Kul-Anni most hallgatózott. A Maia kristályszívére tapasztotta a fülét. Nagyon halkan vert már, el-elcsuklott benne a tűz pulzáló dobogása. A láng már csak alig pislákolt. Kihúnyóban volt az élet. Messzenéző üvöltözött a fejükben, hogy ne álljanak meg, Enida nyomuljon tovább. De már nem tudott. A kristályból érkező dobbanások egy ritmusra jártak Kul-Anni szívverésével. A kislány agyába tódult a vér. Belezsibbadt a halál gondolatába. Beleszédült a doboló szív egyre halkuló lüktetésébe. És akkor egy pillanat alatt eggyé vált vele. „Ilyen az amikor a Maia szíve egyszerre ver a ger szívével. Amikor én a Maiában élek és lélegzek, ő pedig bennem”, gondolta Kul-Anni. Most egyek voltak. És akkor a kislány szaporán kezdett lélegezni. Felgyorsult a szívverése, és vele együtt gyorsult a Maiáé is. Eszébe jutott a sok sok küszködés, a fájdalom, a közös munka a többiekkel. Elnézte a gyerekeket. Aztán megpihent a tekintete Bartoson. A férfi kedvesen bólintott neki. Mintha engedélyt adott volna valamire. Mintha azt mondta volna: „igen, most jött el az ideje. Cselekedj.” Most valami ragyogó világosság derült a lányka agyára. Egy erős tisztánlátás. Mindent olyan élesen látott mintha kívül lett volna az egész világon. Önmagán is. „Álom ez, nem más”, gondolta. Idegennek érezte saját testét is. Éber öntudatában úgy érezte repülni tudna. És valóban lebegett is. Már nem érzékelte az időt. Az idő meghalt. Minden megmerevedett, lelassúlt. Mert ő akarta hogy lelassúljon és ne mozogjon semmi. Hogy jobban megszemlélhesse a dolgokat ebben a furcsa álapotban. Látta a bolygót kívülről. Ahogy félig beszorulva küszködte magát át egy kicsi résen. Ahogy Messzenéző idegesen zsongva ficánkolt előtte és vágta az utat, amit már nem lehetett tovább vágni. Ahogy a sötét anyag egyre feljebb kúszott hozzájuk és belülről rothasztotta  a bolygó testét. Értetlenül állt, nem bírta megfejteni, hogy mi a forrása ennek a titokzatos erőnek. Felszakadt benne valami. Egy nagy nagy felismerés. A benne lakozó, érinthetetlen, áthatolhatatlan tűzmag most megnyílt. A benne rejtőző hatalom kikívánkozott. Hangokat hallott. Meghasadt a lelke is a fájdalomtól. Érezte hogy kiárad belőle az a valami, és túl hatalmas, túl erős, nem fogja bírni megállítani.

„Én mindig veled leszek”, villant az agyába. Egy kedves, lágy női hang volt, de nem tudta megfejteni a forrását. Nem Enida hangja volt, mert a Maia már nem tudott beszélni. Valhonnan Kul-Anni szívének mélyéből fakadt, egy kusza emlékkép amihez addig sose fért hozzá. Felsejlett előtte egy illatos, hullámzó fehér hajtincs. Azután egy férfi mély, erős szavai is felcsendültek: „Az idő kezdete óta.... te vagy... enyém vagy... neked adom erőmet.” Nem Bartos hangja volt, bár nagyon hasonlított rá. És ezek a furcsaságok felzaklatták de ugyanakkor eltöltötték egy sosem tapasztalt bátorsággal. Megint megleste a többieket. Rémült szemeket meresztettek rá. És abban a pillanatban érezte hogy ő egyedül mindaz ami ők nem. De nem volt ideje elgondolkozni azon ami történt vele. Mert belényilalt valami hatalmas gyötrelem. Irtózatos erővel belevágott. A Maia küzdött a belsejét rothasztó sötét anyaggal. Kul-Anni érezte ahogy sebesen távolodik el a szívdobogás hangjától. El fogja veszíteni a kapcsolatot, és tudta hogy azt nem engedheti. Akkor végignézett magán és látta hogy az egész teste lángokban áll. Egy áthatolhatatlan tűzfal vette körül, vörös és fehéren izzó lángok cikáztak körülötte. És ő forgott, pörgött, szédítően körözött ebben az örvényben, egyre sebesebben, egyre vadabbul. Érezte már, hogy ott lapul benne egy harmadik, egy könyörtelen tűz, ami most már nagyon kikívánkozott. „Mindent el fog nyelni egy galaxisnyi körzetben”, villant át az agyán, és reszketve, izgágán fogta, tartotta vissza amíg csak bírta. „Hadd nyelje. Pörköld meg őket!”, kiáltotta a fejébe Bartos. Frissen, erősen, vidáman. Mosolygott a szeme és bíztatta a lányt. A Nagyerős Védelmező mindkét tenyerében lobogtak már a fekete lángok. A kislány szeme felcsillant. Nem félt már. Kul-Anni akkor felszakította a benne rejtőző tűzmagot. És elszabadította az erőt.

Ami azután következett leírhatatlan volt. Csaga később megpróbálta szavakba önteni, hogy a krónikába beleírhassa, de leginkább csak az érzéseket tudta kezdetlegesen megfogalmazni. Egy nagy lökés. Egy erős, tüzes, fekete szél. Aztán meg a pokol maga. Féktelenül, természetellenes hévvel támadtak fel a lángok. Kul-Anni testéből vékony tűzpászmák bújtak elő, és rácsatlakoztak a gyerekekre meg Bartosra. Egyrészt magához láncolta, megvédte őket a halálos erőtől, másrészt pedig alaposan elszívta az erejüket, hogy a saját hatalmába beleolvassza őket. Kilopta belőlük a lángokat. Bartosból kikényszerítette, kipréselte a fekete tüzet az utolsó cseppig. És mikor mindezzel megerősítette a saját belső hatalmát, akkor egybegyúrta a háromféle tüzet. Mikor ez is megvolt, egyszerűen felrobbantotta. A fény és a tűz beterítette a Maia egész felületét. Befurakodott a bolygó legmélyére, és alaposan megégette. Sírt, visított az élő bolygó. Könyörgött Kul-Anninak hogy ölje meg, vagy hagyja abba, mert nem bírja el a fájdalmat. A kislány pengeélen táncolt. Ha Bartos nem lett volna mellette hogy segítsen kordában tartani az erőt, valószínüleg kiégette volna a Maia szívét. Egy pillanat alatt kisülhetett volna az óriási nyomástól és feszültségtől. De Bartos erősen megtartotta a kislányt és gyengéden irányította a tenyerét. De már nemcsak a tenyeréből, hanem az orrából, szájából, és mindehonnan tört elő belőle a vad, fekete láng. Behatolt a bolygó legmélyére. Letapogatta, majd megragadta a kumlák sötét anyagát és egyszerűen kilökte. Már nem is változtatta kővé, mint korábban, hanem egyszerűen molekulánként elégette. Semmivé foszlatta. És a bolygófelszínen tartózkodó összes kumlát felemésztette a tűz. A testüket. A hajóikat. Egszerűen leseperte őket, és közben letarolta Maia hegyeit és völgyeit is. De nem elégedett meg ennyivel. Kibuggyant a repedezett jégburkon át és kizúdult a világűrbe. Fenyegetően, megállíthatatlanul. Hatalmas, hömpölygő, gyors sugárban lövellt ki a fekete láng, onnan, abból a barlangból, ahol Kul-Anniék voltak. A Maia szíve olyan volt most mint egy hatalmas kristályágyú: összegyűjtötte, és kiszórta a halálos tüzet. És a sötét, élettelen térben felrobbantotta. Egy pillanat alatt bekebelezte az anyahajókat. Hatósugara elért mindenhová, és elégetett minden anyagot. Fémet, követ, csillagközi port. Nem hagyott darabokat, szilánkokat, testrészeket. Nem maradt utána más semmi, csak az éllettelen üresség. Eltűnt az egész kumla hadsereg, mintha sose lettek volna. És a lökéshullámtól a Maia beszakította a szűkös járatot és berobbant az élettelen bolygók temetőjének sűrűjébe. Mögöttük vadul zuhogott a törmelék, Messzenéző gyorsan a hátukba került, és az utolsó megmaradt rakétákkal még rásegített hogy teljesen bezáródjon utánuk az átjáró. Átjutottak tehát,  és a sötét anyagtól is megszabadultak. A fekete tűz pillanatok alatt eltűnt, visszasimult Kul-Anni testébe. A tűzmag most beteljesítette a feladatát, és a kislány eszméletlenül esett a földre. Nem látott és nem hallott semmi többet, csak egy mélységesen mély öntudatlanságba merült. És vele együtt a többi kisgyerek is, akikből annyi energiát szívott ki, hogy egyebet nem tehettek minthogy legyengülve, elájulva elterültek a barlangban.

Messzenéző leszállt és azonnal a szentélybe rohant. Bartos magánál volt, de nagyon ki volt készülve. Az oltár falának támaszkodott, és nem volt arra sem ereje hogy felálljon. A fehérhajú megvizsgálta a kölyköket, és megállapította hogy még élnek. A Maia kristályszíve fehéren fénylett, és ha közelről megnézte akkor láthatta hogy az alján nagyon lassan, de még pislákolt a kicsi láng. Túlélték. Meglapultak a barlangban, és végivárták ahogy a Maia áthaladt a kőgyűrűn. A megpróbáltatásoknak nem volt még vége, mert továbbra is szűk helyeken kellett átverekednie magát. Ide-oda csapódott a kis bolygó, oldalát, hátát ledarálta a sok akadály ahogy nyomakodott előre. Nekidörzsölődött az aszteroidáknak, felszakadt a felszíni kérge. A jégburkolat már régen odalett, a légkört is csak üggyel-bajjal tudta fenntartani. Aztán már azzal se kínlódott, csak ott, ahol a hagurik voltak, egyedül ott voltak még normális életfeltételek. Rázkódott, rengett alattuk a föld. Messzenéző és Bartos némán, rezzenéstelen arccal hallgatták végig a Maia csatáját. Két teljes órán keresztül préselte magát előre. Szuszogott, fújtatott, nyögött. Már ezer sebből vérzett, testét hatalmas kráterek és lyukak tarkították. Össze vissza töredezett, szilánkosra csipkéződött a nagy rohanásban. Testtömegének jó harmic százalékát elvesztette. Egyszerűen elmorzsolódott, felemésztődött az aszteroidamező darálójában. A kicsinyek pedig úgy aludták végig a rángatózó poklot, mintha soha többé nem akarnának felébredni. Azért a férfiak szemében is tanyát vert a rémület. Ilyet még sosem értek, azt gondolták nem fog sikerülni. Aztán valahogy csak kivergődték magukat a túloldalra. Abbamaradtak a földrengések, a nagyerejű rázkódások. Beállt egy irtózatos csend. Egy nagy szünet. A végtelen, ismeretlen világegyetem kezdetén lebegtek. És a Maia halálosan elfáradt bele.

Egy hétig lebegtek a mozdulatlan némaságban. A gyrekek lassan, nagyon lassan magukhoz tértek. Legtovább Kul-Anni aludt, ő csak napok múlva ébredt öntudatára. Enida soha többé nem jelent meg nekik, nem öltött testet. Erre már nem maradt ereje. Nagyon súlyosak voltak a Maia sérülései. Egy utolsó, hatalmas erőfeszítéssel visszaállította a légkört, a vékony jégréteget, és az élettelen bolygó álcáját. Ennél többre nem futotta. A kis csapat kikecmergett a barlangból és szétnéztek. Szörnyű volt a látvány. A ház falai álltak még, de üszkösek voltak és feketék a pusztító tűztől. Semmijük sem maradt. Minden tárgy, minden felhalmozott élelem odaveszett. Éhesek voltak és nagyon fáztak. Tombolt a hideg évszak, Maia meg sem próbálta felmelegíteni a bolygófelszínt. Arra sem volt ereje hogy az űrben előrehaladjon. Siralmas állapotok uralkodtak, de Bartos lelket vert a kicsikbe. Hiszen az a legfontosabb hogy életben maradtak. Semmi más nem számít. Csak egyedül Messzenéző tudta hogy hazudik. Mert a helyzet ennél már nem is lehetett rosszabb. A házba így nem lehetett beköltözni. Visszamentek a barlangba. Közben megeredt a havazás, és fehérre festette a sötét csata emlékét, a megtépázott, elcsúfított tájat. Kevi szólt, hogy ő a kumla támadás előtt néhány tartalékot vitt a szentélybe. Bartos nagyon megdícsérte, és azonnal számbavették a dolgokat. Néhány takaró, üvegekben lekvár, egy pár konzerv, két darab sajt. A fél fogukra sem elég. Egy hétig sem húzzák ki ezzel. Vajon meddig tart a Maia gyógyulása? Mindannyian tudták, hogy a Maiák hatalmas regeneráló erővel bírnak. De ez mégiscsak egy frissen született kölyök-Maia volt. Már az is csoda hogy idáig kibírta. Kul-Anni megpróbálta gyógyító erejét a szertibe áramoltatni, de ő maga is nagyon le volt gyengülve, és egyszerűen nem volt annyi ereje hogy egy egész bolygót helyrepofozzon. Túl nagy falat volt ez neki.

Bevackolták magukat a szentélybe, Bartos és Messzenéző betakarta a kölyköket. Sira cica megnőtt, közéjük telpedett és vastag bundájával melegítette őket. Kezdett nagyon hideg lenni, a kicsik csak úgy vacogtak. „Nem lesz ennek így jó vége”, váltottak gyorsan gondolat-üzenetet Bartos és Messzenéző. Ki tudja milyen mesze van még az őshaza, s amíg a Maia ilyen állapotban van, nem tudnak indulni sehová. Élelmük nincs, a Maia egyhamar nem fog tudni tűztulipánt növeszteni. Éhen fognak halni. Vagy meg fognak fagyni. Vagy mind a kettő egyszerre. Bartos akkor felszállt a jugrával és jó két napig járta a környéket. Mind csak élettelen, halott naprendszereket talált. Mintha a világegyetemnek ezen a részén soha nem is lett volna élet. Elkeseredett. „Talán nincs is már őshaza. Lehet hogy évezredekkel ezelőtt elpusztult. S teljesen magunk vagyunk”, gondolta szomorúan. A kölykök előtt viszont nem mutathatta kétségbeesését. Aznap este elszopogattak a gyerekek egy üveg fenighes lekvárt. És akkor halkan, nagyon halkan, megszólalt a Maia Bartos tudatában. Rövid ideig beszélt hozzá. A Nagyerős Védelmező elkomorult, de bólintott. Intett Messzenézőnek, azzal átmentek a mellettük lévő barlangba. Látták hogy a Maia már mindent előkészített. Hatalmas kőkristályokat növesztett ki a földből, és egy kisebb fémércet is. Alakra formázta őket. Alaposan elfáradt bele. Ez megint erején felüli teljesítmény volt. Most már a férfiakon volt a sor. A két ger óriási tűzerőt szabadított fel, és olvasztották, alakították, tovább formázták a fémet. Összedolgozták a kristálytömbökkel aztán lihegve megpihentek. Megelégedetten szemlélték munkájuk eredményét. Aztán odahívták a kölyköket. Mikor a gyerekek beléptek, nagyot kiáltottak a meglepetéstől. Ijedten bámultak, mert a barlang-terem közepén hat hófehér kristálykoporsó terpeszkedett. Négy kisebb és két nagyobb. Megértették hogy miről van szó. Mély álomba, hibernációba kell merülniük. Bartos magyarázta nekik:

-          Csak amíg a Maia meg nem gyógyul. Azt sajnos nem tudjuk mennyi idő lesz. De mikor már képes lesz fenighet termelni újra felébreszt majd bennünket.

A kicsiknek nem tetszett a terv, de Bartos parancsának nem lehetett ellentmondani. És a Maiának is ez volt az akarata. Megölelték egymást, aztán befeküdtek a helyükre. Messzenéző rájuk helyezte a fém fedeleket, és még utoljára megsímogatta, megbíztatta őket. Mikor utolsónak Csagát is elrendezte, Sira beugrott a lány mellé. Ő is együtt akart aludni kis gazdájával. A fehér ger rájuk zárta a fedelet aztán kitörölte a szeméből a könnyeket. Odalépett Bartoshoz. Kezet szorítottak, és erősen, barátságosan egymás szemébe néztek. Majd befeküdtek a saját helyükre, magukra húzták a fedelet és átadták magukat a jeges álomnak.

            Kul-Anni csak forgolódott. Nem tudott elaludni. „Ez mindig ennyi ideig tart? Vajon a többiek alszanak már?” Nem hagyta nyugodni a dolog. Nagy nehezen letolta a hibernálókabin fedelét. Alaposan megizzadt, mert nehéz munka volt. Szétnézett. A többiek már mély sztázisban feküdtek. Vastagon lepte őket a jéghideg hódara. De az ő kabinja még szinte árasztotta a meleget. „Mi van velem? Mi történik? Túl erős a tüzem, azért nem tudtam megfagyni”. De ez eléggé képtelenségnek tűnt. Hiszen Bartos is erős, mégis sikerült hibernálódnia. Elnézte a fehér koporsókat és elszorult a szíve. Olyan volt mintha halottak lettek volna. Átszaladt a szentélybe. A szerti halkan, de ütemesen dobogott. Alig – alig pislákolt benne a láng. A kislány megérintette. Bele akart látni a Maia fejébe. Akkor Enida megszólalt a gondolataiban:

-          Jól figyelj rám kicsi Kul-Anni. Téged nem fagyasztottalak le, mert te vagy az egyetlen aki megmenthet. Engem is, és őket is. Hazudtam Bartosnak amikor azt mondtam hogy majd meggyógyulok. Nem fogok. Túl nagyok ezek a sebek. Lassan kihúnyik a láng a szívemből. Egyetlen esély van: vidd a jugrát, indulj el, keresd meg az őshazát. Keress egy Onta Maiát. Egy nagyon nagy méretűt, akinek egészséges, erős szíve van. Ha hajlandó veled jönni, akkor jó. Akkor megmaradok. Ha egy Nemzetséganya befogadna a testébe, és átadna nekem egy keveset az energiájából, a gyógyító erejéből, akkor talán életben maradok. Azt még megvárom hogy idehívd.

-          Mennyi időd van még?

-          Öt, vagy hat hónap.

-          Miért én? Miért nem Bartos?

-          Te vagy a legerősebb. Te vagy Tes isten tűzmagja, az egyetlen ivadéka. Látod, most is te mentettél meg minket. Keresd meg az Onta-Maiát. Indulj. Nem, várj. Menj előbb a völgybe. Készítettem oda neked valamit. Vedd el az ajándékomat, s csak azután indulj.

-          Hadd jöjjön velem valaki, ébresszük fel Bartost.

-          Nem. Nincs elegendő élelem mindkettőtöknek.

Azután Enida nem szólt többet. Kul-Anni már sírni sem tudott, akkora fájdalom szorongatta a testét. Kiment a barlangból és összeszdett a nagy útra mindent ami csak hasznos lehetett. A maradék élelmet, és a takarókat. Behurcolta őket a jugrába. Azután lement a völgybe, a ház mellé. Most már aztán eleredtek a könnyei, s nem bírta a sírást abbahagyni. A fehér, sűrű hóesésben a ház előtt pompázott a Maia ajándéka. Egy ici-pici területen vad, tüzes, piros tulipánok nyíltak. Fénylettek a fenightől. Olyan volt mintha a fehér föld vérzett volna, és vércseppjeit összegyűjtötte volna egy helyre. A kislány lehajolt és szépen leszakította őket. Egész szép kis csokor lett. Ezt kapta hát útravalóul. Kiszáradt a torka, és rászakadt egy nagy nagy magányosság. Egyedül volt, teljesen egyedül. Bevitte az illatos, meleg virágokat a jugrába. Sírdogált egy keveset. Aztán beindította a hajtóműveket és felszállt. A jégpáncél felszakadt előtte, és ő kilőtte magát az ismeretlen világűrbe. Maximális sebességre kapcsolt, és könnyein keresztül figyelte a kijelzőket. Nem nézett hátra.

Te már soha többé nem leszel magányos. Mi mindannyian veled maradunk. Erősnek kell lenned. Mindig van remény. Amikor szembe kell nézni az élettel, mindannyian megerősödünk. Mert ilyen a természetünk. Előszőr megbírja a bajt, túléli, és csak azután sír.

VÉGE