Kul-Anni egyből megértette. A képernyőre nézett és pontosan látta hogy honnan, milyen irányból jönnek a kumlák. Hányan vannak, mit akarnak. Nézte ahogy az otthonuk felé közelednek. Már a völgy szélénél jártak, és akkor szembekerültek Karrával és Kevivel. Az eső védelmi vonallal. Kul-Anni kiüresítette az elméjét. Rájuk hangolódott. És a kumlák mint ostoba barmok, bambán, elgyengülve botorkáltak tovább. Nem tudták hol vannak, vagy hogy mi a dolguk. Töprengve megálltak és értetlenül bámészkodtak. Néhányan a kardot is eldobták. Akkor Karra és Kevi rájuk támadt, és összekaszabolták a könnyű prédát. Csaga és Sira feléjük ugratott, és  a macska ontani kezdte szájából a halálos tüzet. A fiúk fölött köröztek. Értették, tudták hogy Kul-Anni teszi könnyűvé számukra az ellenséget, és derekasan harcoltak. Aztán vakító villámlás, földrengető mennydörgés rázta meg őket. Az űrből a két anyahajó lőni kezdte a Maia testét. A rakéták hatalmas krátereket robbantottak a felszínébe. Megtörték a jeget, a megfagyott víz nagy darabokban szakadt le az égből, sok száz katonát maga alá sújtva. Felsírt, felnyögött a bolygó. Beléhasított a fájdalom. És vele együtt Kul-Anniba is. Kizökkent, nem tudta tovább uralni a kumla katonák elméjét. Megremegett alattuk a föld is, a kislány a barlangban a falnak csapódott. A gyerekek odakint most már erős, értelmes ellenséggel néztek szembe. Hatalmas tűzburkokat vontak maguk köré, és tenyerükből szórták a lángokat. Karra óriási tűzförgetegeket zúdított rájuk, Csaga ide-oda röpködött és pontosan kilőtte vékony, tűhegyes nyilait. Egyszer sem tévesztett, akit eltalált, az többé nem kelt fel.

            Közben odakint Messzenéző elérte Bartost és a jugrát. A Maiára már nem tudott leszállni a sok kumlától, így inkább Bartoshoz csatlakozott. A jugra óriási erőfeszítéseket tett hogy utat törjön a kis hasadékig. Lőtte, aprította az ellenséget, de már nem nagyon volt mivel. Akkor észrevették hogy Félszemű elhagyja a rombolót, kis vadászgépbe száll és egyenesen a Maia felszíne felé veszi az irányt. És azt is láttak hogy már elékészítették a fúrókat, a horgonyokat és az ágyúkat. Csak úgy rotyogott bennük a sötét anyag. Belesajdult a szívük. Ott vannak lent a kicsik, egészen egyedül. Akkor Messzenéző azt mondta Bartosnak, hogy fogjon egy siklót és menjen le a kölyköknek segíteni, ő majd kitágítja az átjárót. Bartos hálás pillantást vetett rá, felugrott és hátrarohant. Egy perc múlva, szorosan Félszemű nyomába tapadva a Maia felszíne felé száguldott. A kumla észrevette a hozzászegődött hagurit, és hangosan káromkodott. Az őrületbe kergette a Bartos-rögeszme. És most hogy itt volt egészen közel hozzá, egészen megbolondult bele.

-          Enida, szorosan utánam, gyere szorosan utánam!

Messzenéző hangja élesen hasított a bolygó tudatába. Megtisztította az utat, és már a hasadékban volt. Az összes megmaradt rakétával lőni kezdte hogy kitágítsa. A jugra foggal, körömmel marcangolta, kaparta, szélesítette. A kis bolygó pedig iszonyatos lendülettel ugrott mögéjük. Lerázta a jégpáncéljába csimpaszkodó kumla hajókat és egy hirtelen mozdulattal előrefurakodott. Egyik része már befért, és konokul törtetett, kúszott előre. Olyan szoros lyukba kellett beleerőszakolnia magát, hogy tudta innen többé nem fordulhat meg. És kétségbeesetten vette tudomásul hogy beszorult. Messzenéző pedig még szigorúbban üvöltözött a fejébe:

-          Tovább! Tovább! Ne állj meg!

Annyira meggörnyesztette testét hogy valósággal összezsugorodott. Összekoccantak a kőzetek, meggyűrődött a felszíni földréteg. Zúgva, recsegve, ropogva szakadt a jég, ahogy a halott Maiák testéhez fenődött. Nagy erővel folytatta a kapaszkodást, apránként csúszva előre, és már csak egyetlen makacs gondolat uralkodott benne: élni és továbbmenni. Azután már nem volt semerre. Se előre, se hátra. Halálos vergődésének hirtelen pillanatnyi szünete akadt. Mert megérezte hogy megcsáklyázták. A két csillaghajó hátulról erősen belékapaszkodott, és éles, vastag horgonyokat süllyesztettek a testébe. És abban a pillanatban megérezte hogy beléfecskendezték a sötét anyagot.

            Karra és Kevi vállt vállnak vetve küzdöttek. Együtt álltak az örvénylő csápok áradatában, keményen, rendületlenül. Ahhoz hogy a kőhöz érjenek a sziklát kell megölni. A fiúk torz arccal, vad szenvedéllyel küzdöttek. Egy pillanatra sem veszítették szem elől egymást. Megrémítették, megfutamították a tapasztalt kumla harcosokat is. Nem is gyerekek voltak már ezek, hanem ördögök. Rettenetes, tüzes fenevadak. Verekedtek, dulakodtak. Semmit nem tudtak, nem láttak a külvilágból. A szabadságért harcoltak. Egyszerű, nyílt dolgokért. Az életükért. De akárhányat vágtak le, visítva, rikoltva újak jöttek a helyükbe. Kul-Anni megfeszített aggyal kényszerítette a kumla harcosokat. Egész tömegeket tett bénává, petyhüdtté. De már iszonyatosan fájt bele a feje. A kisfiúk is elfáradtak már. Alig volt erejük a kardot, pajzsot emelni. És a kumlák egyre csak jöttek, és jöttek. Most már úgy sodorta el őket az undorító csápok áradata, mint egy dühöngő forgószél.

            Csaga is a földre került. Kétségbeesetten zuhogott tenyeréből a fehér tűzcsóva. A csápok a teste köré tekeredtek, a levegőbe emelték, és nem egyszer, nem kétszer a földbe döngölték. Sira üvöltve, morogva tépte, marcangolta a kumlákat. Roppantak a koponyák a fogai között. Morzsolódtak, sercegtek a csontok ahogy a macska álkapcsa megfeszült a halálos rágásba. Farkával ide-oda csapkodott, kaszálta az ellenséget. Odaugrott hogy megmentse kis gazdáját. Éppen csak ki tudta szabadítani, de már minden oldalról körbevették őket. Akkor Csaga csak annyit érzett hogy valaki iszonyatosan hátbarúgja. A levegő is benne akadt, elterült a földön és moccanni sem bírt többé. Sira kétségbeesetten mellébukfencezett és miákolva nyalogatta. Annyit látott még a kislány hogy Félszemű áll mögötte, vérszomjas vigyorra húzódó szájjal. És hogy lódítja a pallosát, hogy kettévágja vele a gyereket. Abban a pillanatban tüzes villanás vakította el. Egyszerre két irányból jött, és Csaga már csak azt érezte hogy repül a levegőben. Sira valahogy a hátára vette és felröppent vele. A magasból látta hogy a két villogó tűzpászma gazdái nem mások mint Bartos és Karra. Alaposan megszúrkálták, megtépázták Félszeműt. Karra egészen megbolondult hogy a lányt bajban látta. Nem bírta nézni a szenvedését. Akkor Bartos rákiáltott hogy menjen Csaga után. Karra két ugrásból a macska nyomában termett. Közben öccsét szólongatta, de az még mindig el volt foglalva a völgy bejáratának védésével. Kul-Anni most megszólalt mindannyiuk fejében, és kérte őket hogy jöjjenek gyorsan a szentély-barlangba. 

Miután a kisfiút eltávolította, Bartos nyugodtan megállt és felkészült a kézitusára. Most végre szemtől szemben álltak a kumlával. Nem létezett semmi csak ők. És mindketten tudták hogy valamelyiküknek ez lesz az utolsó harca. Bartos nekirohant. Némán és hidegen. Félszeműből vadállati csatakiáltás szakadt fel. Egyetlen megmaradt csápjával és nagy szablyájával próbálta a haguri ütését kivédeni. Bartos felöklelte, a levegőbe hajította, még utánakapott és puszta kézzel megragadta a hosszú polipkart. Úgy tépte ki a helyéből, mintha csak egy fűszálat szakított volna ki. Félszemű bukfencezve, tekeregve vergődött a levegőben, és a következő pillanatban hatalmas puffanással a földhöz csapódott. Azonnal felpattant és támadóállásba helyezkedett. Előre rohant és hatalmas pengéjével a gerre támadott. Agyát már elborította a vérszomjas őrület. Összecsendültek, egymásnak feszültek a kardok. A borotvaéles fegyverekkel mélyen vagdosták, sebesítették egymást. Bartos teste olyan kemény és feszes volt, mint a kard amit tartott de a következő pillanatban puhán és ruganyosan ugrott fel. Odasújtott a sötétlelkűnek, és aztán húsz méterrel távolabb ért földet. Érezte hogy a kumla már összevagdalta a kezét és a hátát. Ő pedig már apró cafatokra szabdalta Félszemű egész testét. Megint megütköztek és vadul szúrkálták egymást. Bartos most sarokba szorította. Fürgén elugrált előle, aztán visszatámadott. Félszemű már nem is látott rendesen, csak vaktában csapkodott. Előre döfött, érezte hogy Bartos testébe fúródott a penge. Elröhögte magát. Ki akarta húzni hogy újra szúrhasson. De a kard valamiért nem jött ki. Rángatta, erőltette, és akkor vette észre, hogy Bartos puszta kézzel fogja az éles pengét, és tenyerének tüzével már megolvasztotta a fémet is. A tűz fogságba ejtette a fémet, és vele együtt Félszeműt. Mikor ezt felmérte, elengedte a fegyvert és rémülten menekülni, hátrálni kezdett. De nem volt már esélye. Bartos elébe vágott. Hideg, könyörtelen zöld szemei voltak az utolsó dolog amit Félszemű ebből a világból látott. Bartos pengéje átlyukasztotta a szívét, és csendesen, hosszasan szivárogtatta ki belőle az életerőt. És Bartos szemének tükrében Félszemű végignézhette saját végzetes vergődését. Csúfos, méltatlan, gyáva halálát, ahogy sírva, vinnyogva, őrjöngve adja meg magát a teste. Vergődött, vonaglott a haguri pengén, mint egy horogra szúrt hal, aztán elcsendesedett. Bartos akkor elengedte, de nem kozkáztatott: egy suhintással levágta a kumla fejét, és elrúgta a testétől. Ennek is vége volt, és a következő gondolata már a kölykök körül járt. Kevinek segítség kellett, mert teljesen egyedül tartotta a frontot a völgy bejáratánál.

            Tépte, gyűrte magát előre a Maia a szűk átjáróban. Mintha ezer késsel szúrkálták volna a testét, úgy fájt neki ahogy a sötét anyag egyre csak szivárgott és elterjedt benne. Ha nem történik gyorsan valami, hamarosan eléri az élő, dobogó szívét. Recsegett és csikorgott a bolygó a nagy gyötrelembe. Kul-Anni egész testét kiverte a veríték. Arca izzadt lucsokban ázott. A feje zúgott és zsongott. Fulladozott. Talán nem is igaz ami velük történik. Talán csak egy rossz álom. Egy gonosz látomás. Enida félelme már átragadt rá is, ott ült a vállain, az arcában, a szívében és csak hajtotta, hajtotta valami őrület felé. Mert mindennek vége volt már, megfertőződtek a sötét anyaggal, mind bele fognak pusztulni. És mikor ezt felfogta, érezte hogy szétpattan a lelke és belahal a rettenetes fájdalomba.

Bartos és a gyerekek még mindig odakint voltak. Küzdöttek. Mocskosan, izzadtan, reménytelenül. Véres, verejtékes patakok ágaztak szét testükön, hajuk összeragadt. Minden porcikájuk sebes és véres már. Akkor valami szörnyűség történt. Az égbolt már keresztül-kasul volt repedezve, a jégdarabok egyre sűrűbben kezdtek hullani, és elveszítették eredeti, hófehér színüket. Megfeketedtek mint a korom. Mikor földet értek, megduzzadtak, és növekedésnek indultak. Hatalmas, mérgező folyamokká alakultak és rohanni kezdtek a hagurik irányába. Rémisztő volt, ahogy a csillogó hótakarót pillanatok alatt felfalta a koszos áradat. A Maia éppen csak elkezdte volna a hideg évszak szépségeit megmutatni, de most egyszerre minden tökrement. Bartos ordítva parancsolt a gyerekekre, és futásnak eredtek. Kevi lemaradt, de Csaga és Sira visszafordultak érte, a levegőbe kapták még mielőtt a rotyogó, gonosz árnyék elérte volna. Lihegve kapaszkodtak fel a sziklákra, és végignézték ahogy a fekete folyam elnyeli a kedves völgyet, a szép kis házat. Ahogy elpusztít mindent ami az útjába kerül. Megbénultak a félelemtől. Iszonyodva bámultak, egész testükben reszkettek. Innen nincs menekvés, előbb utóbb őket is eléri, és akkor végük lesz. Az agyuk is elnehezedett és furcsán kábult lett. Bartos felrángatta őket, egy pillanatra sem lankadt az ereje. Futottak, rohantak tovább. Be a barlangba, a Tes szentélybe. Lihegve, piszkosan, fáradtan kuporodtak a Maia szíve mellé. Igen, itt fogják bevárni a véget. Már nagyon elfáradtak, kiharcolták a lelküket is. Enidának nyoma sem volt sehol. A Maia annyira legyengült és megsebesült, hogy már arra sem volt ereje hogy testet öltsön. Már csak néhány gondolatfoszlányban kommunikált velük. Remegve bújtak oda Bartoshoz. Egészen összekucorodtak. A férfi arca kőkemény volt, és ösztönösen szorította magához a kicsiket. Egyet tudott biztosan, azt hogy az utolsó pillanatig védeni fogja őket. Kul-Anni pedig a Maia szívét ölelte át és zokogott, dühöngött legbelül. Sose gondolta hogy a szimbiózis egy élő bolygóval ilyen fájdalmas lehet. Gyakorlatilag mindent érzett amit a Maia. És érezte hogy a Maia haldoklik, és vele együtt fog elpusztulni ő is.