Pontban éjfélt ütött az óra, mikor Sana izzadtan és sikítva felébredt. Kis testét rázta a hideg, és a torkát a sírás fojtogatta. Nem értette magát, hiszen csak az álom rázta fel ilyen hirtelen, habár az egészen valóságos volt. Az apját látta, amint holtan feküdt egy elhagyatott kapualjban, és az arca vértelenül falfehérré vált. A körülötte lévő ridegség pedig, szinte megfagyasztott, megdermesztett mindent. Olyan félelmetesnek hatott, pláne hogy nem messze onnan, két gonosz szempár nézte, ahogy a férfiból lassan távozik az élet.

A kislány megrezzent és könnyes szemmel sietett át a szülei szobájába, hogy bebújjon az édesapja mellé, a szeretetet és biztonságot adó karjai közé úgy, ahogy máskor is. Ám amint odaért, az ágynak azt a felét üresen találta.

– Apa! – suttogta a kislány rémülten, és kétségbeesetten a takarót tapogatta, ám az apja nem volt sehol. Az ágyneműje hideg és rendezett volt, mintha senki nem nyúlt volna hozzá mióta berakták.

Anna, Sana édesanyja felébredt a szokatlan zajra, felült az ágyon, és mikor meglátta a síró lányát, morcosan ránézett. – Mi a csudát csinálsz te itt hajnalok hajnalán?

De a gyermek válasz helyett csak az üres ágyat simogatta tovább, a szíve reszketett, és az aggódással teli félelem egyre jobban úrrá lett rajta. – Hol van apa?

Anna fintorgott egyet, majd unottan visszafeküdt az ágyba, és csak az orra alá mormogva felelt. – Apád biztos még mindig azzal a titokzatos barátjával mulat valahol, aki itt járt az este.

A kislány könnyei egyre sűrűbben potyogtak. Szerette volna kitárni a szívét, és elmesélni a félelmeit. – Anya, én azt álmodtam, hogy apa… – kezdte volna, de az asszony élesen belefojtotta a szót.

– Jaj Sana! Nem érdekel, hogy mit álmodtál. Menj végre vissza az ágyadba és aludj! Még van néhány órám, aztán úgyis kelnem kell. Mennem kell dolgozni. Feltéve, ha apád addigra hazakászálódik. – csattant fel az asszony idegesen, majd a lehető legkényelmesebben elhelyezkedve tovább aludt.

Sana tehetetlenül, bánatosan álldogál, a teste remegett, és a szíve minden perccel egyre nehezebbé vált. Mégsem tehetett mást, csak elkeseredetten, a könnyeit törölgetve, lassan visszasétált a szobájába. Eszébe jutott Kijkraam, és azon tanakodott, hogy vajon ő, mit tenne most. Minden bizonnyal, neki lenne annyi bátorsága, hogy odamenjen, és a saját szemével győződjön meg róla, hogy amit álmodott az igaz -e. Ha Kijkraam ezt tenné, márpedig biztosan ezt, akkor ő is így fog cselekedni. – határozta el. Felsóhajtva felvett egy kék farmert, egy világoskék pólót, és egy fehér sportcipőt, majd az ablakhoz sétálva kinézett az utcára. Még ijesztően sötét volt, de már észre lehetett venni a hajnal első jeleit, a világosság halvány fényeit.

Egy hatalmas fa állt az ablak alatt, és ágai pont úgy helyezkedtek el, hogy még egy ilyen apró kislány is, bármikor baj nélkül lemászhatott rajtuk. Bár Anna már sokszor ki akarta vágatni ezt az öreg tölgyet, de Peter, a férje, sohasem engedte. Ragaszkodott hozzá, mintha ez is hozzátartozna ahhoz a meséhez, amit Sananak meg kellett ismernie, és meg kellett értenie. Csak nézte a lombokat, és kicsi szíve hatalmas dobbanásaival kitárta az ablakot, hogy mélyet szippantva a friss levegőből, óvatosan kimásszon. Minden egyes lépéssel, minden ággal egyre könnyebbnek érezte ezt a feladatot, míg végül pár perc múlva már a földön állt, és amilyen gyorsan csak tudott megszaporázta a lépteit arrafelé, amerre mennie kellett. Hogy pontosan merre is volt az, ő sem tudta, de eszébe jutott, amit az apja mondogatott mindig. Hogyha valamiben nem biztos, csak a szívét figyelje, és az megsúgja neki, mit kell tennie. Így is lett. Megállt egy pillanatra, behunyta a szemeit, és hallgatta mit súg a szíve. Majd ment, egyenesen a belváros felé. Bár nagyon félt, mégis úgy gondolta, hogyha Kijkraam megküzdött minden problémával, megteszi ő is, és legyőzi a félelmeit. Éppen ezért még sietősebbre vette a lépteit, hogy minél hamarabb célhoz érjen, és szeme elé táruljon az igazság. Amint azonban bekanyarodott egy szűk kis utcán, riadtan torpant meg, mert félelme beigazolódni látszott. Egy rendőrautó parkolt az út mellett, és két egyenruhás rendőr, meg egy helyszínelő társaságában, ott állt Andreas is, Sana apjának a kollégája. Láthatólag nagyon elkeserítő dolgot láthatott, mert szája elé kapta a kezét, és fájdalmasan ide-oda kezdett járkálni, mintha el sem akarná hinni amit lát. Így vette észre az egyre közelebb lépkedő, könnyes szemű kislányt, aki nem törődve a körülötte lévőkkel, megpróbált a lehető legközelebb férkőzni a földön heverő testhez.

– Ne! Sana! Ne! – Andreas egy gyors mozdulattal a kislány előtt termett, lehajolt hozzá, és két kezét az apró, remegő kis vállaira tette – Sana, az égre! Te hogy kerülsz ide?

– Én? – a kislány sírva, szinte teljes kábulatában pillantott fel rá, és automatikusan válaszolt. – Álmodtam. Ezt. – mutatott a távolban fekvő testre, amiből valójában csak két ismerős cipőt látott. Mégis tudta ki az, és ettől meghasadt a szíve. – Meghalt. Ugye?

Andreas aggódva felsóhajtott. Keserű szájízzel megsimogatta Sana arcát, csakhogy leplezze fájdalmát, és a kislány gondolatait is próbálja elterelni kicsit. – Anyukád hol van? Csak úgy egyedül jöttél el idáig, ilyen sötétben? És, hogy találtál egyáltalán ide?

– Meghalt? – a kislány nem figyelt már a férfira, csak az arcán végigfolyó könnyein át a mozdulatlan testre, aki valaha az apja volt. A világ legdrágább, legcsodálatosabb embere, a szerető szülő, a hű barát, és a megfejthetetlen titok. – Meghalt, ugye? Apa! – zokogta elkeseredetten, és szeretett volna odarohanni, még utoljára megölelni, de Andreas szó nélkül felkapta, és együtt érzőn szorosan magához vonta. A kislány képtelen volt szabadulni, pedig nagyon akart. Nem tehetett mást, meglendítette a lábát, és olyan hatalmasat rúgott a férfi ágyékába, hogy az fájdalmasan összegörnyedt. Ezáltal a szorítása is engedett, és Sana ezt használta ki, hogy sietve odarohanjon a mozdulatlan édesapjához.

A látvány rosszabbnak tűnt, mint az álmában. Peter arca olyan volt, mintha már legalább száz éves lenne, és teljesen színtelen, fakó. A vonásai mimikájából látszott, hogy nagyon szenvedett mielőtt meghalt. A nyakán pedig jól láthatóan ott éktelenkedett egymás mellett két véres kis lyuk. Sana sírva, egész testében remegve odahajolt, és lágyan megérintette az apja kezét, amely már jéghideg volt. Ám alig ért hozzá, hirtelen különös érzése támadt. Félelem és reszketés lett rajta úrrá, mintha már nem is önmaga lenne. Egy kép jelent meg előtte két sötét ruhás alakról, akiknek alig lehetett kivenni az arcukat. Vagyis, amikor már tisztán látta… nem is emberek voltak, hanem minden vonásuk mintha állatias lett volna, és kiálló fogukkal igazán rémisztően mutattak. Durva és vérszomjas képüket még félelmetesebbé tette az a kísérteties morgás, amit hallattak. Az egyikük nyakában egy világoszöld kő lógott, ami talán még világított is. Egyenesen és határozottan feléje tartottak, majd mindenféle előzmény nélkül, rávetették magukat. Ekkor hirtelen minden elsötétült Sana előtt. De ez nem ő volt, nem. Ez az érzés olyannak tűnt, mintha az apja szemével látná, az ő érzéseit érezné, és mindez a szörnyűség az apjával történt volna meg. Mégis, egy pillanatig a kislány ugyanúgy átérezte a félelmet és a reszketést, az aggódást és még valamit, amit nem tudott még magának sem megmagyarázni.