Egy hét múlva elérték a Kihúnyt Napok világát. Enida a szentély egyik falára vékony kristálylemezeket növesztett, mely képernyőként funkcionált. A gyerekek ezen keresztül nézték hogy merrefelé haladnak a világűrben. A Maia minden külső képet megmutatott nekik és elképedve látták hogy a térség tele van kumla hadihajókkal. A két legnagyobb csillagközi romboló is ott cirkált.  Rettegve, elrőkőnyödve nézték hogy ezeken bizony nem fognak keresztüljutni, és még ha sikerülne is, a határvidék hermetikusan le volt zárva a több ezer halott Maia testével. Rést, átjárót nem láttak. Egészen lehetetlen feladatnak tűnt. Ott lebegtek láthatatlanul egy kavargó aszteroidafelhő sodrásában, és lázasan törték a fejüket a megoldáson. Közben egyre több kumla hajó érkezett, ott volt már a birodalom teljes flottája, az összes elit alakulat, és általában a hadsereg nagy része. Enida és Kul-Anni most előszőr tanácstalanok voltak. Már eleve rémisztően nehéznek tartották hogy egyáltalán valami pici rést keressenek és átpréselődjenek a Maiák kompakt védelmi vonalán, de az hogy a sötétlelkűek is ott lebzseltek nagyon elkeserítette őket.

Gondterhelten jöttek-mentek, nem bírtak se enni, se aludni. Érezték hogy minden most dől majd el, az egész életük, az egész jövőjük. Minden azon múlik, hogy most milyen döntést hoznak. Abban a pillanatban Kul-Anni szívébe nyilalt valami gyors kis pulzálás, egy halk, meleg érzés. Azonnal felismerte, és magánkívül, ujjongva kiabálta:

-          Bartos! Itt van Bartos! Beszél hozzám!

Mindenki csodálkozva rámeredt. Enida összeráncolta a homlokát és a lehető legerősebben próbált koncentrálni. Ő még nem érzett semmit, és hitetlenkedve bámult a kicsi lányra. Kul-Anni pedig váltig bizonygatta hogy ő veszi az adást és Bartos azt üzeni hogy menjenek közelebb, az egyik bolygó holdja mögé. Óvatosan odarepültek és akkor végre Enida is meghallotta a tudatában Bartost. A Nagyerős Védelmező kicsit távolabb lebegett tőlük, láthatatlanul rejtőzködve a jugrán. Parancsokat osztogatott:

-          Jól figyeljetek. Nehéz lesz az átjutás, de én már mindent elterveztem. Megmutatkozom a kumláknak, elcsalom őket, addig ti vágjátok át magatokat a hátvédeken, és rohanjatok gyorsan előre. Menjetek egészen addig, amíg meg nem láttok egy szétroncsolt, két darabra szakadt bolygót. Annak a háta mögött vár Messzenéző. Elő fog bukkanni és utat tör nektek a kumlákon át. Ő majd megmutatja hol van az átjáró. Nagyon kicsi a rés, úgyhogy ki kell majd tágítani.

-          De te is jössz utánunk, ugye? – idegeskedett Kul-Anni.

-          Igen, én hátba támadom a kumlákat, hogy fedezzelek benneteket. Ti csak menjetek majd Messzenéző után.

-          De hol voltatok eddig? Miért nem jöttetek el a találkozóra?

-          Megsérült a Szabadító a harcokban, ki kellett javítani. Sokáig kellett bújkálni, mert túl sok kumla jött, és mozdulni sem lehetett tőlük.

Pillanatnyi csend szakadt rájuk. Akkor Bartos hangja ismét felzúgott az elméjükben:

-          Enida, megértetted a tervet?

-          Igen.

-          Nagyon gyorsnak kell lenned, ne feledd.

-          Rendben, mindent megteszek.

A kis Maia hangja reszketett. Félt és nagyon izgult. De pontosan tudta hogy ez az egyetlen esélyük. Most vagy soha.

            Félszemű a romboló-anyahajó vezérlőjében állt és az ablakon keresztül szemrevételezte a bolygóközi teret. Körös-körül saját fajtájának harci flottája, az őrszemek jelentették hogy minden nagyon csendes. De a tábornok érezte, hogy valami feszült idegesség van a levegőben. „Ma lesz a napja”, villant az agyába, s maga sem tudta megmondani hogy honnan jött ez az érzés. Hirtelen szirénák hangja visított fel. Elsőfokú riadó. A radarok egy jugrát jeleztek. Gyorsan mozgott a haguri hajó, hol itt, hol ott tűnt fel, és a világűr sötét nyugalmában apró, tüzes villanások lobbantak. Bartos kíméletlenül bombázta, lőtte a kumla vadászgépeket ahol csak érte. Rájuk tüzelt, elugrott és eltűnt. Majd újrakezdte: megint tüzelt, megint láthatatlanná vált hogy aztán egy teljesen más ponton bukkanjon fel és pörköljön oda nekik. Óriási károkat okozott. A kumla hadsereg teljesen felbolydult. A harcvonal eleje meglódult, szétnyílt és a fürge haguri után vetették magukat.

            Félszemű halálos nyugalommal szemlélte ahogy a fél hadsereg szétszóródott a naprendszerek bolygói között. A világ megőrült körülötte, de ő nem zökkent ki. Sehová sem mozdult a helyéről. Pontosan tudta hogy az egész csak egy csel. Hogy Bartos csak mesterkedik valamiben. És igaza is lett, mert hamarosan a látószögébe úszott egy csúnya, kopár kisbolygó. A semmiből tűnt elő, és egészen gyorsan haladt el mellettük.

-          Százados!

-          Igen uram?

-          Kövessük azt a bolygót, szóljon a rombolóknak hogy kerítsék be és szálljanak le rá.

-          De... az csak egy kődarab. Egy nagyobb aszteroida.

-          Pofa be és tegye a dolgát!

-          Igenis, uram!

A gyerekek bevackolták magukat a Tes szentélybe. Az oltáron lobogott a tűz, a Maia szíve szaporán vert. Hevesen lüktetett benne az élő, tüzes láng. Elkészültek, behordták a fegyvereket és lélegzetvisszafojtva figyelték ahogy egyre gyorsultak és süvítettek előre a csillagok között. Rémülten látták, hogy az egész fennmaradt kumla flotta a nyomukba eredt, és pillanatok alatt bekerítette őket. Enida még jobban rákapcsolt és csakhamar feltűnt előttük az a bizonyos, két darabbá szakadt bolygó. Jaj csak elérjék, csak túl lennének már rajta. De a két legnagyobb kumla anyahajó már a sarkukban járt, már kinyújtoták lövésre kész ágyúcsöveiket. Egy tucat kissebb vadászgép szakadt le az anyahajók testéről és egyenesen a kis Maia felé vették az irányt. Nem lőttek még az ágyúk, mert minden elemzés azt mutatta hogy élettelen, lakatlan kődarabra lőnének. A Maia álcája tökéletes volt, de ha csak egy vadászgép is megpróbál leszállni és fennakad a jégburkon, oda lesz minden reményük. Félszemű eközben elrendelte a landolást és a sötét anyagot fecskendező, gigantikus ágyúk előkészítését.

      Abban a pillanatban, a szétroncsolódott bolygó takarásából előugrott Messzenéző a Szabadítóval, csőre töltött fegyverekkel. Kioldotta rakétáit és odapörkölt a két nagy csillaghajónak. A gép-monstrumok beleremegtek, apróbb robbanások láncolata indult meg rajtuk. És a fehér ger kíméletlenül aprította őket tovább, ahol csak érte.

-          Gyorsan, vágjatok át mögöttem. – kiabálta a Maia elméjébe – Menjetek öt percig, aztán forduljatok élesen jobbra. Ott lesz majd egy kis rés, azon bújjatok be.

A Maiának nem kellett kétszer mondani. Eszeveszett tempóban húzott el a kétségbeesetten vagdalkozó Szabadító mellett. Az életéért rohant, de látta már hogy reménytelen az egész. A kumlák egyszerűen túl sokan voltak, nem szakadtak le tőle és hamarosan megint bekerítették. Már látta az ici-pici átjárót amiről Messzenéző beszélt, és nagyon nekibúsúlt. Egyrészt mer annyira szűk volt hogy biztosra vette: nem fog átférni rajta. Másrészt meg tömött sorokban lebegtek előtte a kumla harci rombolók. Mögöttük Messzenéző vívta elkeseredett, vad csatáját. A kumlák szó szerint szilánkos darabokra lőtték alatta a Szabadítót. Szanaszét szóródott a drága, erős fém, a fehér ger az utolsó pillanatban menekült el egy kis siklóval. A Maia felé vette az irányt és elképesztő manőverekkel cikázott a roncsok és az ellenséges vadászgépek között. Enida bénultan figyelte az eseményeket. Tépelődött. Mit tegyen? Rohanjon neki a fenyegető ágyúcsöveknek? Hogyan verekedje át magát rajtuk, hogy eljusson a szűk hasadékig, mikor se fegyvere, se ereje? És ha sikerül is, hogyan préselje át magát azon a kis helyen?

            Akkor váratlanul megjelent Bartos, a baloldali irányból. Megveszekedetten rohant feléjük, nyomában még mindig ott lihegett az őt üldöző kisebb hadsereg. Egyenesen nekirontott az átjáró előtt állomásozó hadihajóknak. Villantak, szikráztak a fegyverek, robbantak a rakéták. Közben már minden oldalról bekerítették őket és elszabadult a pokol. Félszemű kissé megtépázott hajója nekitört a Maiának, és szétzúzta a jégboltozatot. Lehullott a lepel a bolygóról. A legtöbb kumla nem látott igazi Maiát már vagy száz éve. Most azért alaposan elcsodálkoztak és meg is ijedtek. Mégis, a tábornok parancsára megindultak, és átjutottak a jégtakarón. Feketéllett az ég a vadászgépektől. Enida falfehér lett és összeszorította a fogát. Próbálta titkolni, de Kul-Anni azonnal átérezte a halálfélelmét. Aztán Enida összeszedte magát és szigorú pillantást vetett a rémült gyrekekre. Mindannyian tudták hogy most harcolniuk kell. Karra és Kevi egymásra néztek, felkapták a kardokat és a buzogányokat, azzal kirohantak. Csaga füttyentett, és a kis Sira cica megrázkódott, megnőtt és csak úgy árasztotta magából a halálos lángokat. Csaga felkapta az íját és a tegezét, a táltos macska hátára pattant és kirepültek a barlangból. Kul-Anni is fegyvert ragadott, és ki akart ő is szaladni hogy segítsen a többieknek. Enida akkor elkapta, magához szorította és keményen rászólt:

-          Te mellettem maradsz!