadt volt, keserű és tompa. Úgy érezte nincs ereje arra sem, hogy köszönjön a vendégeknek. Csak feküdt a szobájában és bánkódott, átengedve magát a fájdalmának, és annak a hatalmas űrnek, ami a szívében tátongott. Mióta az eszét tudta, még sosem volt része ekkora tragédiában, és nem volt képes egyedül túllépni rajta, vagy csak könnyíteni a lelke szenvedésén.

Kopogtattak. Egy ősz fej bukkant elő az ajtóban, és kisírt szemekkel nézte, a szintén magába roskadt lányt.

– Szia kicsim!

Sana odafordult, és mikor felismerte az öreget, hirtelen felugorva odarohant hozzá, hogy tengernyi szeretettel ölelje át a derekát. – Nagyapa! – újból kitört belőle a zokogás, ahogy az édesapja apját ölelte, egy kis darabot abból az emberből akit ilyen hirtelen elveszített. Átjárta a szívét, minden porcikáját, de mégsem látta, mégsem érezte azt, amit szeretett volna. A nagyapjával sem kaphatta vissza, most már tisztán látta.

– Sírj csak kicsikém! Attól majd megnyugszol, és utána jobb lesz.

A kislány így is tett, de egy idő után már könnye sem volt, amivel kiadhatott volna magából mindent. Csak szipogott és sóhajtozott, aztán kibontakozva az ölelésből, lehajtott fejjel a földet bámulta. Nem értette miért történt így, de tudta, valami logikája biztosan volt, hiszen az életben mindig mindennek értelme van. Legalábbis az apja folyton ezt hangoztatta.

– Most már megnyugodtál? – kérdezte T.B. is meghatódottan, és lágyan végigsimított a kislány haján – Akkor menjünk le a többiekhez, mert itt vannak a másik nagyszüleid is, és nagyon szeretnének látni. Patrik is elkísért engem, hogy veled találkozhasson.

Bár Sananak semmi kedve nem volt a vendégek közé menni, de automatikusan hagyta magát, mikor nagyapja megfogta a kezét, és maga után húzva, levezette a lépcsőn. Kicsit olyan volt, mintha nem is ő lett volna, mert a teste és a lelke most nem azonosult egymással.

Patrik Larg ott állt a lépcső alján komoran, két kezét a zsebébe dugva, és a vendégeket figyelte. Mikor nyílt a kislány szobájának ajtaja, felnézett az emeletre. Egy halvány, kedves, együtt érző mosoly jelent meg a száján amint meglátta Sanat szinte öntudatlanul, szíve minden fájdalmával. Olyan elesett volt, olyan gyámoltalan, hogy attól még egy kőszikla is megrendülne, ahogy egy sokat próbált, középkorú zsaru is, mint ő.

Sana is észrevette a férfit, és a meleg, együtt érző tekintete adott neki egy kis erőt, hogy képes legyen megtenni a lépéseket a lépcső aljáig. Nagyapja kezét szorongatva odaballagtak Patrikhoz, aki szomorú arccal lehajolt a kislányhoz, és kedvesen magához vonta.

– Sajnálom. – suttogta a fülébe. – Apukád rendkívüli ember volt.

– Igen, tudom. – bújt szorosan a férfihez Sana, hátha az ő karjai közt vigaszra talál, és egy kis megnyugvásra lel.