I. fejezet

„Csodálatos Daley”

 

Valahogy mindig is borsódzott a hátam az eleve elrendelt dolgoktól. Ha valamit meg KELL tennem, nos akkor biztos, hogy megpróbálom nem megtenni. Jó… lehet, hogy ez egy kicsit (nagyon) felelőtlenül hangzik, de ha nincs az életben választási lehetőség, akkor mi van? Kötelesség, felelősség… Ehhez még túl fiatal vagyok!

- Min gondolkodsz? - szakította félbe a töprengéseimet Ronnie, aki mindig tudja, hogy milyen hangulatomban vagyok éppen, és hogy érdemes-e zargatni. Ronnie… A legjobb barátnőm, a bajtársam és az egyetlen ember, akivel hajlandó vagyok megosztani az utolsó kocka csokimat. Egyszóval szövetségesek vagyunk, és nem csak édesség szövetségben állunk, hanem minden egyéb módon, ahogy azt két barát megteheti. Valójában azt hiszem, hogy rajta kívül senki mással nem lennék képes ehhez hasonló dolgot alkotni, mivel az a kevés csaj, aki az őrző suliba jár, soha még egy pillanat erejéig sem volt képes lenyűgözni. Én pedig csak olyan embernek adom a barátságom, aki valami oknál fogva képes elkápráztatni. (Ja és persze ez igaz a szerelmemre is…)((Nem mintha lehetne szerelmi életem…)) És végül, de nem utolsó sorban: attól tartok Ronnie az egyetlen ember, aki hajlandó elviselni ezt a hárpia természetet, amivel szüleim génjei megajándékoztak. 

- Azon, hogy mehetünk-e Európába, vagy sem és hogy ennek örüljek-e vagy sem?

- Öcsééém, mekkora dilemmában szenvedsz. Egyébként csak úgy megjegyzésképpen… Ne is számíts rá, hogy a trollos eseted után még van épeszű ember, aki téged akárhová is elvinne… Meg egyébként is, még csak most állunk a specializálódás előtt. Semmi esélyünk. – mondta el mindezt egy szuszra Ronnie, némi szájhúzogatás kíséretében, ebből aztán végképp kiderült számomra, hogy nagyon szeretne menni. Mondjuk, nem csodálom, hiszen végre normális emberek közé kerülhetnénk, és egyszerű hétköznapi életet élhetnénk. Ugyanis a mi életünk minden, csak nem egyszerű. Őrző-jelöltnek lenni csak a kiváltságosaknak elérhető. Szükség van bizonyos mutálódott génekre, amelyek lehetővé teszik, hogy az átlagos embereknél nagyobb erővel, gyorsassággal és kifinomultabb érzékekkel rendelkezzünk. Ezzel az erővel egy radioaktív pók is megcsíphetett volna, és most a Marvel-karakterek között feszíthetnénk. S a pillanat, amikor kiderült, hogy bennem is meglelhetőek ezek a „lehetőségek” a szüleimet eufórikus állapotba hozta. Egy családban egy kiváltságos is dicsőség, de kettő már hivalkodás. Nálunk pedig ez a helyzet, ugyanis a bátyám, Tyler is mutáns, pont, mint én. A lehető legjobb vadász amióta a szakmában van. Irigylem is érte, hogy kaphat megbízásokat, hogy csúnya vámpírbácsikat és néniket küldjön át a másvilágra. Egyébként pedig utálom Tylert, mert mindenben „TÖKKKÉÉLETES”. Minta gyerek, tanuló, vadász meg miegyéb és mindenki azt hiszi, hogy a hugicája is olyan, mint ő. Pedig nem. Marhára nem…

- Tudod, ha mégis elvinnének minket, akkor pedig tuti, hogy a szüleim nem engednének…

- Aj Ronnie. Még mindig szörnyszülöttnek néznek? Nem igaz, hogy nem képesek feldolgozni, hogy te kicsit más vagy, mint ők. De attól még a gyerekük.

- Óh de nem illek bele az idilli családi képbe.

- Úgy mellékesen ezt a problémát is megoldjuk. Ugyanis akár elmegyünk Európába, akár nem, MI ketten meglógunk egy időre. Nem vagyok benne biztos, hogy trollokat és vámpírokat akarok hajkurászni egész életemben. És ha jól sejtem te sem.

- Hát persze, hogy nem. De azt ne felejtsd el, hogy lány vagy. Te nem verheted szét a rossz fiúkat, neked cuki tündérek jutnak, meg gonosz törpék és randa koboldok. Jaaah és ha szerencséd van, egyszer láthatod egy angyal levetett koszos gatyáját. Sőőt még a kezedbe is veheted, hogy tisztára mosd…

- Tudod ezek után, hogy mérlegeltem ezt a lehetőséget is, mindenféleképpen maradni akarok személyes gatyamosónő asszisztens kalkulátor menedzserként – vigyorogtam cinikusan, s bár fojtattam volna eszmecserénket, de egy nagyon fontos közgyűlés ebben megakadályozott.  Most végre megtudhatjuk, hogy szívunk tovább itt a semmi közepén, Montanában, vaaagy esetleg lehetőségünk nyílik pár romantikus kis várost megvizslatni a saját szemünkkel. Miután elérkeztünk a nagyterembe, már láttam, hogy igazgatónk ma is rossz passzában van… Egy nyakigláb fontoskodó pasas, aki szeretett volna valamiben híres lenni, erre meg jutott neki egy rakás kölyök. Nos most is elmondhatja, hogy híres… Közutáltan… Ahogy Ronnie-val egy megfelelő hely után kajtattunk ráakadtunk Seth-re is, aki volt olyan kedves és foglalt számunkra helyet a páholyában. Nagyon figyelmes srác, sőt még az átlagnál is normálisabb. Néha fel is ötlik bennem, hogy meleg, de e gyanúmat a Ronnie-ra vetett méregető pillantásai általában megcáfolják. 

- Oh, hé! Jó látni titeket! Gondoltam egy ilyen eseményen a suli két bajkeverője is részt akar venni. – vigyorgott ránk szenvtelenül, s az előbbi gondolatomat, miszerint normálisabb az átlagnál át kell javítanom: a látszat néha csal alapon. De azért egy valamiben biztos vagyok: Seth az egyik legtehetségesebb jelölt itt a suliban és sokan már azt rebesgetik, hogy angyal-testőrré válhat. 

- Oh Seth! Tudod, mi csak ott tesszük tiszteletünket, ahol valami jó kis balhé is a közelben van, nehogy lemaradjunk róla. – és azt hiszem itt jött el a pillanat, hogy azt a megállapításomat is töröljem, hogy Ronnie-nak van „meleg-radarja”. De az is lehet, hogy csak az enyém krepált be. Végül is Seth úgy pillangat barátnőmre, mintha a Napra lehetne nézni, de rá nem. Jó, persze nem csodálom, hisz Ronnie nem csupán klassz csaj, hanem duplán jó csaj. Jó persze, nem egy 180 centis kolosszus, és talán pehelysúlyban verekszik, de azon felül ezzel a pár kilójával és a csontos hátsójával egész kellemes látnivalót szolgáltat a hímneműek számára. Azzal, hogy ilyen kis törékeny egyből életre kelti bennük a védelmező ösztönt, velem ellentétben, akivel inkább versengeni szeretnek. Pedig teljesen normális alkatú hölgyemény vagyok, csupán a kisugárzásommal is már agressziót közlök a környezetem felé. Hát legalább félnek tőlem és nem mernek holmi „tetszel nekem és jó csaj vagy, nem koptatjuk együtt az ágyat?” dumát benyomni. 

- Jelöltek! Lennétek szívesek, és végre elcsöndesednétek?! – óh a mi drága igazgatónk valóban rosszkedvű, valószínűleg azért, mert csilli-villi luxus irodája és csilli-villi full extrás titkárnője mellől elrángatták.

- Brooks ülj már le! Már mindenki téged néz, kérlek, ne szólj be a dirinek.

- Igen Brooks… A végén még az 5%-os esélyed is eljátszod, hogy kijuthass innen. Én a helyedben lecsücsennék a popómra. 

- Pofa be Seth, nem hallom, hogy mit akar mondani ez a szederjesképű.

- De… Én… - szegény fiúcskát nem akartam én bántani, de ha másképp nem működött a dolog. Itt és most dől el, hogy milyen tervet kell kieszelnem a szökéshez.   

- Szóval a döntés megszületett, bár én személy szerint nem értek vele egyet, de sajnálatos módon nem csak én vagyok benne a Tanácsban. Ebben az évben minden specializálódás előtt álló tanuló, kivétel nélkül részt vehet a kiránduláson. Az első állomás Franciaország. Ennyi… Én a helyetekben már szedném is magam, és már pakolnék a bőröndömbe, hogy minél kevesebb ideig rontsam itt a levegőt.

- Hé Brooks, szerintem ez nektek szólt!

- Valóban Seth? És tudod, hogy neked meg mi fog szólni?

- Na ugyan micsoda? 

- Az öklöm a pofikádba, ha nem szállsz le rólam addig, amíg ki nem örvendezem magam. – próbáltam mindezt olyan komolyan előadni, hogy ténylegesen elhihető legyen, azonban Seth már nem félt tőlem… De ennél sokkal nagyobb problémám, hogy a legtökéletesebb szökés tervét magamévá tegyem, remélhetőleg még a mai este folyamán. Olyan ötletre van szükségem, ami hű a hírnevemhez, nem állíthatok össze valami kis durranást. Ennek az akciómnak akkorát kell szólnia, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe és ezen túl úgy emlegessenek, hogy a „Csodálatos Daley”, vagy valami ilyesmi. Igazából mindegy, hogy milyen jelző, csak fényezze lekörözhetetlen és páratlan logikájú elmémet. 

- Brooks lemerem fogadni, hogy most is valami marhaságon gondolkodsz.

- Miből állapította meg mindezt doktornő?

- Őrülten csillog szemed, bambán vigyorogsz és bólogatsz, mint a bólogatós babák a kocsi hátsó ülésén. – számolta Ronnie az ujján a tüneteket. Imádom a csajt. De tényleg. Rajta kívül senki nem tudja, hogy ilyenkor valóban idiótaságok járnak a fejemben. De mindezt cáfolnom kell, hiszen a zsenik nem adhatják ki titkaikat:

- Ahelyett, hogy engem vizslatsz, inkább pakolj! De úgy szedd össze a motyód, hogy ide többet nem jövünk vissza!

- Tényleg itt a vége Brooks? Feladunk mindent? – Ronnie kétségbeesett, nem tudta, hogy helyes-e megtenni azt, ami a szabályok szerint helytelen. Valójában nem a házirenddel volt itt probléma, hanem azzal, hogyha olajra lépünk, akkor kitaszítottak leszünk. Ami nagy valószínűséggel azzal jár, hogy vadászni fognak ránk…

- Ronnie, nőnek lenni egy férfi szakmában nem csupán kihívás. Lehetetlen vállalkozás. Mindketten tudjuk, hogy lányként jobban teljesítünk, mint a legtöbb fiú, mégse mehettünk még gyakorlati megfigyelésre, nem tehettük be a lábunkat a titkok szobájába. Úgyhogy csesszék meg!

- Tudod mit? Igazad van! Két tehetséget pazarolnak el, most ebben a pillanatban. És két szabad lélek most rázta le szívüket markoló bilincsük láncait.

- Ronnie, azért ne essünk költői túlzásokba… Elszökünk, hogy bulizzunk, cigizzünk, az emberekből hülyét csináljunk meg ilyenek.

- Miért kell neked a 38-as patáddal mindenbe belegázolnod, ami az én lelkivilágomban megtalálható?

- Hát, ha figyelmeztetnél, hogy a hülyeséged gondolatátvitellel fertőző, akkor messziről elkerülnélek… - erre persze csak egy párna volt a válasz, pontosan az arcszerkezetem közepébe. Így megy ez nálunk, ha nem megy ésszel, akkor majd megy ágyneművel. Keleti baptista filozófiánk alapköveként található meg szent könyvünkben eme remek gondolatsor, rögtön a „ha reggel a másik elfoglalja a fürdőt, akkor kötelességed felebaráti szeretetből eldugni valami fontos tárgyát, csak hogy viszonozd a szívességét.” Azt hiszem, hogy ezt a bosszús dolgot kiterjesztem arra is, hogy „aki kezdte a párnacsatát, annak lábkörmei hupikékre kifestettetik” vagy valami hasonlóra.

 

 

 

Volt egy esténk arra, hogy egy zseniálisat alkossunk. Nem akartam amatőrnek lenni, ezért a hamis útleveleket és személyiket már egy hónapja elkészítettem, biztos, ami biztos alapon. A csoportunk együtt fog elmenni a reptérre, s ekkor még nem áll szándékunkban meglépni, mivel buknánk egy ingyen utat Franciaországba. Szóval a repülőn még ott kell lennünk, vagyis a leszállás utáni percekben a nagy kavarodás közepette lenne a legkönnyebb fájó, könnyes búcsút vennünk a rabtartóinktól. Semmi erőszakot nem alkalmazhatunk, hiszen ha kiderül, hogy mit cselekedtünk így is nyakunkat veszik, hát, még ha lerugdosunk egy-két embert a lábáról… Egy szóval lopakodnunk kell, ami nem is olyan zseniális és több mint, valószínű, hogy nem kerül be a történelemkönyvekbe. Hogy is nézne ki? A világ legnagyobb sunnyogása, amire akkor derült fény, mikor már 80 évesek leszünk és éppen az öregek otthona verandáján készülődünk napi bingó partinkhoz, mikor megjelennek a vadászok és körbe röhögnek minket. De azért kedvesek is velünk, mert hoznak nekünk virágot, meg bébi kaját, amit meg tudunk enni fogak nélkül is.

- Brooks olyan csalódott képet vágsz, gondolom azért, mert nem lesz akció dús a szökésünk. De hidd el, így jobb lesz!

- Ronnie ígérd meg nekem, hogy nem megyünk öregek otthonába és nem eszünk passzírozott répát meg tököt.   

- Öhm, most se eszünk ilyeneket, úgyhogy nem értem..

- Jójó! Csak ígérd meg nekem és kész!

- Rendben, ha te ettől olyan boldog leszel.. Megígérem..

- Köszi. És most pedig aludjunk, mert holnap nagy nap lesz.

- Aludj jól és álmodj répákkal – vigyorgott rám gonoszul Ronnie, pedig nem is tudja, hogy miért rettegek ennyire. Bárcsak én is tudnék hinni magamban annyira, mint amennyire Ronnie. És éppen, hogy álomra hajtottam fejem máris zseniális szikra lobbant csodálatos agyamban, ami azonnali kivitelezést igényelt.

- Ronnie, kelj fel azonnal!

- Most aludjak gyorsan, vagy keljek fel azonnal? Döntsd már el, hogy milyen pozitúrában kívánod megkeseríteni az életem!

- Kapd össze magad! Szükségünk lesz egy gumikacsára, egy jó szelet steak-re, aztán egy üveg skót whiskey-re és csak hogy biztos legyek benne egy 1999-es Sailor Moon-os képregényre. 

- Sailor Moon? Tényleg? Mit akarsz? Segítségül hívni a Marsot? Esetleg a Jupitert?

- Ha folytatod seggbe rúglak, és te meg a Holdon kötsz ki! – s miután mindezt elintézettnek vettem, rohantam régi barátunkhoz Jaxson-hoz, aki ugyan félig kobold, de eme tulajdonságának köszönhetően vannak olyan kapcsolatai, amikre most azonnal szükségem van. A kollégium épülete, amiben a lányokat és fiúkat külön szállásolták el (nem mintha hatalmas akadályokat kéne leküzdenie valakinek, ha netalán úgy tartaná kedve és meglátogatná az ellenkező nemet, de hát lássuk be: nincs erre alkalmas hímnemű egyed ebben az iskolában, akiért ennyi kockáztatás megérné) témához visszatérve: a koli öreg, tele átjárókkal, titkos ajtókkal, persze csak azok számára, akik tudják, hogy mit és hol kell keresni. Ugye az nem kérdés, hogy én arra érdemes vagyok-e… Így tudom, hogy a Sir Pearcyval és Lord Hamington képe között van egy titkos átjáró, ami levezet az udvarra. Eddigre az őrök már a kocsma pókerben olyannyira elmélyedtek, hogy egy trolltámadást se észlelnének, így nem lesz kihívás eljutnom Jaxson-ig. (A kocsma pókert ismételten onnan tudom, hogy a játékot jómagam tanítottam nekik, számítva rá, hogy a későbbiekben hasznát veszem, és valóban, azóta rengetegszer megtérült eme szolgálatom.) Szóval a szökésem a tervek szerint alakult és félszerzet barátom ajtajában állva biztosan tudtam, hogy soha többet így meglógni nem fogok tudni. Vagy azért mert már nem leszek itt, hogy megtegyem, vagy, mert elkapnak, és olyan őrséget rittyentenek a szobánk elé, amihez minimum egy tank és ágyú szükséges, hogy szétrobbantsam. 

- Oh Brooks, ilyen késői órán mi járatban felém?

- A személyikért jöttem, bár tudom, hogy holnapra volt megbeszélve, de…

- Akadna más is. Értem. A papírok itt vannak, de komolyan azt hiszed, hogy kinéztek 21-nek?

- Azzal te ne foglalkozz! Szóval holnap meglógunk innen, de jó lenne, ha Párizsban lenne egy „jó ismerősünk”, valaki hasonló, mint te. Nincs valami kuzinod, vagy valami? – persze tudtam, hogy van neki, már előre kinyomoztam, de kíváncsi voltam, hogy valóban annyira meg lehet e benne bízni, mint gondoltam. Ravaszkás mosollyal az arcán végül méltóztatott válaszolni:

- Hogyne volna! Neked mindig lesz ismerősöm, a neve Baptiste, és keresd a Saint-Martin boulevard-on. Mondd, hogy az én ajánlásomból mentél és akkor minden rendben lesz. Egyébként sajnálom, hogy elmész, mert a kevés megbízható ügyfélhez tartozol. No de mindegy, ezt a börtönt én se bírnám. Sok szerencsét.

- Köszi Jaxson! Minden jót! – vigyorogtam rá, mert hát azt mondta rám, hogy megbízható, pedig csak érdekorientált vagyok, de ha neki a két fogalom összeegyeztethető, akkor nekem is…  

 

Visszaérve a szobánkba Ronnie már újra húzta a lóbőrt, de a steak, whiskey, gumikacsa, és Sailor Moon társaságában. Mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon honnan tudja ezeket ilyen gyorsan beszerezni, de úgysem árulná el, mert nem adhatja ki a forrását. Végül is nekem rendben van, mert azt kérek, amit akarok, cserébe elég, ha nem tudom, hogy honnan van. Alig várom a holnapot! S most már tudom, hogy semmi nem állíthat meg minket, mert barátok vagyunk, akik ha kell, kifordítják a világot a négy sarkából. Ezért aztán vigyázat mindenki, mert feltörünk, mint a láva és nyomot hagyunk magunk után, abban biztos lehet az emberiség. 

 

 

 

Mivel nagyon vártam a reggelt, így még az sem zavart, hogy valaki nagy erőfeszítések árán megpróbál kiráncigálni az ágyból. Sosem tudtam igazából, hogy magamat sajnáljam, amiért felkeltenek, vagy azt a szerencsétlent, aki vállalkozni, mert egy ilyen feladatra. Mert ha én nem akarok felkelni, akkor egy egész flotta is jöhet, én bizony szilárdan állok a talapzatomon, vagyis ebben a helyzetben inkább megingathatatlanul fekszem. De a mai nap nem a lazsálásra teremtődött, hanem nagy-nagy cselekedetek véghez vitelére. Így némi stílusos késéssel ugyan, de mi is felszálltunk a buszra, ami elvarázsolt minket a reptérre. Ahol aztán újabb unalmas percek következtek, pontosan 68, ami 4081 másodperc, és ez így ugye rengeteg idő. Főleg akkor, hogyha már alig bírsz ülni a fenekeden. Ronnie is elég szófukar napját élte, bár az is lehet, hogy még kiéli az utolsó perceket, amiket kettesben tölthet a telefonjával, hiszen egy időre szívszorítóan fájdalmas búcsút kell, hogy vegyen tőle. Vajon a nagy hódítók, mint Augustus, vagy Napóleon is ilyen feszültek voltak, mielőtt megkezdték a kidolgozott stratégia véghezvitelét? 

- Tudjátok lányok nagyon gyanúsak lennétek nekem, ha nem lenne még ilyen korán. Feltételezem, hogy a reggeli óra miatt vagytok ilyen inaktív állapotban és nem azért, mert valami iszonyatos tettre készültök ismételten. – sóhajtozott mellettünk az egyik kísérő tanár, valószínűleg azért, mert tudta, hogy neki kell elvinni a balhét, ha valami gázt csinálunk. Persze nem is sejtette, hogy mennyire fején találta a szöget:

- Ugyan kérem, ha valami sunyiságon is törnénk a fejünket, akkor se mondanánk meg tanárnőnek, nem igaz? Egyébként pedig még fáradtak vagyunk mi az ilyesmihez. És mellesleg úgy látom, hogy pár fiú éppen most akar valami troll takonyhoz hasonló dolgot szétkenni a falon – mosolyogtam rá édesen, s azt hiszem ezzel végérvényesen eltereltem minden gondolatát felőlünk. Ideje volt azonban megosztanom a tervet Ronnie-val:

- Na figyelj! Emlékszel azokra a nyálas dögökre, amik képesek a nyomkövetésre ugye?

- Valahogy nem tudom elfelejteni, ahogy 20 nyargalt a nyomunkban, miközben éppen próbáltunk menekülni azok elől a dühös trollok elől.

- Remek. Egy valamit azonban tuti nem tudsz! Azok a dögök oda-meg vissza vannak a véres húsért, és sosem találod ki, hogy kinek a táskájába csempésztem bele a steakedet… 

- A tanáréba. És így elvesztik a nyomunkat a reptéren. Okos húzás Brooks. A whisky mire kell?

- Lekenyerezni a mi kedves fiú barátainkat, hogy csináljanak egy kis ramazurit, mikor megérkezünk. Tudtommal ez a kedvencük és egyébként is imádnak bajt keverni. A te feladatod lesz velük lezsírozni, mivel ha meglátnak, akkor megindul a vérellátásuk az agyuktól a lenti fertájakig, így aztán probléma egy szál se. És egyébként is engem utálnak. 

- Valahogy sejtettem, hogy ez rám hárul. A gumikacsa és a képregény minek?

- Azt még magam sem tudom, de az a kettő is eszembe jutott, így aztán gondoltam jó lesz, ha van.

- Tudod Brooks néha elgondolkozom, hogy valóban jó vagy e ebben, vagy egy pszichopatával barátkozom.

- Tudod Ronnie, azt hiszem, hogy a kettő kombója. Most pedig indulj és kenyerezd, vagyis inkább whiskyzd le őket. – zártam rövidre a témát, hiszen holmi gumikacsáról való filozofálgatás most nem volt betervezve amúgy is kidolgozatlan tervünkbe. Jól van, rendben, bevallom, hogy egy szál ötletem nem sok annyi nem volt még tegnap se, hogy minek nekem azok az izék, de a spontán dolgokban jó vagyok, így egyik pillanatról a másikra élek. Minek mindent percre pontosan kitervelni, ha valószínűleg úgy sem az lesz a végeredmény, mint amire mi számítunk? Ha viszont a pillanat hevében kell döntést hoznod még magad sem tudod mi fog kisülni a dologból, így aztán nem csak a környezeted lepődik meg, hanem jómagad is. Én ebben hiszek, és amint látom a fiúk nagyon nagy örömmel fogadták a felvetésemet, amit persze ha megtudnának, hogy tőlem származik egy hatalmas baromságnak titulálnának. Hogy mi ennek az oka? A fiúk nagyon irigyek a suliban az olyan lányokra, akik tehetségesebbek, mint ők. Persze milyen jól is mutat, amikor harc közben nem én huppanok a szőnyegen, hanem az erősebbik nem tagja. Sértem a büszkeségüket, vagy valami ilyesmi. Ronnie is jobb náluk, de ő nem dörgöli az orruk alá, úgy ahogy én teszem. Ezért ahogy visszafelé ballag már látom, hogy minden úgy alakul, ahogy annak lennie kell.

- Jössz nekem eggyel Daley.

- Rendben van Matthew, majd ha lesz időm és energiám, akkor meghálálom. 

- Nos nekem van egy-két felvetésem, hogy miképpen viszonozhatod eme hatalmas áldozatomat.

- Írd le a memoárjaidat egy papírra és nyújtsd be a Brooks Daley panaszirodába, de vigyázz, mert a postaláda dugig van, tudod az elmúlt 18 évemben még nem volt időm azzal foglalkozni, hogy ki és mit kifogásol rajtam.

- Épp ez a baj – szólalt meg valaki a hátam mögött, és ha az érzékeim nem csalnak, akkor több, mint valószínű, hogy kedves barátom Seth állt be kritikusaim sorába. Komolyan minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak?

- Seth, Seth, Seth… Tudom, hogy azért környékeztél meg minket, hogy megkérdezd Ronnie-tól, hogy nem e ülne melletted. Azonban mielőtt feltennéd ezt a kérdést, kérlek vitassuk meg, hogy ez rám nézve mit is takar.. Ha azt, hogy valamelyik idióta haverod nyáladzó pofáját akarod velem elviseltetni több, mint 8 órán keresztül, akkor én a helyedben nagyon gyorsan visszavonulót fújnék, mert előbb a haverod majd te vizslatod meg közelebbről a repülő szárnyait, természetesen az én jó voltamból. – próbáltam előadni monológomat úgy, hogy Sethnek leessen ma nagyon vérengző hangulatomban vagyok.  

- Úgy látom ma Brooks képes lenne tüzet okádva akárkit szétszabdalni molekuláira, ha éppen úgy tartja a kedve. És szerintem, úgy tartja. – nos legalább a kommunikációs képességeim megfelelően működnek, hiszen amit közöltem a külvilággal, az összhangban van az érzéseimmel.

- Akkor Ronnie a válasz nem?

- Ezek szerint. – ahogy látom Ronnie próbál két röhögő görcs között úgy tenni, mint aki nagyon sajnálja a fiút. Persze nem valami hiteles. 

- Nos tök mindegy. Egyébként, ahogy látom, már lehet felszállni a gépre, szóval, ha nem haragszotok megkeresem az egyik nyálas haverom, és közlöm vele, hogy Brooks azt üzeni neki, hogy inkább vágná le a két karját és szúrná ki a két szemét, mint hogy mellette üljön.

- Látod Seth? Egész értelmes vagy te. Persze csak a magad módján. – vigyorogtam rá, miközben ő egy lemondó mosoly kíséretében ott hagyott minket. 

 

Pár órával később…

 

- Úúúgy utálok repülni, és nem azért, mert félek, hanem mert a rohadt légi kísérő sohase hozza időben a szendvicsemet. – morgolódott mellettem Ronnie, s már előre féltem szerencsétlen nőt, hogy mit fog kapni, ha 2 percen belül nem rittyent neki egy sajtos-sonkás ketchuptől csepegős szendvicset.

- Ronnie kérlek, csak ne bántsd a légi kísérőt!

- Jó persze, de igyekezzen már, mert éhen halok!

- Ismételten megkérlek, hogy semmiféle tettlegességet ne kövess el…

- Jól van, értettem elsőre is. 

- Az nem baj, ha többször megjegyzed, tekintve az eddigi viszonyodat a repülő utakkal. 

- Most miért mondasz ilyet? – vigyorgott rám Ronnie sunyin, mert hát pontosan tudja, hogy miért mondtam amit. Ez a csaj mindig le-, vagy fel-, esetleg szétborít valamit. Persze ez csak a kisebb probléma lenne. Azt hiszem szándékosan próbál minél nagyobb galibát okozni, mint amikor az egyik kopasz utastársunktól kedvesen megkérdezte, hogy nem adná neki kölcsön a fésűjét, vagy miután az elküldte melegebb éghajlatra, ellopta a sonkás sajtos szendvicsét, azzal indokolva, hogy az övé száraz. A legnagyobb allűrje mégis az volt, amikor eldugította a repülő WC-jét és a kapitány a hangosbemondóba közölte a nevét, és azt, hogy kéri legközelebb ne a WC kagylóba tömködje bele a szendvicseit. Kész agyrém a csaj, így aztán, muszáj résen lennem, ha nem akarok sanda pillantások kereszttüzében égni az út alatt. S kész csodának számít, hogy Ronnie egészen estig kibírta, hogy nem mondott, vagy tett olyan vulgáris dolgot, amelynek köszönhetően egy az egybe kiraktak volna minket a gépről ejtőernyő nélkül. 

- Jó éjt Brooks! Álmodj helyes francia fiúcskákról, eget rengető bulikról és arról, hogy mit fogok holnap elkövetni.

- Te meg álmodd meg, hogy milyen kínzási módszert találok ki neked, hogy leszoktassalak a légi utak rémének név megszerzéséért való küzdelmedről.

- Uh de mocsok vagy! – húzta fel az orrát kedves barátnőm, persze tudom, hogy csak azért, mert nem tudott mit visszavágni, így inkább úgy csinált, mint aki megsértődött. És tessék már durmol is, remélem sok energiáját elemésztette az, hogy kitalálja miképpen járhatna túl az eszemen. Olyan egyszerű lenne az életünk, ha normálisnak születtünk volna. De nem baj. Holnaptól minden más lesz, és soha többé senki nem mondhatja ránk, hogy nem normális. Mert az addig élt.

 

Hát igen, nem csak Ronnie utálta a repülő utakat, hanem jómagam is. Ugyanis egyetlen barátnőmnek van egy nagyon rossz karatézós szokása, amit leginkább álmában szokott művelni. Szóval, amikor reggel felkeltem és láttam, hogy a fél karom kékes-lila foltokkal van tele, tudtam, hogy ezt nem állhatom meg bosszú nélkül. Ám a legádázabb módját választottam a cselekedetemnek, minden teketória nélkül úgy képen töröltem a párnámmal, hogy azt még a háta mögött ülő kis krapek is megérezte. (Aki mellesleg egész úton rugdosta az ülésünket, szóval ő is megérdemelte.) 

- Ronnie kelj fel gyorsan! Zuhanunk! Meg fogunk halni!

- Hogy micsoda? Nem ne… Izé… – én mondtam, hogy nem vagyok a fair play mintaképe… De azért minden kincset megért az, hogy láthattam, ahogyan elkezd kigyulladni benne a felismerés, hogy meg fog halni. Szinte vele együtt átéltem, ahogy végigpörög előtte az élete, hogy otthon hagyta a kék szandálját, hogy vizesen rakta el a törölközőt és, hogy ha lenne kutyája, akkor most nem tudott volna tőle elbúcsúzni. És sajnos azt is megtapasztaltam, ahogy rájön arra, hogy valami nagyon nem stimmel, mármint a kijelentésemmel:

- Te utolsó szemét! Képes voltál így felébreszteni? Hát miért utálsz engem ennyire?

- Miért, miért.. Mert álmodban megint valami Xena voltál és az én kezemet használtad bokszzsáknak. 

- Akkor mindent értek. És most megyek rendbe hozom magam, mert úgy nézek ki, mint egy zombi, aki most mászott ki a sírból.

- Ha úgy vesszük, akkor majdnem… - vigyorogtam rá, amire a középső ujjának felemelése volt a válasza. Mennyire nőies, a kis édes. Néha úgy viselkedünk, mint egy házaspár, de a kapcsolatunk, ami már tart vagy 10 éve, ezt még elbírja. Az én idegeim már kevésbé, de az már megint más lapra tartozik. 

 

Amikor a gép a leszálláshoz készülődött, a gyomrom már a torkomban volt, de nem a magasság változás miatt. Sokkal inkább, mert most, vagy soha alapon fognak történni a dolgok. 

- Figyi Brooks, nekem is van egy ötletem, és ne haragudj, hogy csak most osztom meg veled, de azért remélem tetszeni fog. 

- Csupa fül vagyok.

- Hoztam álruhát és parókát, amit átvehetünk, ha leszálltunk. Tudom, hogy nagy lesz a kavarodás, de azért ha eltűnünk, tuti, hogy előbb-utóbb észreveszik és keresni fognak minket. Szóval vörös vagy szőke akarsz lenni?

- Hmm… Kurva, vagy hülye? Nos az utóbbit meghagyom neked, mert az már elég jól megy.

- Ja és az előbbi meg neked. – felhúztam a szemöldököm, ezzel jelezve, hogy vitába szállnék az állítással, ha lenne hozzá erőm. Azonban most minden energiámmal arra kellett, hogy összpontosítsak, hogy sikerrel járjunk. Amint leszállt a gép, olyan kavarodás lett hirtelen, hogy a tanárok nem tudták szemmel tartani, hogy ki mikor hagyta el a gépet. Ezért Ronnie-val nagyon gyorsan elhúztuk a csíkot és azonnal bevetettük magunkat a mosdóba, hogy a Ronnie által elnevezett „kémnőcis rucinkat” magunkra öltsük. 

- Oh hé Brooks, még jól is áll neked ez a szín. Szerintem hosszú távra kellene terveznünk, úgyhogy már most megígérem neked, hogy beruházok számodra egy hajfestékre.

- Oh akkor ezt a szívességet mindenféleképpen viszonoznom kell. És tudod, hogy mivel fogom mindezt megtenni? Beruházok én is számodra egy ragasztószalagra, amivel szépen és szentimentálisan beragasztom a szádat, és ha nem viselkedsz jól még meg is kötözlek.

- Olyan undok vagy, ha stressz alatt állsz. – húzta fel az orrát Ronnie, miközben feltűnés mentesen kisomfordáltunk a mellékhelységből, hogy szemrevételezzük tiszta e a levegő. Hát sok mindent lehetne rá mondani, de azt, hogy tiszta a legkevésbé. A fiúk már elkezdték a csodálatos akciójukat és minő gyönyörű látvány, ahogy az emberek hányingerrel küszködve rohangálnak jobbra-balra, amit valószínűleg a fiúk által összetákolt bűzbomba okozott. Szinte már túl könnyű volt csak úgy oda sétálni a csomagmegőrzőhöz és szépen leemelni a kis kerekes bőröndünket.  Aztán kilépni az ajtón és magunk mögött hagyni minden idiótát, akik az elmúlt pár évben voltak kedvesek és rongálták az életünket. Azt hiszem tényleg túl könnyű is lett volna, ha a taxi fogásnál valami beképzelt nyálas francia nem akar elénk tolakodni:

- Elnézést, de ne tapossa már szét a lábam, mivel én is ezen járok.

- Hagyd Ronnie, ez bunkó. – mondtam és megkocogtattam a vállát, hogy lássam kivel van dolgunk. Minő meglepetés ért minket, amikor egy igencsak helyes pofika nézett ránk értetlenül. 

- Bocsi, de éppen most másztál be elénk nem túl udvariasan és tudod mielőtt jól orrba vágnálak, szeretném tudni, volt e rá valami nyomósabb okod. – a fiúcska továbbra is értetlenül nézett rám, valószínűleg gőze sem volt arról, hogy mit karattyolok neki.

- Hagyd Brooks, ez tényleg köcsög.

- Már elnézést kérek hölgyeim, de minden szavukat értettem és csak elcsodálkoztam, hogy két ilyen fiatal hölgy, hogy beszélhet ilyen igénytelenül. 

- Pont úgy, ahogy te elénk másztál. Hogy lehet valaki ilyen, ilyen nem is tudom milyen.. – azt hiszem Ronnie tényleg kiakadt, azonban ez a kirohanása felkeltette a helyi hatóság figyelmét is.

- Valami prhobléma?

- Igen van, biztos úr. Tudja a két hölgy nagyon faragatlanul közölte velem, hogy milyen bunkó és köcsög vagyok, mert nem vettem őket észre és véletlenül ideálltam. 

- Oh hölgyek lenni rhosszak, jönni velem most. Mi ilyet nem tűrhni meg frhanszia honban. Kapni fejmosást. Érhvényes útlevél vanni?

- Te nem elég, hogy amaz köcsög, de még ez is az! – méltatlankodtam, bár azt hiszem, hogy eme kijelentésem nem dobott túl sokat az amúgy sem rózsás helyzetünkön. S mivel frhanszia barátunk eltökélte magában, hogy minket bizony jól megbüntet, nem volt mit tennünk, le kellett lépnünk. Milyen kapóra jött, hogy pont jó időben leparkolt mellettünk egy taxi. Nem kellett Ronnie-nak semmit sem mondanom, nagyon jól tudta, hogy mit kell tennünk. Kinyitottam a vezetőoldali ajtót és egy jól irányzott jobbossal kiütöttem a taxist, akit ugyan nagyon sajnáltam, de a cél szentesítette az eszközt. Szóval padlógázzal kilőttem és reméltem, hogy ez a gyenge francia autógyártmány (elnézést a franciáktól, de tény, hogy az autópiac a németeké) szóval nagyon erőteljesen reménykedtem benne, hogy képes leszek 170 km/h-val hasítani. Mondjuk, mielőtt szétesik a csotrogány alattunk. Kezdtem magam úgy érezni, mint ha a Halálos Iramban című film forgatásán vennénk részt. Mondjuk akkor tuti, hogy jó befejezést kapna a sztorink, esetleg ha le is csuknának, akkor egy jól felszerelt, tuning autókkal megpakolt csapat rohan a megmentésünkre. Hát sajnos most nem ez a helyzet. Hátránnyal indultunk, mivel nem ismertem a terepet, így néhány busz és villamos között kacsázva, néhol járdán vezetve, de sikeresen ép bőrrel megúsztuk az üldözést, amolyan Cobra 11 effekt nélkül. 

- Ez meleg volt. De azért nem gyenge alapozás. Szerinted benne leszünk az esti hírekben? 

- Óóó, hát merem remélni. Mi leszünk a nap fénypontja. A gonosz amerikai lányok, akik csúnyán beszélnek, és nem tisztelik a francia közlekedési szabályokat. Tudod Brooks számoltam, hogy hány kukát borítasz fel, de 10-nél abbahagytam. 

- Remek. A kocsit itt hagyjuk, és menjünk, keressünk egy szállodát. 

- Ahol nem ismernek fel minket? Lehet, hogy most le kéne vetni az álcánkat, mert most ez a külsőnk lesz a körözött. Olyan bonyolult az életünk, és ha ez nem lenne elég: elképesztően fáj a fejem. 

- Nyugi Ronnie, itt van egy hotel: a Prince de Galles. Bemegyünk, bérlünk egy szobát, és majd meglátjuk, hogy mi lesz. – így történt, hogy akaratunkon kívül ismételten belesétáltunk egy hatalmas galiba kellős közepébe… Ahogy az tőlünk megszokott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

II. Fejezet

„Meglepetés franciának ne nézd a rangját!”

 

Mindig is tudtam, hogy ezek a francia szállodák milyen puccosak, de saját szememmel látva, még hihetetlenebb, hogy ezek a sznobok mi mindenre képesek elkölteni a pénzüket. Mivel drága volt a hely, ezért nem maradhattunk itt sokáig, hiszen nem sok muníciónk  akadt, amit feleslegesen szórhattunk. Amint beléptünk az ajtón egy segítőkész fiú termett mellettünk:

- Hölgyeim! Üdvözleni önöket, hírhedt szállodánkban! – azt hiszem kezdem megszokni, hogy a franciák sose fognak normálisan meg tanulni beszélni. Így csak némán odapakoltuk neki a csomagokat, és foglaltunk egy szobát, ahová ő készségesen felcipelte a bőröndjeinket. 

- Olyan ismerhősök lenni nekem ti. Járhni márh itt valamikorh?

- Óh még nem, biztos összekeversz valakivel. – Ronnie gyorsan tagadt mindent, pontosan úgy, ahogy tanítottam neki. Mindaddig, amíg rád nem bizonyítják, hogy te voltál, addig elméletileg nem te voltál. 

- Lenni teljesen mindegy. Nevem Jean Luc, de inkább szerhetni simán Luc. 

- Örülök, hogy megismerhettelek Luc, mi Payton és Bailey vagyunk. – előztem meg Ronnie-t a válasszal, mielőtt kinyögi az eredeti nevünket. Ugyanis a hamis személyinken ezek a nevek szerepeltek, és nem térhetünk el az, amúgy egyáltalán ki nem dolgozott tervünktől… 

- Szerhetném megkérhdezni, hogy este lenni e kedvetek egy bulihoz. Lenni csak fiatalok, itt szállodában. Nos mit szólni?

- Óh! Naná, hogy benne va – itt muszáj voltam úgy oldalba bökni ezt az idiótát, hogy leessen neki mi itt most inkognitóban vagyunk és nem holmi partikra hivatalosak. Semmi probléma nem lenne a bulival, csupán annyi, hogy köztudott tény, ahol mi megjelenünk, ott aztán tuti, hogy valami történni fog. Így talán előtte jobb lenne felkészülnünk az esetleges katasztrófákra. 

- Ronnie azt akarta mondani, hogy még eldöntjük, de este ha lenn leszel a hallban, akkor mindenféleképpen értesítünk téged, ha neked ez így megfelel.

- Oh lenni oké, bárh rhemélni eljösztök, Luc-nek lenni nagyon szimpatikus. - aztán Luc végre elköszönt tőlünk és szemrevételezhettük ezt a csodálatos szobát, ahol ugyan egy franciaágy van, és egy fürdő, de fantasztikus kilátás nyílt Párizsra és csoki volt a párnánkon.

- Oh juj tele van a bárszekrény Brooks! Nézd micsoda választék!

- Ronnie, kérlek, nehogy elkezdj itt nekem valami alkoholt szlopálni, mikor éppen egy szökés közepén vagyunk, és valószínűleg már keres minket a rendőrség és a nyomkövetők is. 

- Jó, jó, igazad van. Akkor gondolom Luc-öt is lekoptatjuk, mert az nagy felelőtlenség lenne, ha önfeledten szórakoznánk a ma este.

- Ja, oda megyünk. De szigorúan szakmai szempontból, hiszen körülnézünk a környéken és felderítjük, hogy mennyire vagyunk elől a körözöttek listáján. – válaszoltam okosan, miközben már azt latolgattam, hogy végül is egy ilyen partira mégis hogy illik öltözni, aztán végül egy koktél ruha mellett döntöttem, amihez fel tudtam venni a multifunkciós harisnyakötőmet. Ahol egy kisebb fegyver arzenált is el tudtam volna helyezni, de a ma este gondolom nem lesz olyan vészes és pár dobótőrrel beértem. Amúgy is egész este velem lesz jobboska és baloska. (ha valakinek nem lenne tiszta, akkor két testrészemre gondoltam… Igen, pontosan.. Az ökleimre…) 

- Brooks én mit vigyek magammal a kedvenc kis stukerremet, vagy inkább a tőrömet?

- Hozd a stukkert és ezüst golyókat, félek, hogy vámpírral is összeakadhatunk. Apropó fejfájás?

- Borzalmas. Ezért akartam legurítani egy whisky-Colát, de akkor ma bevetésre megyünk. Ha látná ezt Seth, tuti, hogy kiakadna tőlünk.

- Profik vagyunk csajszi, nem érdekel, hogy ki, mit gondol.

 

 

 

Pár órával később…

 

Ahogyan azt legújabb barátunk Luc megígérte, valóban ott várt minket a megbeszélt helyen. Elegáns londiner ruháját lecserélte egy szolidabb farmerre és egy V-nyakú zöldes árnyalatú pólóra, egyszóval még helyes is volt. 

- Rhemélni, hogy Luc hallani jó hírht. – mosolygott ránk egy 32 fogas mosollyal, miközben nem túl feltűnően ugyan, de végigmért mindkettőnket és meglepően tapasztaltam, hogy nem Ronnie állt az érdeklődése középpontjában, hanem én. 

- Hát végül is jó lenne pár ismerőst begyűjteni, így nem állhattunk ellen a csodálatos ajánlatodnak. – válaszolt helyettem Ronnie, mivel én még mindig „szóhoz sem jutok” állapotban voltam, annak köszönhetően, hogy Luc, még mindig engem vizslatott. A végén még kiderül, hogy valami beépített ügynök és éppen azt méri fel, hogy hoztunk e magunkkal valamiféle támadó-szúró-vágó eszközt. Vagy lehet, hogy rossz a látása és több idő kell az agyának, hogy feldolgozza a látott információt és eljutassa a megfelelő helyekre. Vagy csak üldözési mániám van, bár arról tudnék, vagy nem? 

- A hotelben lenni egy bárh, elég közkedvelt lenni, főleg szerhetni a fiatalok. Most is oda menni. – mosolygott ránk még mindig, bár most már egy árnyalatnyival kevesebb beleéléssel. Talán már azt latolgatja magában, hogy milyen egy fogyatékos csaj vagyok, amiért egy szót sem tudok kinyögni. De mindegy is volt ezek után, hiszen már csak el kellett vegyülnünk a többiek között, akik, mint utóbb kiderült, vagy mind itt dolgoznak (ami nem olyan vészes), de ami sokkal rosszabb, hogy a nagy részük sznob anyuci-apuci kicsi fia-lánya. És sajnos a beszélgetéseink során az is kiderült, hogy mind egyformák: nagyképűek, felfuvalkodottak, üres fejűek és csak a pénzről tudnak beszélni. És én még azt hittem, hogy valami veszély is érhet minket, hát ezen esetben maximum agylágyulást kapok a sok idiótától, de azon kívül más nem történhet velünk. Így Ronnie-val volt időnk hallgatózni, hogy vajon valaki nem e hallott a kettős akciónkról. Mondjuk elég egyértelmű, hogy amit mi csinálunk, az sose marad titokban, így már meg se lepődtem, amikor két szendvicses tál között állva a következő beszélgetésnek voltam fültanúja:

- Hallottad az új hírheket? – kérdezte Mr. Füligszájéscsupahájegyben.

- Nem, mi törhtént márh megint? – nézett csodálkozva Miss. Harcsafej és Óláb.

- Két eszeveszett csaj a rheptérhen hatalmas rhamazurhit csinált. Ott volt Léopold Distingué is, akirhe azt mondták, hogy bunkó meg köcsög… Gondolhatod… Aztán egy rhendőrh elakarhta intézni őket, mire egy bérhkocsist leütöttek és elszáguldottak az autóval. Azóta nyomuk veszett…

- Ez borhzalmas! Ezek a nagyképű amerhikaiak! Azt hiszik, hogy mindent megtehetnek! – sóhajtozott harcsafej, bár erre már nem nagyon figyeltem. A lényeg meg van: egyszerűen nyomunkat vesztették, szóval ha meghúzzuk magunkat, akár meg is úszhatjuk. Csak egy apró dolog van, ami bántja a csőröm, ez a Léopold Distin.. valaki.. Ahogy beszéltek róla, lemerem fogadni, hogy sikerült megfenyegetnem egy nagyon vagyonos és befolyásos embert… Igazából nem nagyon érdekel, mert még a beígért állasát beválthatja nálam, ha netalán újra az utamba kerülne. Végül töprengésemből kedvenc londiner barátunk ébresztett fel:

- Nem is gondolni rhólad, hogy szerhetni rhákot. – mosolygott rám kedvesen, miközben a kezemben lévő szendvicsre mutatott, amit eddig álcaként szorongattam. Ha jobban belegondolok elég gagyi álcázás volt részemről, ez a rákszorongatósdi. És ráadásul ki nem állhatom…

- Oh nem is szeretem én, csak megnéztem közelebbről, hogy jól lássam, mit nem szeretek. – jó, jó, tudom, hogy gyenge kifogás volt, de mégis mi értelmeset lehet kinyögni egy ilyen helyzetben? És mellesleg még Ronnie sem fedez engem, sőt még azt sem tudom, hogy éppen merre kószál. Remélem nem a bárnál, ahol valami szép fiúcska csapja neki a szelet, mert esküszöm, hogy kitekerem a nyakát.

- Áh az mindjhárt más. Esetlegh ha meguntad a rákh mustrhát, akkorh kijöhetnél velem frhiss leveghőt szívni. – egy ilyen helyzetben tényleg nem tudok mást tenni, mint idiótán vigyorogni és remélni, hogy valami történik. Mondjuk leszakad a mennyezet, vagy éhes vámpírok rontanak ránk, esetleg az egyik csajnál megindul a szülés. De persze nekem sosincs szerencsém…

- Öhm. Nos, igazából nem tudom hol van Ronnie és így nem szeretnék eltűnni, mert nagyon aggódna miattam.

- Rhonnie? Óh hát ő lenni bárhpultnál, éppen beszélgetni barhátommal Gasparhdal. Úgy látni Rhonnie túl elfoglalt lenni hozzád. – és ahogy Luc minderre felhívta a figyelmem, már jómagam is láttam, hogy kedves barátnőm éppen ezzel a Gasparddal enyeleg, aki megjegyzem, még nem is az esete. Legszívesebben odadobnám az egyik tőrömet, mondjuk úgy pár milliméterre tőlük, de azt nem nagyon tudnám kimagyarázni. Így mérgemben elvörösödve muszáj voltam igent mondani. És elkönyvelni magamban, hogy ténylegesen jól láttam és Lucnek valóban bejövök. Mondjuk ezt a balszerencsés fordulatot még talán javamra is fordíthatom. 

- És mondd csak Luc, még suliba jársz, vagy ez már a rendes állásod?

- Oh! Dehogyis! Nekem lenni egy jó barhátom, aki beszerhvezni ide nyárhi munka.

- Értelek. És akkor mit tanulsz?

- Luc tanulni művészet. Én szerhetni lenni építész. Csinálni szép épület, mutatni meg szép dolgok.

- Ez elég határozott cél. De nehéz hivatás. Csak az igazán jóknak van esélye a hírnév megszerzésére.

- Áh Luc hinni benne. És barhátom támogatni.

- Megkérdezhetem, hogy ki ez a nagyon jó barátod?

- Hát perhsze! Őt mindenki ismerhni. Ő lenni Léopold Distingué. – amint meghallottam ezt a nevet, kezdtem úgy érezni, hogy hatalmas pácban vagyunk. De, hogy mekkorában, arra akkor jöttem rá, mikor Luc folytatta:

- Áh éppen most jönni meg! Szerhetnéd, hogy bemutassam? – az, hogy kiguvadt a szemem, azt hiszem enyhe megfogalmazása volt a reakciómnak. Inkább ettem volna meg az összes rákos meg kagylós borzalmakat, mint hogy ennek a Léopoldnak a szeme elé kerüljek.

- Ne haragudj, azt hiszem, nem érzem jól magam. Kimegyek a mosdóba. – mondtam Lucnek, aki aggódva figyelte az elzöldült fejemet, valószínűleg arra várva, hogy mikor ugorjon el a rókázásom elől. Cselekednem kellett, így egy határozott mozdulattal elindultam és amint beléptem a terembe, máris keresni kezdtem Ronniet. Amikor megláttam, akkor ő is észrevett engem és valószínűleg az is feltűnt neki, hogy valami baj van, mert azonnal felugrott. De a következő pillanatban már a földön feküdt…

 

 

Tessék így kívánjon az ember valami felfordulást… Legközelebb konkretizálni fogom, hogy mégis kire, micsoda és mikor jöjjön rá, hogy feltűnésmentesen ellóghassunk. Ezzel ellentétben azonban most csak magunkra hívtuk a figyelmet, és akkora csődület támadt Ronnie körül, hogy míg mielőtt odaérhettem volna, már meg is előzött drága barátunk, Léopold Distungué… Mondanom sem kell, hogy micsoda fejet vágott, amikor meglátta barátnőmet a földön és rájött, hogy mekkora előnyhöz jutott. Már tudtam, hogy azonnal hívni fogja a rendőrséget, és egy büdös francia börtönbe csuknak, ahonnan majd csak a nyomkeresők szabadíthatnak ki, hogy utána a száműzöttek szigetére cipeljenek bennünket. S miközben mindez lepergett a szemem előtt, valamit csodálkozva kellett észrevennem. Léopold tudta, hogy kik vagyunk (ugyanis amint meglátta Ronniet, engem is elkezdett keresni a szemével), mégse jelezte még egy szemrebbenéssel se, hogy micsoda felismerésre jutott. Bár egy porcikám se kívánta, hogy még egyszer a közelébe merészkedjek, de Ronnie miatt muszáj voltam faltörő kosként arrébb lökdösni az embereket és mellé guggolni.

- A barátnője vagy? – kérdezte tőlem és úgy csinált, mintha nagyon aggódna Ronniért.

- Igen. Innentől átveszem. – válaszoltam neki szárazon és próbáltam az eszméletlen lányt felnyalábolni. A cselekedetemben egy kéz akadályozott meg a csuklómon.

- Ha nem haragszol ezt magam tenném. És egyébként is, úgy vélem, hogy most az én játékszabályaim szerint játszunk. Ha nem akarsz bajt, és szerintem nem, mert  már így is nyakig vagy benne. – súgta a fülembe, amitől felállt a szőr a hátamon. Lehet, hogy alábecsültem ezt a fiút és sokkal erősebb, vagy inkább emberfelettibb, mint gondoltam? Egy szalonszerűségbe vezetett engem, persze úgy, hogy egy szót sem szólt, és ezzel még veszélyesebbnek tűnt. Olyan csendes halálosztó típusnak lőttem be. Letette Ronniet a kanapéra, töltött magának egy whiskyt majd rám nézett, áthatóan tanulmányozott. Ahogy úgy ott állt hirtelen több száz évesnek tűnt, több évtizednyi tapasztalat suhant át a tekintetén, több időnyi megfontoltság, mint amennyit én el tudok képzelni.

- A lány rendben lesz. Sok izgalom érte ma. Ha nem tévedek. És nekem nem szokásom. Tudod, ti vagytok a ma estém fénypontjai. Komolyan. Ne nézz így rám. – mosolyodott el. Játszott velem, pontosan úgy, ahogy azt a macska teszi az egérrel, mielőtt megölné. 

- Egész nap azon járt az agyam, hogy vajon ki lehetett ez a két lány, aki ennyire bátor és meggondolatlan és mégis meglelhető bennük némi profizmus is. Erre tálcán kínáljátok magatokat. Kicsit csalódtam, de azért jó titeket újra látni. Hatalmas csávában vagytok.

- Képzeld, tudom. És tudod, hogy mit tudok még? – kérdeztem tőle mérgesen, mire kérdőn nézett rám, várva a válaszom:

- A kioktató dumádat, amitől hánynom kell, pontosan úgy, ahogy a borzalmas szendvicseitektől is. – az érdeklődés villanását láttam a szemében, aztán lekezelően mosolygott rám továbbra is:

- Azért elképesztő, hogy tudod, hogy bajban vagytok, mégis szemtelenül megmondod, hogy mit gondolsz és elküldesz a francba. Bátor. De buta. – a mondatnak köszönhetően a szám enyhe rándulása sejtette beszélgetőpartneremmel, hogy mennyire undorodom tőle. Azonban nem becsülhetem alá, nem tehetek úgy, mintha nyerő helyzetben lennék, holott éppen most adott sakkot, és ha nem eszelek ki valamit nagyon gyorsan, akkor jön a matt is.

- Ízlések és pofonok. Mit akarsz?

- Az igazat. Mit kerestek itt? – valahogy sejtettem, hogy több mint egy milliomos csemete, aki szórja a pénzét és a sznob barátaival csigát szopogat. A hazugság az első dolog, amit választani szeretnék, de most az, az utolsó, amire szükségem van. 

- Elszöktünk. Az osztályunkkal utaztunk ide, de úgy gondoltuk, hogy számunkra más lehetőségeket tartogat Párizs. Ezért volt olyan sietős, amikor találkoztunk. El kellett lógnunk.

- Ez mind szép és jó. De egy lány sem tud, ilyen jobbost küldeni, és valószínűleg úgy vezetni, mint te. Leráztad a zsarukat. 

- Sok filmet nézek. És talán tanultam pár fogást a bátyámtól. – néztem rá őszintén, mert hát, amit eddig mondtam neki, az mind igaz. Nem hazudhattam, de az nem volt benne a játékszabályokban, hogy nem hallgathatom el az igazság egy részét. Mondjuk a fontosabb oldalát a dolgoknak…

- Tételezzük fel, hogy hiszek nektek. Mondjuk, elengedlek titeket. 

- Valamit akarsz cserébe. Tudom, hogy kell neked valami. Az ilyeneknek mindig kell.

- Nem is vagy olyan butus, mint ahogy azt elsőre gondoltam. Az adósaim vagytok. Ha kelletek, akkor szólok, és itt vagytok. Érthető?

- Mint a vakablak. Mehetünk?

- Oh igen, persze. És még valami. Jean Luc a barátom, és ahogy észrevettem tetszel neki. Adj neki egy esélyt. 

- Majd észben tartom. – motyogtam, miközben néztem távolodó alakját és hallgattam halkuló lépteit. Félek, hogy alkut kötöttem az ördöggel…

 

 

Ronniet sikerült átráncigálnom a saját szobánkba és befektettem az ágyba, majd hagytam, hogy elöntsön a méreg, amiért ilyen tehetetlen vagyok. Egész este azon merengtem, hogy vajon mibe keveredtünk és hogy Ronnie vajon mitől lett rosszul. Vagy Gaspard volt olyan nyálas, hogy szegény barátnőmnek most nyaligátor túladagolása van, vagy tényleg csak elfáradt. Végül is a feje is fájt…

Az este közepén Ronnie sikoltozva és csapkodva felült az ágyon és hatalmas levegővételek közepette rémített engem halálra.

- Nyugi Ronnie! Minden rendben. Nem vagyunk börtönben és nem erőszakoltak meg. Még egyelőre...

- Óh Brooks! Olyan borzalmas volt minden. Egy rémálom. Az a srác, aki taposgált a lábamon. Ő egy vámpír! Egy nagyon veszélyes vámpír. Láttam! Ott álltunk, te meg ő és én. És a vérünket akarta, hogy legyünk olyanok, mint ő. 

- Nyugi, ez csak rossz álom volt. Semmi több.

- Félek, hogy nem. Tudom, hogy nem. Érzem. Mert láttam. Ez nem álom volt. 

- Lehet, hogy igazad van. Ugyanis miután elájultál történt egy-két dolog, amit jó lenne neked is tudni. – húztam el a számat, majd nem túl lelkesen ugyan, de elmeséltem, hogy hogy szorított sarokba Léopold. Ronnie csak bólogatott, mintha már mindezt tudná, mintha ez magától értetődő lenne.

- Nem érted Brooks? Azt akarja, hogy legyünk vámpírok. De még nem sejti, hogy mekkora tévedést követett el. Nem tudja, hogy őrző-jelöltek vagyunk. 

- Akkor ennek így is kell maradnia. Van egy tervem. 

- És most mi kell hozzá? Gumikacsa és Sailor Moon? 

- Most ennél egy kicsit komolyabbra van szükség.

- Áh, akkor minden bizonnyal egy Songoku babára, akit élővé változtatunk és „lekámehámézza” a fejét annak a vérszívónak.

- Ha lenne egy ilyen babám, valószínűleg nem csak az ő feje lenne veszélyben. – mondtam sejtelmesen, majd ott hagytam Ronniet, hogy hadd pihenjen. Nekem még nagyon sok kigondolni valóm volt. És attól tartok az éjszaka leple nem elég vastag ahhoz, hogy annyi ármányt, mint amennyit én tervezek eltakarjon. 

 

 

- Jó rheggelt! Bailey kelni fel! Nap sütni gyönyörhűen, te meg lenni hétenalvó. – azt hittem, hogy csak álmodom, bár azt hiszem, hogy ilyen rossz francia akcentust még a legrosszabb rémálmomban sem tudnék összehozni.

- Menj már innen! Úúgy utálom, ha zargatnak! – csapkodtam jobbra-balra éppen azzal, ami a kezem ügyébe került. Ami most per pillanat egy olvasólámpa volt…

- Hagyd Luc! Teljesen felesleges ilyenkor akármire is ösztönözni. Annyit fogsz csak elérni, hogy hozzád vágja a lámpát, és ha még mindig nem hagyod békén, akkor a mellette lévő cserepes virágot. 

- De ma lenne szabadosnapom.  Szerhetni veletek tölteni. Léopold is szólni, hogy jönni ma velünk. Tegnap csak Bailey ismerhni meg őt. Te lenni elájuldozva. 

- Áh igen, hát persze. Ebben az esetben biztos vagyok benne, hogy mindjárt összeszedi magát. – mondta Ronnie, miközben feltűnésmentesen belerúgott a fotelba, amin éppen próbáltam valamiféle alvási pozíciót felvenni. Mit ne mondjak hát nagyon nem tetszett, hogy korán reggel földrengést szimulálnak nekem és még gonosz nem evilági lények nevét emlegetik napi programként. Ha valakinek ennél indult már rosszabbul a napja, az kérem, azonnal írja meg nekem, mert biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül képes vagyok überelni azt is.  

 

Miközben Ronnie próbált valami életet lehelni amúgy zombi testembe, azt ecsetelte, hogy mekkora béna egy tag vagyok. Szóval plusz még egy pont jön nekem, mert már korán reggel elkezdtek oltogatni. 

- Egy szó, mint száz. Brooks, figyelsz te rám?

- Nem látod, hogy milyen lelkesen bólogatok a tükörben? – méltatlankodtam, hiszen éppen fogat mostam, és úgy néztem ki, mint aki megveszett. 

- Brooks mi a terved? Vagy egyáltalán VAN terved? – nos azt hiszem, hogy Ronnie valamit megtanult az elmúlt évek során. Ha azt mondom, hogy minden rendben, akkor nagy gáz van, ha azt mondom, hogy van egy jó tervem, akkor gőzöm sincs, hogy mit akarok tenni. De ha azt mondom, hogy nagyon nagy gázba vagyunk, akkor a probléma lényegében a saját hülyeségemből fakad, ha pedig azt mondom, hogy gőzöm sincs valamiről, akkor tuti, hogy már minden oldalról átvizsgáltam a dolgot. S mivel csavaros logikámat ily módon kiismerte, ezért muszáj voltam megnyugtatni őt:

- Hát persze, hogy gőzöm sincs róla, hogy mi lesz. – tudjátok, mindig vannak kivételek, amikor pont igazat mondok. Jó, bevallom nem sűrűn száll meg a szent lélek ilyesfajta módon, de néha még engem is megtalál. Most ez egy ilyen pillanat volt. Azaz azt mondtam, amit tényleg gondoltam, és nem azt, amit úgy gondoltam, hogy helyes lenne mondani. Azt hiszem ma előbújt belőlem a filozófus Jézus Krisztus. Bárcsak lenne nálam egy kis „szentölt víz”, hogy jól pofán töröljem ezt a Léopold gyereket, de hát attól, hogy Megváltónak képzelem magam, valójában, még mindig csak egy fogyatékkal élő szerencsétlen fajzat vagyok.

Így aztán nem túl nagy szerencsémben bízva úgy gondoltam, hogy a reggelink is valami jó kis csiga lesz, rántott békacombbal. (Mint utóbb kiderült, ez túl nehéz fogás a gyomornak a nap e korai szakában, így csak az ebédnél kellett rettegnem az előbukkanásuktól.) Így nem kell csodálkozni azon, hogy a reggelinek szánt péksüteményeket gyanúsan nézegettem, szagolgattam és némi szájhúzogatás kíséretével bizonyosodtam meg róla, hogy nem csigatakonnyal töltött finomságok. De azért biztos, ami biztos alapon megvártam, míg Ronnie eszik belőle, nehogy a végén még mérgezettek is legyenek. Azonban mégsem voltak azok. Sajnos. Mert akkor tényleg igazi mázlistának éreztem volna magam, hiszen akkor soha többé nem kellett volna látnom Drakulát és fogyatékos angollal beszélő hű társát…

 

Mielőtt felkészülhettem volna az amúgy is fantasztikus napom bombasztikus újabb hírére, már az fel is robbant. A két srác (ha lehet rájuk ilyen megnevezést használni. Bár mondjuk elég nehéz lenne faji hovatartozás alapján besorolni őket. Akkor lehet, hogy jobban járnék azzal a kijelentéssel, hogy a két élőlény…) Szóval a két élőlény, akik nem voltak növények és nem merem biztosra mondani, de akik nem voltak se nem állatok, de valamik voltak, szóval ott vártak minket a hallban. 

- Ronnie most már tényleg nagyon kezdek félni. Szökjünk el, vagy üssük le?

- Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem akar minket elengedni. Most a markában vagyunk és valószínűleg addig fog szorongatni, amíg van bennünk szusz.  De van egy tervem, amit még nem oszthatok meg veled. Nyugi Brooks… Nincs benne paróka, mééég..

- Engem az se érdekel, ha cowgirl ruhát akasztasz rám, ha az segít abban, hogy meglógjunk. – mondtam kétségbeesve, de Ronnie csak mosolygott továbbra is. Persze a következő percben az arcára fagyott az a magabiztos vigyor:

- Először is hölgyeim, jó reggelt! Másodszor semmi szükség a formaságokra, mert mindannyian tisztában vagyunk a tényekkel. – ekkor ránéztem Luc-re, aki nagyon olyan fejet vágott, mint akivel most közölték, hogy nem lesz csiga ebédre. Szóval kitálalt ez a kriptaszökevény.

- Harmadszor a csomagjuk utazásra kész, és negyedszer készüljenek fel egy nem túl kellemes, de annál hosszabb útra. 

- Gondolom nem sok beleszólásunk van az egészbe, igaz?

- Oh hát nem nagyon, bár el is mehettek, de garantálom, hogy az utcasaroknál tovább nem fogtok jutni. – mosolygott ránk hiéna pofával, amibe olyan nagyon szívesen behúztam volna egyet. De most ő diktált, azt kellett tennünk, amit ő mond. Egy reptérre vitt minket, aztán egy magánrepülőgépre, ahol csatlakozott hozzánk még pár tag, akik nagyon úgy néztek ki, mint akik nem szeretik az embereket. Az élő embereket… És a rémálom, amiről azt hittem, hogy már javában benne vagyunk, valójában még csak most vette kezdetét. 

 

 

 

III. fejezet

Párhizson innen és túl 

 

Azt hiszem életünk legnagyobb kalamajkájába csöppentünk, ami ismételten a balszerencsénknek köszönhető. Eddig azt hittem, hogy a büdös trolloknál nincs rosszabb, de Léopold lepipálja az összes szörnyet. Emlékszem, amikor kitaláltam, hogy mekkora buli lenne, ha felmásznánk a hegyekbe és keresnénk pár torzszülöttet. Igazából lelkes fogadtatást vártam volna, de végül Ronnie és pár bátrabb srác jött velem. Nem volt nehéz megtalálni a trollokat, hiszen szó szerint csak a szag után kellett mennünk. Hihetetlenül buta lények, körülbelül annyira hülyék, mint amennyire hatalmasak. Ezért támadtak bennem azok az ambivalens érzelmek, amelyek cselekvésre késztettek. Bemásztunk a barlangjukba és eldugtuk az összes holmit, amit csak találtunk. Mondjuk ezt leginkább a fiúk csinálták, mivel minden tiszta trolltakony volt, mert ezek a lények, ha gyengén fogalmazok, akkor nem voltak tisztában a személyes higénia fogalmával. Ha jobban belegondolok akkor a higénia se lehet nekik valami tiszta, meg a víz, a szappanról már nem is beszélek. Szóval mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy miféle állapotokat képzel el. (Egyébként is, a valóságot nem is lehet megfogalmazni, és amit elképzeltek azt is meg kell szorozni 3-mal, hogy a valósághoz megközelítő eredményt kaphassatok.) A baj csak az volt, hogy észrevettek minket és nem is gondolnátok, de ezek a behemótok igen csak tudják kapkodni a lábukat. Szóval nekünk is szednünk kellett a virgácsainkat, ha nem akartunk trollpapi lenni. Egy hajszálon múlt, hogy el nem kaptak, de egészen a suli bejáratáig kergettek, ahol az őrök végül altatóval megspékelt nyíllal lövöldözték őket. Bár a legkellemetlenebb az volt, hogy mindenki látta a maratoni futásunkat, és ebbe beletartozott az igazgatónk is. Hogy mekkora letolást kaptam… De visszagondolva ez tényleg csak egy gyerekes csíny a mostanihoz képest. Persze kedves francia hóhérunk még arra sem hagyott időt számunkra, hogy egy végrendeletet firkantsunk, máris neki kezdett újabb monológjának:

- Miamiba megyünk. Szükségem van rátok, mert bár nem szívesen mondom ki, de a megtévesztés művészetében már elég jártasok vagytok ahhoz, hogy a szolgálatomra legyetek. 

- A fene akar a te szolgálatodra lenni. Mi lenne, ha nem csűrnéd-csavarnád úgy a szavakat, hogy szépnek tűnjön az, hogy elraboltál minket, és valamire kényszeríteni akarsz? – hördültem fel, mert már nagyon elegem volt abból, hogy úgy rángatnak, mint egy bábot.

- A felvágott nyelvű barátnőd jobban tenné, ha csöndben maradna, különben lehet, hogy kerítek valaki mást a helyére. Kezd nagyon idegesítő lenni. – mosolyodott el kegyetlenül, amolyan vérszomjas vámpír módra. Majd természetesen folytatta:

- Van egy klub, ahová nagyon szeretnék bejutni, de sajnos a magamfajtákat nem nagyon szívlelik ott. Azonban a csinos és okos lányokat nagyon is kedvelik. Egy nagyon furcsa szervezetről van szó, akiket minél hamarabb meg kell állítani. Ártanak az üzletemnek, és persze a hírnevemnek. Szóval a feladatotok az, hogy szépen beépültök, megtudjátok, hogy mit terveznek és leszállítjátok az infót. Aztán majd meglátjuk, hogy mennyire vagytok megbízhatóak. Ha sikeresen leszámolok velük, akkor szabadok vagytok, és soha többé nem láttok engem. Ez az ajánlatom. Szerintem elég nagylelkű voltam, tekintve, hogy elég nagy csávában voltatok. Kihúzlak titeket, támogatlak és mindössze egy apró szívességet kérek cserébe.

- Ez nem is olyan vészes, mint ahogy gondoltuk Brooks. Nyerhetnénk vele. – gondolkozott hangosan Ronnie, s bár elég okos lány volt, valahogy mégsem esett le neki, hogy vagy megtesszük, amit mond, vagy meghalunk. Olyan dühöt éreztem, hogy legszívesebben kézzel csavartam volna le ennek a rohadéknak a fejét és dugtam volna föl a se… mindegy, hogy hová. 

- Ellenőrizni fogsz minket minden percben, vagy szavazol számunkra valamennyi bizalmat. Tudod, ha nagyobb szabadságot kapunk, hamarabb elvégezzük a feladatot.

- Oh Brooks, hihetetlen, hogy te mindig mindenre odafigyelsz. Úgy foglak titeket szemmel tartani, hogy nektek nem is fog feltűnni. És most elegem van belőletek, úgyhogy megyek, lazítok egyet. 

- Óh bárcsak pukkadnál meg, te pióca! – mormogtam az orrom alatt, de valószínűleg meghallotta, mert egy nagyon csúnya dolgot szúrt oda nekem:

- És mellesleg Brooks… Amióta Luc megtudta, hogy milyen fanatikusan keresed a bajt, valahogy veszítettél a vonzerődből a szemében. – mondta kajánul, majd miután kiélvezte, hogy testileg és szellemileg is megterrorizált szépen elballagott. Nagyon elegem volt, mert bár terv nélkül indultunk útnak, mégis azt sejtem, hogy ilyesmit sose terveztünk volna, a „szabaduljunk meg az idiótáktól” akciónkba…

 

Pár órányi repülőút nagyon fel tudja frissíteni a szellemi képességeidet, legfőképpen akkor, ha már nincsenek olyanok, akik egyfolytában leszívják az agyadat. Kezdem úgy érezni, hogy akad némi reményünk, de mindez attól függ, hogy milyen klubba akar minket bepasszírozni kedves élettelen barátunk. Nagyon kevés esélyt láttam arra, hogy valami nyugodt, kis veszélytelen kocsmába vagyunk hivatalosak. 

- Léopold mondani nekem, mutatni meg nektek új házatok. Ő unni már titeket nagyon-nagyon. És én is nagyon unni már nyafogást, úgyhogy hallgatni el és jönni utánam. – vágta a fejünkhöz mindezt Luc, s most már kezdem úgy érezni magam, mint valami kész-átverésben, mert ez a fiú és az a fiú, akivel a szállodában találkoztunk, nem lehet ugyanaz. Vagy van egy gonosz ikertestvére, vagy eddig nagyon jól titkolta, hogy ugyanolyan bunkó, mint a vérszopó haverja. Nem nagyon érdekel engem már ezután semmiféle francia, abban biztos vagyok. De legalább nem egy lepukkant kunyhóban kell leélnünk életünk eme száműzetéssel teli részét. Valójában egy kertvárosi részben vagyunk, ahol csodálatosan nyírt gyep, pálmafák, és kis medence tartozik mindegyik házhoz. S belülről is jól felszerelt, stílusosan berendezett kecóval kellett szembenéznünk. Ezek után talán nem fogom annyira utálni Léopoldot, bár az ilyen kijelentéseim elég kérész életűek szoktak lenni. Luc nem sokáig időzött új otthonunk falai között, s mikor hátrahagyott minket, semmit sem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Olyan volt, mint egy zombi, de nem lehet az, mivel nem akarta felzabálni az agyunkat. Egyelőre. 

- Oh Brooks, ez nagyon király hely. Szerintem Léopold igazat mond, és tényleg csak azért kellettünk neki, hogy egy kis szívességet tegyünk neki.

- Hát nem tudom Ronnie, engem anyám arra tanított, hogy ha kérni akarok valamit, akkor szépen tegyem, nem pedig úgy, hogy elrabolom a személyt és jól becsináltatom a gatyájába. Bár lehet, hogy Léopold módszere gyorsabb és célravezetőbb.

- Olyan sötéten látsz mindent, és annyira cinikus vagy, hogy rólad lehetne mintázni a cinikusság szobrát. 

- Oh az, remek lenne, de a jobb profilomat hangsúlyozzák, mert az, az előnyösebb. – mosolyogtam Ronnie-ra gonoszul, mert tudom, hogy nagyon ki tud akadni attól, ha nem veszem komolyan. De nem volt időm kiélvezni barátnőm szenvedését, mert a telefon elkezdett csörögni. Egyet, kettőt, és mi csak bámultuk a készüléket, hogy vajon most mi lesz. Végül Ronnie megunta, és felvette:

- Igen? – mondta, majd a szemöldöke elkezdett emelkedni a homlokán, és csak emelkedett, én pedig már azt hittem, hogy lassan egybe nő a hajával, amikor végül letette. Szívesen láttam volna, hogy a homloka eltűnik a fejében, de arra azért jobban kíváncsi voltam, hogy ki hívott minket.

- Na elmondod még ma, hogy ki volt és mit akart?

- Sejtheted, hogy ki volt. Léopold ellenőrzött minket, és azt mondta, hogy meg se próbáljunk kilépni a házból addig, amíg ő engedélyt nem ad rá. Illetve azt is mondta, hogy nemsokára kapunk egy csomagot, amiben benne van minden, ami kellhet a küldetésünkhöz. 

- Milyen kedves. Hogy hullana ki a szemfoga. 

- Van még valami…

- Valószínűleg valami olyasmi lehet, hogy: a barátnőd pedig jobban teszi, ha ezentúl térdre veti magát előttem és még a lábam nyomát is csókolni fogja. 

- Hát lényegében igen… Azt mondta, hogyha megpróbálsz megszökni, azonnal meghalsz. – sápadt el Ronnie, miközben kimondta az üzenetet. Egy részről egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy megfenyeget a vérszopó, másrészről pedig örültem, hogy végre Ronnie is látja, hogy mekkora egy álszent rohadék. 

- Nyugodj meg! Nem akarok rögtön lelépni. Először körbe kell szimatolnunk, hogy mi olyan fontos neki, amiért ennyit kell kockáztatnia. És nézd csak meg is jött a csomagunk! – mutattam ki az ablakon, ahol egy csöppet sem postásnak kinéző krapek próbált betuszkolni egy nagy papírdobozt a kis postaládába. Most azért el kell gondolkodnom, hogy a debilitásnak mekkora szintjére kell süllyedni ahhoz, hogy valaki ne jöjjön rá arra, hogy vannak olyan dolgok, amiket hiába tuszkolunk, akkor se mennek oda be, ahova akarjuk. Ronnie már látta, hogy mekkora elképedéssel figyelem a fickót és próbálta megelőzni, hogy komoly agykárosodást kapjak. Így kiment átvette a nagy csomagot. 

- Mi van benne? – kérdeztem tőle nyál csorgatva, ugyanis régi gyerekkori szokásom volt, hogy minden szatyorba és dobozba bekukucskálok, hogy meglessem a tartalmukat. Ronnie továbbra is csak csóválta a fejét és már láttam a gonosz vigyorából, hogy valami csúnyát fog mondani:

- Nos a súlyából ítélve talán bomba, de lehet, hogy egy atomreaktor. Vagy egy nagy adag heroint küldtek neked, hogy lődd be magad. Gondolom Léopold abban reménykedik, hogy így talán jobban el tud majd téged viselni. Vagy, hogy túl adagolod magad, és így szabadul meg tőled. – nem válaszoltam neki, mert nagyon csúnya dolgot akartam a fejéhez vágni. Aztán kinyitottuk és végül a régi fegyvereink, felszerelésünk nézett szembe velünk, amit ott kellett hagynunk a francia szállóba. Nagyon nem tetszett nekem, hogy Léopold tudomást szerzett ezekről a fegyverekről, de úgy általában véve egyik sem volt tipikus őrző fegyver. Azokat még a jelölteknek nem adják oda, nagy bánatomra. És volt egy levél is mellékelve, amin csinos, dőlt kézírással valószínűleg újabb fenyegetések voltak megfogalmazva:

 

Kedves Ronnie és Brooks!

 

A feladatok nagyon egyszerű. Ma este engedélyt kaptok a kilépéshez, de azonnal a Bűn és bűnhődés nevű klubba kell mennetek, ahol minden bájotokat, és agyafúrtságotokat vessétek be, hogy vegyenek fel titeket oda dolgozni. Ez az első lépés. Ha csak az egyikkőtöket veszik fel, akkor a másik meghal, mivel feleslegesen nem tartok senkit sem. A további utasításig ennyi a dolgotok. A levelet pedig semmisítsétek meg! 

Sok szerencsét!

Léopold

 

- Tudod Brooks azt hittem, hogy ez csak egy játék, vagy próbatétel. De most látom, hogy Léopold nem viccel, hogy komoly következményei lesznek annak, ha nem sikerül, amit akar. Félek.

- Hát voltunk már jobb helyzetben is. De ne feledd, hogy Léopold azért küld minket oda, hogy kémkedjünk. Vagyis az ellenségeihez küld minket. Hogy is tartja a mondás? Az ellenségem ellensége a barátom? Talán ki kéne használnunk amink van. Mit szólnál ha életünk legnagyobb kalandjából úgy jönnénk ki, hogy a rosszfiúk megszívták, mi pedig ép bőrrel autókázunk az éjszakában?

- Az csodás lenne. De először be kell jutnunk, meg kell tudnunk, hogy mi a valódi helyzet. Ha Léopold vámpír, akkor vagy vérfarkasokhoz küld minket, vagy valami sokkal rosszabb helyre. Kössük fel a gatyánkat és kezdjünk el szimatolni! – lelkesedett be Ronnie és máris azon morfondírozott, hogy melyik fegyverünket vigyük magunkkal, ha netalán bajba keverednénk. Bár az elsődleges célunk természetesen nem az, hogy újabb balhéba keveredjünk, hanem, hogy feltűnésmentesen beépüljünk. Remélem csak sikerülni fog!